A test

Egy

Mikor az utolsó sóhaj is elhagyja a lelket, tulajdonképpen semmi sem történik. A test nem tud szeretni, érezni, lélegezni, üríteni, energiát feldolgozni többé. Mozdulatlanná válik. Ha meglököd, az energia úgy szalad át rajta akár a villamos huzalon. Semmit nem emészt fel belőle, nem válik a részévé. Mégis mintha élne. Rugdoshatod akkor sem kel fel, csak az izmaid fáradnak el a dühtől.

– Kelj fel! Nem hallod!
A test furcsa reakciója, hogy van füle, de nem hall, van szája, de nem beszél. Keze van, amivel nem fog, és lába, amivel nem jár. Szeme, ami vak, és bőre, ami nem érez.

Garai Huba a falu polgármestere megvakarta kopaszodó feje búbját. Hát mi a jóistent csináljon ő ezzel az egésszel? Ő, Garai Huba, nem ilyesmire gondolt, amikor polgármester lett. Rendbe rakni dolgokat, azt igen! Beszélgetni, problémákat megoldani, utat építeni, közmű- vesíteni, pénzzel gazdálkodni, azt igen! Ám ilyesfajta problémára nem volt felkészülve. Most tessék! Igaza volt az asszonynak, mikor azt mondta. – Meglátod Huba, belebuksz te ebbe… meglátod!

– Hát azért az nem teljesen így van! – fortyant fel magában, majd kikiabált az ajtón. – Marika! Jöjjön be, legyen szíves.

Marika öreg bútordarab volt már a polgármesteri hivatalban. Kicsit merev, kicsit hallgatag, akár egy sarokban porosodó komód. Több „főnököt” is kiszolgált már, no meg a női vonzerő is kellően megkopott már ahhoz, hogy botrányba keveredjen az éppen aktuális vezérrel. Marika arcán a hivatali titoktartás magabiztosságával- amit egyébként minden egyes napon reggel fél nyolctól délután négyig fel- öltött- lépett be a bőrpárnás szolgálati ajtón. Szinte már tudattalanul is felismerte felettese hanghordozását.
– Igen. – mondta határozott, de halk hangon.
– Hívja ide a Karacsot és a Lékei Pistát!
Bólintott, majd szó nélkül kiment.
– Majd adok én nektek! – dörmögte magában a Garai.

 

Kettő

Kiakaszthatod a kertbe madárijesztőnek, és meg is eheted még pár napig. Ha nem teszed, akkor ő fogja ugyanezt tenni magával. A bacik éhesek. Elkezdik enni azt, amit találnak. Mindenki csak annyit lát a világból, ami előtte van, és Ők is így tesznek. Megeszik a gazdát, ami eddig enni adott nekik. Mígnem hígfolyósra zabálják önmagukat is.

– Szép ez a nyár. Aranyak, ezüstök, kékek csillogtak szerte a világban. Jól van ez így! Már megint csapongok! – szólt magára halkan. Nem tudta mit tervez az apja, csak azt, hogy haldoklik.
Azonnal hazasietett.

– Raus! De jó, hogy megjöttél. – mondta az anyja és mohón átölelte.

– Apa? – kérdezte ő, mikor kibontakozott az anyja szomjas ölelésből.

A drága kincs ráemelte violakék szemeit.
– Benn van az udvaron.

Hátra sietett, ahol az apjával oly gyakran beszélgettek.
Esteledett. Csak egy narancsfényben fürdő éles árny lebegett az időt- lenségben az ismerős,öreg fa árnyékában. Raus melléje telepedett és ráköszönt.
– Szia, apa.
A kontraszt lassan felé fordult.
– Örülök neked.
Elmosolyodott.
– Hívtál.
Az apja széttárta karjait és magához húzta. Óvatosan, ahogyan a nyári szellő simogatja a fákat. Érezte, hogy együtt lüktet a vérük, emelkedik a mellkasuk.
– Elmegyek. – mondta halkan a másik szívének.
– Tudom.
– El kell, hogy engedj.
A fiú kibontakozott az ölelésből és csöndben szótlanul ültek egy darabig. Végül az apja felemelte a fejét.
– Kérnék tőled valamit.
A szavak elemelkedtek a kuporgó árnyaktól és furcsán körbezsong- ták a levegőt. Akár egy szivárványszínű mégis átlátszó burok, úgy haltak el az esti csöndben.

 

Három

A csontokkal dobokat verhetsz, és ütheted azt a bőrt, amit lenyúztál róla, hogy jusson neked is valami hasznos a testből. A dolgok új funkciót kaphat- nak. Mindez csupán a találékonyságodon múlik, és hidd el, a Természet sokkal találékonyabb, mint gondolnád. Ha elfáradt a fantáziád, a többi erjedő, bűzlő belsőséget odaadhatod a kutyának, vagy eláshatod a kertben. Add a Mesternek, a Férgek Urának, ő majd továbbgondolja.

Marika egykedvűen kopogtatott a súlyosra párnázott tölgyfaajtón, majd habozás nélkül be és oldalra lépett, mint egy arisztokrata nevelésben részesült lakáj. Garai felnézett a mobiljából.
– Gyertek csak, gyertek! – szólt erélyesen a két belépőnek. – Kérlek, foglaljatok helyet.

A két férfin külön-külön semmi különös nem volt, de ketten együtt kitettek egy tökéletes párost: Stant és Pant a XXI. század burleszk világában. Már-már giccsbe fordulhatna a dolog, ha Garai nem akadt volna össze szinte minden faluban hasonszőrű emberekkel. Hiába, az ellentétek vonzzák egymást, nemtől és felekezettől való hovatartozás nélkül. Karacs, aki a falu rendőrőrsének a vezetője volt, nagytermé- szetű ember hírében állt. Még a régi rendszer őrzője, aki inkább volt a falué, mint a rendőrségé. Ennek ellenére kíméletlen tekintélyével – ami legfőképp hatalmas pocakjában lakozott- nem egyszer fékezte meg a garázda fiatalokat, akik manapság már ezekkel a „kvadokkal” száguldoztak az utcákon. Természetesen kenőpénzt elfogadván is újra büntetett. Tévedés volt azt hinni, hogy a falu gazdag csemetéi megvehetik az utcákat csak azért, hogy roboghassanak! Titokban szerette volna lelőni az összes „harci kutyát” is, ami a faluban egyre több és több lett. De erre még nem volt jogszabály.

– Egyelőre. – szokta emelni a mutató ujját, ha ez a téma került szóba a sarki röffentőben, ahol reggelente szerelmes találkája volt két féldeci cseresznyével. Titokban, hátul.

Lékei a nyurga, zsiráfnyakú ember, a helyi polgárőrség vezetője inkább volt szelíd és rugalmas. Magasságához mérten hatalmas derékkal és vaskos lábakkal áldotta meg a jóisten, mint egy hatalmas növényevő dinoszauruszt. Csöndesen szólt, ha tolvajt fogtak, vagy ha esetleg az asszony halláskárosodásig túllőtt a célon. Akkor elment és sétált egyet a folyónál, aztán szótlanul megnézte az esti híradót és lefeküdt. Senki sem értette miért ő lett a polgárőrség parancsnoka, míg egyszer egy egész falka megélhetési bűnözőt terelt be az őrsre egyetlen hangos szó nélkül. Karacs akkor látta meg azt, ami benne – nagy sajnálatára és nem kis, ámde jól titkolt irigységére – csak fizikálisan volt jelen. Míg ő a hatalmat a hasában hordta, addig Lékei egyáltalán nem foglalkozott a hatalom mibenlétével, sem fizikálisan, sem a gondolataiban. Talán ezért is bírt jóval, nagyobb tekintéllyel, mint felebarátja. A rendőr alapvetően nem volt utálkozó típus, így hát inkább egyfajta barátság felé terelődött a viszonyuk, sem minthogy rivalizálni kezdjen a szelídszemű, zsiráfnyakú polgárőrparancsnok- kal. Hamarjában összemelegedtek a polgármesterrel, miután az ifjú titán Garai is fennakadt a bűnüldözés hálóján. Ugyanis a kedvenc gyermek egyre gyakoribb túlkapásai mintegy predesztinálták a ba- rátságuk kialakulását. Ez a hármas tökéletesen kordában tartotta a falu apraját- nagyját, beleértve a kissebséget is. Egészen mostanáig.

– Miről van szó Huba. – reccsent le a bőrkanapéra Karacs. Lékei természetesen úgy ült le, mintha egy pillangó szállt volna a kanapé másik sarkába. Garai szó nélkül feléjük nyújtotta a levelet.
Míg Karacs virsli ujjaival a szemüvege után kutatott, Lékei már ki is csippantotta a polgármester kezéből a papírdarabot.
Neki, bár egykorú volt a rendőrrel, még nem kellett szemüveg. Ötven év alatt semmilyen érzékszerve nem romlott.
Akár egy örökifjú, úgy sugárzott belőle az erő és a nyugalom.
– Milyen testet? – kérdezte halkan rémült pillantásokat meresztve a polgármester felé, miután átfutotta az öles sorokat. Karacs végre előkotorta a szemüvegét és elkobozta a papírlapot.
– Mi a franc?
Garai várt egy kicsit, míg a rendőr kibetűzte az öles sorokat.
– Agni Jánosról van szó. – dőlt hanyatt a székében. – Illetve nem is róla…
Karacs késett. Teljesen összezavarta a levél. Végül csak egy kérdés maradt a fejében: -Hol marad a pálinka ?
Mert erre inni kell, mielőtt neki kezdene rendet rakni a fejében.
– Az meghalt… úgy hallottam. – nyögte, belekapaszkodva a névbe, ha már pálinka nem volt a közelben.
– Jól mondod barátom, meghalt, de a fia megőrült.
– A Raus! Az nem lehet. Az egy olyan gyerek, aki sosem őrül meg! Egyáltalán, hogy lehet az, hogy még itt van!
Garai lebiggyesztette az ajkait.
– No persze. – az asztalra nehézkedett. – Az a helyzet, hogy nem engedi ki az apja holtestét. A doki be akart menni hozzá. Eleve senki sem tudta, hogy meghalt. Ők nem jelentették. Úgyhogy eddig a levélig csak „állítólag” meghalt.

– Akkor meg? – húzta fel a szemét Karacs.

– Na, várjál Bélám – vette vissza a szót a polgármester. – Kezdjük elölről.
Felemelkedett ültéből, az íróasztala titkos rekeszéből előhúzta a pálinkás üveget és két poharat, mire Karacs hatalmasat sóhajtott. -Na, végre! Most már egyenesbe kerülök.

 

 

Négy

A föld mindent elnyel. Segít emészteni és életben tartja még pár hétig a tes- tet. Lassítja a zabálást, sőt, még ő is kér belőle. Mindenki kiveszi a magáét. Semmi nem mehet pocsékba. Nem lehet maradék, minden valaminek a része és egésze. Az igazságok földön és égben pontosan ugyanúgy köttetnek a szükségszerűségük által.

Raus felsóhajtott. Még öt nap, ahogy megígérte. A bejárati ajtóban ült. Mindent úgy csinált, ahogy megbeszélték az apjával. Tudta, hogy ki fog tudódni, sőt szinte várta a kezdetet. Amikor a Doki megjött már tökéletesen nyugodt volt.

– Nem mehet be. – mondta a felé közeledő alaknak.
Az orvos megtorpant. Két hónapja jött a faluba. Nem igazán rajon- gott érte, de hát a kezdő örül, hogy elhelyezkedhet. Amikor meg- hallotta az üresedést, azonnal rácsapott a kínálkozó lehetőségre. Mostanra már körülbelül tisztázódott benne, hogy itt aztán vagy megtörik, vagy kiváló orvos lesz belőle.
– Vagy egy cinikus hólyag! – hörögte magában az első hét után.

A rendelőben Icu mondta, hogy meghalt ez az Agni János.
Egész biztos! – kerepelte aznap reggel, mert halotta. Beszélnek róla az udvarukon. Ő már csak tudja, nem hiába lakik a szomszédban. Azt is hallotta, hogy amíg lehet, ne beszéljenek róla. Hát hogy lehet ilyen marhaságot! A pap se tud róla semmit, de az nem is számít, mert úgyse temetnék el. Nem volt az keresztény, valami pogány is- tent imádott, vagy mi! A múlt héten is sárga emberek jártak nála. Sárgák voltak azok, sárgák. Kívül belül. Nem normális család az.
A fia is színész lett vagy mi, meg el is kárhozott.

Nem itthon lakik, hanem valami külhoni országban. Ahogy hallgatta magában ezt a kuszaságot, amit ez az Icu minden reggel elsorolt, hát rendelés után csak neki durálta magát.

– Henriett! – csapta le a töltőtollát asztalra. – Menjen haza. Mára befejeztük.

Az asszisztensnő felnézett a számítógép monitorja felől.
– A doktor úr? Megy még valahova?
– Igen, kimegyek, megnézem mi hír ezekről az Agniékról. Ha már ez az Icu ennyire mondja. Bár nehezen hihető, de azért lehet, van benne valami.
– Hát. – vonta meg a vállát hamiskás mosollyal az asszisztens. – Icu eléggé kiszínezi a dolgokat. Takarítónő betegség. – húzta el a száját ironikusan. – De ebben már a történet alapja is eléggé színes. A János báról meg el lehet képzelni.
Az orvos felkapta a fejét.
– Mért? Ki ez az Agni János? Egyáltalán milyen név ez az Agni? Nem inkább Inga? Annak van értelme.
– Hát azt nem tudom, de János bá mindig is fura ember volt. Nem na- gyon szólt bele itt semmibe. Egy ideig azt hallottam valami varázsló vagy mifene. Kuruzsló. Kártyát vet, meg képes napokig egyhelyben ülni. A barátai is furcsák voltak. – vállat vont. – Eléggé zártan élt. Alig akadt itt a faluban egy két ember, aki komolyabban ismerte.
A fiát én is ismertem, csaknem együtt nőttünk fel. Raus nagyon más kissrác volt, mint a többiek. Nem volt sem zárkózott, sem nyitott, hanem inkább olyan… nyugodt.
– Mafla? – kérdezte az orvos ingerülten. Egyre idegesebb lett az asz- szisztensnőből ömlő szavaktól.
– Nem. Nagyon is férfias srác, csak mindig észnél volt. Semmit nem csinált kapkodva.
– Tudatos? – nem is tudta, honnan jött ez a szó belőle.
– Az. Igen jól mondja doktor úr, tudatos.
Most mit kezdjen ő egy bolond ember holttestével, akit a „tudatos” fia akadályoz abban, hogy egyáltalán kezdhessen valamit?
A fiú szemébe nézett, és egy pillanat alatt rádöbbent, nem bolond. Olyan tökéletes nyugalom tükröződött a szemében, amilyet talán külföldi képeken látott egy utazási irodában, amikor Indiába szeret- tek volna menni, nyaralni.
– Mért nem?
– Hét nap. Abból már eltelt kettő. Az azt jelenti még öt nap. Aztán beengedem.

– Tudod, mit csinálsz? – maga sem értette, mért tegezte le a fiút. Valami fura érzés lett rajta úrrá, ahogyan nézte a vele majd egykorú férfit. Mintha rokonszenves lenne. – fedezte fel magában a gondola- tot. Érezte, átragad rá az a fajta abszurd nyugalom, ami a tornácon ücsörgő alakból áradt.

– Persze. Tökéletesen tisztában vagyok vele. Öt nap múlva megnézheti.
Az orvos tétovázott. Megvakarta az állát.
– Édesanyád?
– Apámmal van.
– Úgy érted…
– Nem, nem halt meg. Csak apám kérte, hogy maradjon vele.
– Meddig?
– Még öt napig.
A doki még nem tett le róla, hogy csakúgy simán lelép.
– Megütheted a bokád. Egy holtest nem heverhet csak úgy, egy ház- ban. Meg kell néznem, hogy valóban meghalt e. Halotti bizonyít- vány satöbbi. Ha ez nincs, még a rendőrség is a nyakadra jöhet. Raus bólogatott.
– Jönnek is. – lenézett maga elé. – Eddig.
– Ha tényleg halott, pár nap múlva el kezd bomlani, sőt már most is bomlik.
– Tudom. Az emberi test egy baktériumtelep. Ha nem adsz neki enni, felzabálja a testet. Doki, tisztában vagyok vele, mi történik egy hullával. Olvastam a bomlási folyamatokról. – megrázta a fejét. – Apám nem ilyen. Ha szagot érez bárki is a környéken, beengedem magukat. De most menjen. De tudja mit! Menjünk a dolgok elébe! – mosolygott. – Itt ez a levél. Adja a polgármesternek. Ezt a másikat a tiszteletesnek. Tudom, neki is anyakönyvezni kell, még ha apám nem is volt „abban” az értelemben keresztény. Nem akarok békétlenséget, de muszáj megőriznem az ő békéjét. Még ha ezzel mások békétlenségét szítom is. Az orvos tétovázott. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy félrelöki a férfit és betör a lakásba, de az mintha kitalálta volna a gondolatait.
– Ne tegye. Egyikünk sem akar meghalni. Egy halott bőven elegendő ebben a házban.
– Megölne? – hebegte.
– Nem. Én nem. Valami, ami sokkal nagyobb és erősebb magánál. Az orvos tökéletesen beakadt.
– Élő?

Raus megfeszült, éppen csak annyira, hogy az orvos rádöbbenjen, túlhúzta a húrt.

– Ne barkochbázzon doki! Menjen innen! Egyelőre legyen elég ennyi!

 

 

Öt

Nincsenek szükségtelen dolgok. Minden, ami van ebben a világban hasznos, és változik. Hasznos az undor is, mert ha kihányod az ételt attól, amit látsz, enni adsz a földnek vagy az útszéli kutyának. Hasznot hozol, ha részegen magad alá csinálsz, ha félrevizelsz. Ne hidd, hogy csak az a létező, amit látsz. Vannak még dolgok, amik rajtad kívül is éhesek. Itt minden és mindenki éhes. Miközben eszel téged is esznek. Ez egy háború. Az Éhesek Háborúja.

Karacs a második feles után kezdte kapizsgálni, hogy itt valamiféle lázadás van. Lázadás! A dolgok rendjének felrúgása, miegymás! Rémülten figyelte Garait, ahogy ecseteli a történteket. Tökéletesen bamba, balga fráter ez a Garai. Világos, hogy neki kell rendet csinál- ni. Lékei amúgy is azt csinálja majd, amit ő mond. Őt könnyű meg- győzni! Majd ők helyre teszik ezt a Raus gyereket. Illetve, ha Lékeinek nem megy, akkor ő meg a pap. A pappal is feltétlenül beszélnie kell, bármennyire is utálja. Ha összeáll a csapat, akkor majd lesz itt rend! Krákogott egyet, mire Garai abbahagyta a beszámolót.
– Van valami mondanivalód? – fordult felé.
– A papnak szóltál már a dologról?
– A tisztelendő úr – hangsúlyozta a polgármester – személyesen látogatja meg Agniékat. Telefonon beszéltem vele. Azt mondta, legyünk óvatosak. Járjuk körül a dolgot.
Karacs felhorkant.
– Az istenit! Tipikus egyházi tili-toli. Alamuszi tosza-gyuszi! Felnyomta magát ültéből, feje vörösen villogott vastag nyakán.
– Ez lázadás! Régen is volt ilyen. Oda kell menni és helyrerakni! Kezével suhintott, mintha egy nem létező bárddal csapna a nem létező bakóra.
– Sutty! Kész! Érted? Majd mi odamegyünk.
Határozott mozdulattal meghúzta a lecsúszó félben lévő nadrágját. Inge felgyűrődött a hasán. Úgy nézett ki, mint egy nagy kövér óvodás, aki nem kapta meg a kakaóját.

– Pista, kecmeregj. Szólj az embereidnek! Hozd a kocsit!
Garai felemelte a kezét.
– Várjatok már egy kicsit. Hadd menjen oda a plébános. Hátha magától megoldódik a dolog.
De Karacs már döntött. A pap piszkosul bőszítette. Mióta idejött az a csuhás, azóta fúj rá. Valami fura idegbaj fojtogatta, ha ránézett. Úgy érezte, ez az az ember, aki folyton hazudik, ámít és csal.
Csalja a népet és a világot. Lelke mélyén tudta, hogy igazából irigyli a hitét. Az elődje, az igazán csaló volt, de ez a csuhás focizik a gyerekekkel és biciklivel jár! Azt is rebesgetik, hogy szereti a nőket. Utána nézett és kiderült, hogy a városban van szeretője és még két gyerme- ke is. Akkor már érezte, hogy a markában tartja ezt a szentfazekat a teljes pereputtyával együtt. Ha megpróbál neki keresztbe tenni, hát úgy kivágatja innen, hogy attól koldul! De ez büdös mindig tudta, hol a határ, és úgy Karacs érezte, az irritálja a legjobban, hogy az emberek tisztelik, és nem félik, mint őt.
„Na, nem baj. Ám legyen. Hadd menjen a csuhás, hadd bukjon, aztán majd ő jön és rendet csinál. Majd megtudják, hogy ki az a Karacs!”

 

Hat

Van másféle test is. A világ rendjében sokféle testet öltünk, az egyiket a föld zabálja fel, másokat a démonok. Az asztrálvilágban az érzelmeink testesülnek meg. Olyan démon háború zajlik, amit jobb, ha ez a földi, vak szemünk nem lát meg. A betegségek is démonok. Vannak szürkék, sárgák és bíbor színűek. Ezerféle betegség ezerszínű démonvilág. Akár a rothadó tüdő, olyan a szaguk. Rád folynak és zabálni kezdik az asztrális húsod, ami aztán majd a fizikai tested zabálja. Mindenki eszik mindenkit.

Raus nem mozdult azóta, hogy elment a Doki. Nem érzett sem éhséget, sem fájdalmat. Érzékei, akár a kard hegyén megcsillanó fény, oly pontossággal figyelték a körülötte hullámzó világot.
– Hol vagy? – kérdezte legbelül.

A Mester némán megjelent előtte. Mintha a fényből fonta volna erejét, oly gyöngéden és hajlékonyan rajzolódott ki előtte az alakja.

– Itt vagyok. Mindig itt vagyok. – szólt a látomás.
– A lelkem, Mester, akár a hűvös patak a hegyek lábainál, mégis időnként fázom és félek.
– A félelmed átlátható, ha a patak mélyére nézel. Minden kavics, mely a mederben pihen, egy-egy megkövült félelem, amin a tudatod végigsimít. Emeld fel a követ. Meglátod, csak a szétfolyó vizet tartod a tenyeredben.
– Félek. Félek, hogy elveszítelek.
– Itt vagyok. Nézz rám. Hiszen, nem hagyhatlak el.
– De elvehetnek tőlem.
– Nem vehetik el azt, ami amúgy sem a tiéd.
– Kié vagy Mester?
– Ki az a Mester?

A pap melegítőben ácsorgott és figyelte a meditáló fiút.
Fura, légies illat szállt a levegőben. Beleszagolt.
– Talán mirha, vagy… tömjén. – gondolta. Kissé megilletődve toporgott. Érezte, rossz belépő volna, ha most megzavarná a fiú nyugalmát.

Körülnézett az udvaron. Tipikus régimódi jegyeket hordozó parasztudvar. Hosszú ház, fészerrel a házhoz csatolva. Ott valamikor ólak lehettek, csak lebontották és helyette fészer épült. A falusi ember is átalakult a világgal együtt. Az ólak helyén fészer, a pajtából garázs. Nem ló visz, hanem a lóerő. Ahogyan a vásár helyett most már a be- vásárlóközpontokba jár az emberfia. Az állatokat gépek helyettesítik. Ma már itt vidéken, a csirke is csak fóliában kapható.

– A hit. A hit maradt a régi. – gondolta megnyugtatóan. – A templomok még mindig állnak. Mi változott? – kérdezte magától halkan. – Minden és semmi. – mosolygott a válaszon, és valahol érezte, ez olyan igazság, hogy akár a Teremtő is mondhatta volna. Felnevetett magában.

– Tessék, bejövök az udvarra és máris minden haragom elszállt. Olyanokon gondolkodom, amin eddig soha.
Mikor keze megérintette a nyakában lévő feszületet, hirtelen olyan melegség öntötte el a szívét, amit nem tudott másnak titulálni. Valóban, a kezére is ráfolyt ez a kellemes arany érzés. Lassan lehunyta a szemét és elmondta magában a Miatyánkot. Lágyékában megmozdult a hús, akár egy mindeddig szunnyadó kígyó kúszott fel egészen a gerincéig.
– Atyám! – hördült fel hangosan. Lábai a földre rántották, gerince megfeszült a felrobbanó energiától. Tisztán látta az előtte ülő férfit, aki most a szivárvány ezer színében játszott. Lüktető ereje átfolyt belé és felrepítette a szellemi orgazmus legvégső határáig. Teste ezer darabra robbant a fejében.

– Uram! – kiáltott fel, és arccal a földre borult. Könnyei, mint ezer apró dobbanás csapódtak a földre. Hallotta ritmusukat, ahogy mormolták vele az imát.
– Mi Atyánk ki a mennyekben vagyok… Igen, a mennyekben vagyok. – zokogta belőle az öröm.

Magába szívta a földet, érezte szívének hangját, ahogy együtt dobban minden élőlényével. Tenyerében egy pillanatra ott érezte az élet minden örömét és fájdalmát. Csukott szemei mögött megjelent egy angyal. Zokogásába ének vegyült, egyre erősebben hallatszott fülében a kórus, mely Isten nevét énekelte a lelkében.

Az angyal ránézett szemtelen arcával, és megszólalt.
– Én vagyok minden ember.
– Én vagyok minden ember. – zokogta utána a földnek.
– Csak magam ítélhetek magam fölött.
– Csak magam ítélhetek magam fölött.
– Én vagyok az igazság. – dörgött az angyal.
– Én vagyok az igazság. – ismételte a pap.
– Én vagyok az élet.
– Én vagyok az élet!
Az angyal igéző látványa beleégett a retinájába. Lassan érezni kezdte a lélegzetét és az angyal együtt lélegzett vele. Végül már csak a világtalan arcát látta. A mélykék sugárzás átölelte és elringatta lelkének azt a részét, amit még az anyja ölében hagyott.
Belesírta a földbe minden bánatát. Ő, a pap, aki még sosem volt ilyen közel istenhez. Raus lassan viszszatért a valóságba. Nyitott szeme újra e világra fordította az illúzióit. Meditációjában érezte a papot. Látta, ahogy megjelenik és zavartan álldogál. Tudta, mit érez és azt is, ami bekövetkezett.

– A Mester megmondta. – villant át az agyán. Figyelte a földön heverő, síró embert.
– Nemsokára elalszik, és mikor felébred, én itt leszek. Hova is mennék? – nevetett fel hangosan.

 

Hét

A felsőbb szférákban levetheted a démonaid. Várnak a szeráfok, akik meg- mutatják neked az ítélet pallosát. Melléd áll egy, aki a jót sorolja, és egy másik, aki a rosszat. Mindegyik döntésed egy-egy kavicsot ér. Egyformák ezek, csupán annyiban különböznek, hogy az egyik fehér a másik fekete. Te fogod látni a véget, mert annyit érsz, amennyit a kavicsaid. Te fogod mondani az ítéletet, te fogod a pallost emelni. A te döntésed: démonok vagy angyalok uralják a lelked. Ne feledd, itt mindenki éhes.

Karacs úton volt. Rendőri pályafutása alatt kidolgozott megfigyelési technikája tökéletes álcát nyújtott, ami jelen esetben azt jelentette, hogy a sarki kocsmából pontosan a paplak kapujára látott. Így, ami- kor a tiszteletes kilépett a kapun intett Rózsikának, hogy azt a felest már nem kéri. Zsírral szegélyezett kalapját a fejébe nyomta, szokás szerint meghúzkodta a nadrágját, majd kilépett a söntésből.

A sarkon óvatosan kilesett, de csak azért, hogy egészen biztos legyen benne, hogy a pap az Agniék felé veszi az irányt. Kis időt várt, és kellett is, mert erősen rájött a vizelhetnék. Tétován, még egyszer ellenőrizte a ballagó alakot, aztán hátra ment és oldalba vizelte a kocsma farát. Elégedetten hallgatta a csobogást, közben tovább szőtte gondolata hálóját, amely folyton összegabalyodott a fejében.

Sehogy se tudta úgy tekerni, kötözni a szálakat, hogy rájöjjön, mi is ez az egész! Reggel óta hiába itta egyik pálinkát a másik után, nem állt össze a kép. Aztán Petykó Józsi, a költő, megmondta a fityfiritytyet. Valami nyomozóról olvasott, azt sorolta a kocsmában. Egyébként állandóan a verseiről mesélt. Itt megjelent, ott megjelent, öt éve, tíz éve, ilyesmi. El is szavalta, milliószor. Eleinte jól ment, mert fizettek neki, de aztán már azért fizettek, hogy ne szavaljon. De ma nem szavalt, ma mesélt. Olyasmit mondott, hogy ha nincs logika abban, ami történik, akkor az illogikus megoldás az igaz. Valami ilyesmi. Ezt egy nagy detektív mondta, Serko Lomesz vagy ki. Sose hallott még ilyen nevű detektívet. Az már igaz, hogy ő Derricket nézte a legtöbbet, és a Kántor nyomozt is olvasta, de ilyen nevű detektív a világon nincs, ebben biztos volt.

– Talán Sherlock Holmes! – ugrott be neki, aztán felnevetett. – Ez a Petykó!
Visszacsapta a fütyköst a helyére, de előtte még büszkén megrázta és hálát adott a jóistennek, hogy ilyen termetes jószággal áldotta meg.

– Lehet, hogy igaza van ennek a Sherlocknak! Ebben az esetben nem megyünk fejjel a falnak! – állapította meg magában.

Akkor jött az ötlet, hogy csalinak használja a papot. Így hát követte. Lassan komótosan sétált, ráérősen, peckesen, beszélősen. Bólogatva emelgette a kalapját a futorás Pannikának, meg a pohos, pénzes Boldizsárnak.

– Csak úgy sétálok. Járőrözöm. – motyogta oda, miközben a folyton a pap felé sandított. Aztán, mikor az befordult az utolsó kanyarba, egy hatalmasat szusszanva sietősre fogta a lépteit.

Már nem járt messze, amikor fura érzés fogta el. Igencsak fújtatott, hiszen az elmúlt pár évben nem hajtotta magát ennyire, hacsak nem mikor hasmenést kapott a tejfölös töltött káposztától, de most vala- hogy furcsán kezdett verni a szíve.

Közel volt, egészen közel.

Hörgéseket hallott, így hát Agni Jánosék kerítéséhez lapult amennyire csak tudott, és a széles deszkák közötti résen belesett az udvarra. Mikor a tornácon meglátta a fiút és az előtte földre boruló papot, megremegett a lába.

– Mi az isten! – hörrent fel. Hirtelen ember volt és szerette is tudatni, hogy az. Az asszony ismerte a legjobban ezt a tulajdonságát, hiszen időnként az eszébe jutatta, hogy el ne felejtse.
– Most a kölyök is megtudja! – üvöltött fel benne a démon és berobbant a kapun. – Mi történik itt, a büdös kutya úristenit! – ordított fel, miközben kezeit ökölbe szorítva, harciasan csapkodott a fiú felé. – Mit tettél vele te, szarházi! Majd én megmutatom neked, kivel szórakozz!

Raus egykedvűen sóhajtott.
– Maga? – húzta el a száját. Megvakarta a füle tövét és egy kicsit igazított a farpofáján. Lapos, sunyi fingantás volt csak, de elég volt ahhoz, hogy Karacsot ledobja lábáról a bűze.

A pokolnak volt ilyen szaga. A díszokleveles körzetes fuldokolva kapkodta a levegőt és kétségbeesetten forgatta a fejét, hogy megszabaduljon az őt körbefolyó, sárga bűztől, de az olyan volt, mint egy acélos marok. Egyre jobban szorongatta a torkát, miközben szemé- ből patakzott a könny, összekeveredve az orrából ömlő taknyával. Szörnyű látomások jelentek meg a fejében, és hirtelen olyan érzése volt, mintha a gyomra csendben, de hihetetlen sebességgel elkezdett volna rothadni.

Könnyein keresztül még megmarkolta a papot és húzkodni kezdte. Amaz felnézett és csak annyit mondott.
– Istenem, édes jó Istenem!
– Jöjjön már, a rohadt életbe! Meneküljünk. – nyüszítette felé Karacs, miközben tovább ráncigálta.

A következő pillanatban a gyomra megadta magát és véres hörgéssel sugárban kihányta a tartalmát. Tolatva okádott és már nem akart megmenteni senkit. Agyának egyetlen porcikája sem akart „Serko Lomeszt” játszani: Csak el innen! Fekete démonok tépték a beleit és egyre erősebben szaggatták, dörömböltek a záróizmain. Hatalmas görcsberándult kövér hernyó lett, aki tekeregve-csavarodva tolat a kapu felé. A pap csak bámulta ezt az okádó döglegyet. Agyának épen maradt fele próbálta megérteni mi történt. Nem érzett belül semmit csak a nagy ürességet. Isten ürességét, mely malaszttal teljes. Felnézett a tornácra és látta a fiút, a fiú mellett az angyalt, amint az kitárja szárnyait és a fiút öleli. Arctalan arc nézett rá száj, orr és szem nélkül. – Menj haza. Térj meg házadba – szólalt meg a látomás. – Imáid megnyugvást hoznak majd számodra és házad népére. Légy pap, és igaz. Ez itt nem a te dolgod!

A tiszteletes lassan felegyenesedett.
– Így lesz. – mondta méltósággal, és kikerülve azt, ami egykoron még Karacs volt, kilépett a kapun.

A megalázott rendőr végre levegőhöz jutott. A kapun kívül mintha elvágták volna bűzt. Nagyokat lélegezve kapkodta a levegőt és elméje is hasonlóképp próbált szóhoz jutni. Aztán feladta. Téblábolt az időben, roppant lábain húzta magát egyre távolabb a portától.

Raus szótlanul bámult a csöndben. Nézte maga előtt a fákat, a zöldellő füvet, a fűben megbúvó bogarakat, és a bogarak szemében har- sogó ösztönt: Élni akarok!
– Hát ezzel megvolnánk! – szólt az angyal fölötte és eloszlott a napfényben.

 

Nyolc

Mondják, a köztes létben nincs tested. De van. Csak nem érzed. Olyan mintha egy szem volnál, csak nézel kifele, mint a borjú. Ott is vagy, itt is vagy és sehol. Még a fizikai világban ragadsz, de tested, mint egy éterikus szem lebeg a mindenség fölött. Ácsorogsz a saját temetéseden és nézel ki a fejedből. Zavarodott búbos banka. Nem érted: itten vagy! Van olyan, aki nem nyugszik bele. Ordít, kiabál, kajbászol a kezével, mindhiába. Eltelik egy kis idő, amíg felfogja, nem van. Game over! Aztán jön valami fura erő, ha élénk a fantáziája, akkor kíméletesen meg- jelenít magának valakit vagy valamit, és elhívja. Vagy egy angyal, vagy egy démon. Az egyik lassan bont, a másik gyorsan és falánk módon zabálja fel, ami még van belőled. Pokol és Mennyország. Hiába enni kell!

Lékei csöndben hallgatta folyton fecsegő feleségét. Mióta hazajött a „bótból” be sem állt a szája.
– Hát összefosta magát az a nyomorult! – csapta felé a kezét az asszony. – Mindenki azt beszéli! A te jómadár barátod! Késő délutánig járkált, mint az elmeháborodott, míg a felesége a Klári haza nem beszélte. Elől hátul büdös volt az a pöfeteg.

A nagyszájú Karacs! Micsoda szégyen! Micsoda szégyen ez!

– Ki, mint vet…- mondta csendesen Lékei.
A konyhaasztalnál ült és módszeresen farigcsálta a tegnapi csülök csontjairól a húst. Hallotta már ezt a történetet. Sőt, egy részét látta is. Nem az asszony beszélte haza a barátját, hanem ő. Hirtelen megjelent előtte Karacs vöröslő feje, a szája sarkában a nedves hányadék darabkával.
– Az anyja büdös úristenit Lékei! Ez megszopatott bennünket. Ez a kölyök a bolondját járatja velünk.

Hát ezt a szégyent, hogy én? – és elcsippentette a fosos nadrágját a bőrétől.
– Azt a… – fulladozott a dühtől. Lékei eldobta a cigijét és kifújta a füstöt.
– Eridj, haza. Ne kóvályogj itt az utcán!
– Kóvályog a fene! Csak még mindig be vagyok szarva, és éktelenül dühös vagyok. Hú, de meginnék valamit. Ezt a kis pöcsmögöt meg kinyírom! Kinyírom én, istenemre!
Lékei nyakán megfeszültek az inak.
– Takarodj haza! Bújj el, mert nagyobb baj is lehet, ha sokat pattogsz! – halkan mondta, de olyan hangsúllyal, mintha egy kést döfnének az ember hónaljába. Karacs megfordult és csorgó léptekkel nagyokat köpködve elkacsázott. Addig nézte, míg bele nem veszett az esti csöndbe. Ahogy így visszagondolt.

Nincs is olyan nagy baj. Csak meghalt ez a manus, ezek meg nem bírják elfogadni, hogy nem lehet eltemetni annak a rendje módja szerint. Végül is mi a túrót akarnak ezek gyászolni? – kérdezte magától. – Szerinted? – kérdezte két falás között az asszonytól.

A kérdés megállította a felesége szájából kifolyó özönvizet.
– He? – ennyi csurrant ki a száján.
– Hát mi a baja ezeknek? Pár nap és mindenki mehet a dógára. Ha büdös lesz, hát büdös lesz! Elfújja a szél. Ennek az Agninak se kutyája, se macskája nincs a faluban. Mit fenekedik itt mindenki!
Az asszony az asztalhoz csapta a kilós kenyeret.
– Megvan a dógoknak a rendje! Az a rendje, hogy eltemessék!
– Majd azt is megteszik! A jövő héten.
– Azt se tudjuk, meghalt-e az a szerencsétlen! Hát azt tudni kell!
– Aztán mért kell azt magának tudni, vagy bárkinek. Tán vinne virágot a sírra? Vagy megsiratná? Ugyan menjen már!
– Hát most már csakugyan hülyeségeket beszélsz! – zúdult ki az asszonyból a szó. – Ez a rendje a dolgoknak. Ha valaki meghal, azt tudni kell! Mindegy miért, tudni kell. Harangoznak érte. Imádkoznak. Akik szerették, megsiratják. Beszélni kell róla. Ha sose máskor, de ilyenkor beszélni kell.
– Csak az a baj? Hogy nem tudja senki? – nyúzta tovább a férfi. – Ha biztosan tudnák, hogy elpusztult, akkor békén hagynák?
Az asszony a konyhaajtó felé indult a tisztaszobába. Cseppet meggörbült a gondolat súlyától.
– Nem. – mondta az ajtófélfának. – Nem hiszem. Ha valaki meghal… egy kicsit mindenki meghal vele. Egy darab vele.
Lékei letette a kést és felemelkedett ültéből.
– Már nem vagyok éhes. – mondta halkan és elindult az udvar felé.

– Most meg hova mész? – kérdezte az asszony, de Lékei tudta, hogy csak egy ölelésre vágyott.
Odacsámpázott hozzá és derékon kapta. Érezte a vastag húsát az elnyűtt pulóver alatt. Belelehelt a fülébe.
– Itt vagyunk ebben a veszett világba egymás hegyén-hátán, aztán mégis bele akarunk halni ebbe a kutya magányba. Hát tudd meg, hogy nem vagy egyedül, akárhogy is harangoznak a fejedbe, ha meghal valaki.

Az szégyenlősen elhúzta a fejét.
– Ugyan menj már! – fújt rá, de szemében jóleső mosoly kuporgott.

Lékei fejébe csapta a már megszokott sildes sapkáját és kifordult az ajtón. Éppen az udvar közepén járt mikor megcsörrent a mobilja.
– ‘Gen? – szólt bele. – Szervusz, Hubám. Most? Éppen indulóban vagyok. Igen. Összeszedem a csapatot. Rendben. Tíz percen belül ott vagyok. Szervusz.

Megvakarta a sapka alatt a fejét, pedig nem viszketett. – Azt a jóistenit!
Elindult Agniék felé.

 

Kilenc

A halálod nem ér véget miután martaléka lettél az asztrálvilágnak.
Ha nem imádkoznak érted, a köztes létben a démonok lezabálják rólad a fölösleget. Éteri csontvázad feloldódik a semmiben és nem marad belőled semmi, ami valaha létezett. Beleolvadsz az óceánba. Eggyé leszel a résszel, és része leszel az egynek. Egymásból, egymástól léteztek. Ha úgy nézed: eszel, de téged is esznek. Hiszen mindenki éhes.

Lékei problémázott. Bár a „pógármester” sürgette a találkozást, ő inkább nyújtotta az időt. Ahogy végiggyalogolt a falun egyre érezte a levegőben a feszültséget.
Mintha egy fura búra ereszkedett volna erre a kis koszfészekre. – gondolta. Legbelül érezte, hogy ez az egész egy végtelenül egyszerű történet.

– Semmi különös csak egy ember: úgy tudjuk! – emelte fel a hangját, és egyben a mutatóujját. – meghalt. Úgy tudjuk! – mondta, különös éllel a hangjában. A zsebébe nyúlt a telefonjáért, miközben éppen a falu főterén slattyogott keresztül. – Garai nem nyugszik, míg meg nem oldja a rejtélyt, az biztos. – folytatta a monológját, egyre lassuló léptekkel, aztán egyszer csak megállt.

A telefon kijelzőjét bámulva merengett maga elé. Eddig szinte csak lökdösték a történések ide-oda, ami egyébként is szerves része volt az élethez fűződő viszonyához. De most hirtelen megérezte, hogy ez a stratégia nem fog beválni. Máskor is volt már így, nem egyszer, és olyankor mindig meglepte a környezetét azzal, hogy nagyon gyorsan és határozottan lépett a megoldások mezejére. Az asszony tudta, hogy ilyen, de rajta kívül mindenki elképedve bámult rá. Általában nem igazán törődtek vele. Tudta, hülye, nagy dinónak nézik: „Lassú nehézkes és buta jószág az!” – mondták róla a faluban. Pedig Lékei nem az volt. Inkább egy nagy, buta jószághoz hasonlított, aki valóban egy nagy buta jószág, de nem is akar más lenni. Most is, ahogy így áll a főtér közepén bambulva nézi a mobilját már két perce és még az ujjperce sem mozdul. Diónyi agya kérődzik a gondolatokon.

Pedig Lékei csak egyszerűen nem érezte az időt. Nem volt fontos a mikor. Olyan volt, mint az éhes oroszlán, aki ha vadászik, nem igazán mondogatja magában: Mikor eszek már! Még akkor sem, amikor már a szájában van a zsákmány. Látta a tévében és akkor beugrott neki. Pont ilyen ő is: A nőstény oroszlán elkapta azt a nyavalyás gazellát vagy antilopot, vagy mit! Teljes súlyával, összes karmával nyomta lefelé a szerencsétlen jószágot és az egyetlen nyikkantás nélkül, némán kaparva próbált szabadulni a halálos szorításból. Persze nem tudott. Az ember ilyenkor lepörgeti: Most az jön, hogy a fenevad leszorítja, valahol kettéroppantja és a préda máris fogyasztható állapotba kerül. De nem ez történik. Hirtelen megáll az idő. Valami ismeretlen erő megállítja, és ott fekszenek ketten nagy békességben: a vadász és a prédája. A vadász nem roppant, nem nyom, nem tép és nem harap. A préda nem kapálja patás lábaival a földet, és nem bőg segítségért, nem vonaglik, pedig serked, patakzik a vére, tört már a csontja, de nem mozdul. Menekülhetne, de nem teszi. Vajon mért nem? Mert megáll az idő. Mindkettő békés? Nem, nem békés, egyszerűen semmilyen. Lékei pont ilyen volt. Semmilyen. Amikor legelőször látta ezt a pillanatot hirtelen fény gyúlt az agyába: pont ez történik vele is, amikor bajban van. Semmilyen lesz. Sokszor akkor is, amikor nincs bajban. Teszi a dolgát, aztán egyszer csak nem teszi. Üres lesz. Semmi. Nem mozgó és nem mozgatott. Bambán, bután áll a test, de az elme! Az elme megszűnik létezni. Néha azt sem tudja, meddig van ebben az állapotban. Van, hogy nekimennek, mert megállt éppen egy mozdulat közepén, vagy sietős léptei hirtelen lassulnak, míg aztán ott áll valahol, mert azt sem tudja, hol van. De mivel elméje megszűnik, nem is érdekli, mert nincs, ami azt mondaná: – Hm. Ez érdekes! Semmi nincs.

De amikor visszatér, már tudja, mit kell tennie. Sallangok és kételyek nélkül látja, mit kell tennie. Lékei élvezte ezt az állapotot, mert amikor érezte, hogy közeledik, mindig meglátta az oroszlánt és a vergődő prédát. Ahogyan a befelé figyelő tekintete előtt közeledett az időtlen pillanat, velük együtt zuhant a semmibe. Felpillantott. Bús szavak tekergődztek a ferde délutáni fényben, mintha azt suttogták volna: eztán más lesz minden. Ahogy maga elé merengve lépdelt a járdán úgy látta, mintha minden sarok, minden utca átalakult volna valami egészen mássá, amit képtelen volt megfogni magában. Aztán rádöbbent, hogy nincs egyedül. Az utcákból emberek szivárogtak innen-onnan morogva, dörmögve, egyre közeledve. Neki beszéltek.

– Maga is oda megy? No, hát ilyet még a jóisten sem látott! Hát meghalt, hát, hogy lehet, hogy nem a ravatalozóban fekszik? Hallottuk, hogy senkit sem engednek a közelébe! Na, majd a polgármester helyre teszi ezt taknyos kis kölyköt.

Sietősre fogta lépteit mindenekelőtt, azért is, mert egyre többen prüszköltek körülötte, és egyre hangosabban. Előbb oda akart érni, mint Garai és Karacs. Zsiráf nyaka megnyúlt, ahogy húzta lépteit, vaskos lábaival egyre sürgetőbben taposta az időt.

– Lékei! – hallotta hirtelen az egyik sarokból. A hang felé tekerte hosszú nyakát és meglátta Karacs vicsorgó ábrázatát.
– Na, legalább magára lehet számítani! – ezt Garai mondta, aki Karacs mellett álldogált az embergyűrűben. Felé sem nézve, idegesen nyomkodta a mobilját. – Idehívom még a hadsereget is, de nem fogom hagyni, hogy egy ilyen hülyeséggel feldúlják a polgári lakosság nyugalmát. –

Füléhez tette a készüléket, majd megnyugtató ábrázattal és fölényes mosollyal a szája sarkában körülnézett.

– Szervusz, Pistám! Figyelj, van itt egy kis gond. Ja, már Karaccsal is beszéltél! Hogy nem tudtok jönni? Hogyhogy nem olyan fajsúlyú az ügy? Ne mond már, Kapitány úr… Pistám! Hát mikor? Öt nap a törvények szerint? Hát Pistám! Hagyjuk már ezt, itt forradalom lesz öt nap múlva! Hogyhogy ne reagáljam túl! Az isten fáját! Hát ezt nem mondod… – felnézett. Feje lassan színvörösre majd fehérre váltott, ahogy a düh uralni kezdte az idegeit.
– Kinyomta! Kinyomott ez a büdös bogár! Hát tudod mikor fog ez ide jönni nekem még egyszer, hogy: így Hubám meg úgy Hubám! – hadonászott a telefonjával, mint egy megkergült bűvész a pálcájával. Aztán előhúzta a nyulat, akit jelen esetben Karacsnak hívtak.

– Te meg mi a megveszekedett úristenért pofázol, te idióta! Hogy mered felhívni a rendőrkapitányt a tudtom nélkül? Hát ki vagy te? Nem tudod? Majd én megmutatom neked!

Karacs elvörösödött. Először a szégyentől aztán a dühtől.

– Már megbocsáss Huba, de ezt a hangnemet…ne izélj itt velem… ennyi ember előtt! Mégis, honnan gondolod? – riadtan körbenézett. – Hát engem… itten megaláztak, mint szervet!
– Szervet? – kérdezett vissza a polgármester harsány röhögéssel. – Hát az is vagy! Egy szerv! Tudod, hogy melyik? – megmarkolta a heréit. – Ez a szerv, itt! – miközben rázta, olyan volt, mint egy öltönyös vén gorilla, aki még bizonyítani akarja a férfiasságát a többi hím előtt.

Lékei megelégelte a színi előadást.
– Menjünk. – mondta és elindult Agniék felé.
Senki nem mozdult. Garai Huba Lékei szavára hirtelen körbepillantott és abbahagyta a hímtáncot. Zavartan krákogott egyet, miközben visszatűrte az ingét a nadrágjába, és megigazította kissé feldúlt zakóját.
– Akkor ezt megbeszéltük. – nézett Karacs felé krahácsolva. – Sem idő, sem a hely nem alkalmas az ügy tisztázására. – tétován legyintett a kezével Agniék felé. – Menjünk emberek! Úgy látszik, ezt az ügyet nekünk kell rendbe tenni.

Lékei körbepillantott. Hirtelen megérezte a levegőben a kétely páráját. Bár az Ordas Pista még mindig csúnyán nézett, de már nem olyan elementáris dühvel toporzékolt, mint azelőtt. Még jó páran toporogtak körötte egyik lábukról a másikra állva. De már inkább a bizonytalanság tétova léptei voltak ezek, semmint „a tanítsuk móresre még az atyaúristent is” dübörgő toporzékolása. Szenyós Ágika is csak dörzsölgette a kezét, mintha fázna, bezzeg tíz perccel ezelőtt még karóba húzatta volna Agniékat.

–A király még nem meztelen, de ha így megy tovább még a kisgatyáját is elveszti. – gondolta magában a polgárőrparancsnok.
¬ Zárjuk le ezt emberek! Aki akar, menjen haza. Aki meg úgy gondolja, végére akar járni a dolognak, az jöjjön velünk. Így van polgármester úr? – fordult Garai felé.

– Így van. Semmi probléma…– vágta el kezével a levegőt. – Értik? De én, mint a falu vezetője, kötelességem a végére járni az ügymenetnek.

Elindultak. Ahogy Lékei hátranézett, látta, hogy jó páran hazaindultak, és voltak, akik még téblábolva, félszavakat dobálva egymás felé nézelődtek. Aztán szép lassan utánuk eredtek. Még így is elég sokan maradtak velük, de tudta, a csapat nagy része már nem Agniékra kíváncsi.

Garai agyában felrobbant egy akna. Rettentő dühös volt magára a Karaccsal szembeni viselkedése miatt. A harmadik ciklusát taposta, de ilyen még soha nem fordult elő vele. Igazából gyáva ember volt és ezt jól tudta magáról. Már gyerek korában megtanulta a gyávaság alapjait. Mikor rádöbbent, hogy sosem lesz belőle igazi hős, rálépett arra az útra, ahol ebből a hibából erényt kovácsolhat. Sosem volt buta gyerek, de igazából céltudatos sem. Inkább csak lötyögött hol itt, hol ott, és észrevétlenül pislogott a semmi közepén. Míg egy napon felfedezte, hogy az emberek maszkokat hordanak. Mindenféle maszkokat, amely mégis egyformán szürke, semmitmondó és fénytelen.

Azon a napon, talán tízéves lehetett, az előszoba tükrébe nézett és megkérdezte magától.
– Ki ez? Ki ez, aki a maszkot hordja?

Percekig kongatta magában kérdést, de nem tudott rá válaszolni. Még évek múltán is kísértette a kérdés, de válasz nem érkezett rá. Viszont egy dolgot megvilágított számára a tükörben álló alak. Azt, hogy mindenki tükröz valamit, és ha ő meglátja az igazi valóját, mindent tudni fog arról, aki a maszk mögött van. Így aztán leszámolhat a gyávasággal, hiszen bármikor hőst csinálhat magából.

A szavak az ő fegyvere, és ha valamiben, abban jó volt: mit kell mondani a maszknak, és hogyan tarthatja félelemben azt, aki a maszk mögött rejtőzik. Bár nem végzett egyetemet, ez a képessége magasba repítette a társadalmi ranglétrán.

A polgármesterség egy régi célja volt. Még a nyolcadikos korában döntötte el, mikor az utálatos testnevelő tanárával beszélgetett. Tagbaszakadt, bikatestű, bikafejű ember volt. Esze annyi, mint egy marék hatvanas szögnek.

– Ide figyelj fiam. Te egy vesztes vagy! Vagy szentfazék leszel vagy politikus. – és felrántotta bozontos szemöldökét, miközben akkorát csapot Garai hátára, hogy majd kettészakadt belé. – Póóógármester! Na, annak jó leszel! – harsányan hahotázott miközben felé hadonászott. – Na, ez az! Istenemre! Garai Huba póóógármester!

Állta a pillantását. Néha a gyávasága kétségbeesett dühvé forrt lelkében. Olyankor, amikor már úgy gondolta, akár bele is dögölhet a gyávaságba. Addig állt ott leszegett fejjel, míg a tanár ott nem hagyta. Akkor, abban a pillanatban, nem a tagadás hegyes dárdája szúrt a szívébe, hanem a tisztánlátás kegyes sóhaja szabadította fel elméjét. Polgármester lesz! Ez lesz az ő Opus Magnuma! A nagy mű beteljesülése, hosszú futásának utolsó métere, s a célszalag, hogy polgármesterként tegyék majd a sírba.

De nem akármilyen polgármester akart lenni, hanem: A POLGÁRMESTER!

– És az is lettem, istenemre! – fortyant fel magában, ahogy rótta lépteit Agniék felé.

De most hibázott. Tudta, most tekintélyt vesztett: kiesett a szerepéből. A düh és a tehetetlenség észrevétlen lehántotta a maszkot, ami eleddig tökéletesen feszült elméjén. Csikorgó fogakkal, önmarcan- goló dühvel caplatott a mindenség felé, amely – legbelül érezte – vagy megégeti és feltárja gennyes arcát, vagy felrepíti és begyógyítja lelki sebeit. Abban a pillanatban eldöntötte: csellel, gánccsal vagy erővel, de beveszi Agniék birtokát. Nem fogja eltörni az a vén barom!

Karacs csikorgó fogakkal, meggörbült gerinccel követte a nyurga léptű polgármestert. Nem, azért nem vágott vissza, mert tartott volna Garaitól. Inkább valamiféle sunyi ösztöntől hajtva a kíntól görcsösen feszülve ellenállt a kísértésnek. A gerincében érezte, hogy még nem jött el az idő. Olyan dolgokat tudott róla, ami nemhogy a karrierjét, hanem még az emberi mivoltát is megkérdőjelezte volna. Elvicsorodott a magába fojtott indulattól. Keze ökölbe szorult, de kényszerítette magát, hogy ellazítsa az ujjait.

– Hát legyen! – motyogta. – Kivárom azt a pillanatot, amikor azt hiszed győztél, és majd akkor… csak akkor jössz rá, amikor kirú- gom alólad, hogy az, amin állsz, az nem a győztes dobogója, hanem az egyetlen dolog, ami eddig megmentett a kötéltől. Gondoskodom róla, hogy annyira megvakulj a diadaltól, hogy te magad dugd majd a fejed a hurokba, ezt garantálom neked, te szarjancsi! Mikor fuldokolsz, akkor majd ott állok előtted és nézem, ahogy szorul a hurok, és kékül a fejed. És tudod mit! Ártatlanul fogom nézni, ártatlan, bamba képpel, értetlenül és együtt érzően fogom sajnálni, hogy elpusztulsz, te patkány! A bocsánatodért esedezem majd, és biztosítalak az együttérzésemről! – torkából elfojtott krákogó nevetés szakadt fel, ahogy átélte a pillanatot újra meg újra, miközben lassan kiegyenesítette a gyalázattól meggörbült testét. Immár döngő egyenes léptekkel követte főnökét a jövő nagy pillanatai felé.

Raus érezte a feléje áradó dühöt, de nem engedte át magát annak az illúziónak, hogy elhiggye: mindez rá vagy az apjára irányul. Pontosan látta, hogy az értetlenség torkollik indulattá az emberekben.

 

– Az érzelmek az elme óceánja. – mondta magában és eszébe jutott a pillanat, amikor először élte át a felismerést. A felismerések áttetszővé teszik ezt az óceánt.

Egy pillanat erejéig megszűnik minden érzés és látható válik minden, ami körül vesz önmaga természetes valójában. Éppen elég egy pillanat, hiszen az elme nem is bírna többet befogadni. De aztán már semmi sem lesz a régi, és új sem lesz.

Ahogy a Mester mondta: Legyen. És lett. A süket lát, a vak hall, így van ez, és most egy dühös, méter magas hullámfogakat csattogtató óceán közelített felé.
– Legyen. – mondta hangosan és feje fölött megjelent az angyal. Arctalan kontrasztja felfénylett. Raus széttárta karjait, ahogyan az angyal is kiterjesztette vérvörös szárnyait.

 

Garai kapukilincset ragadott. Jó szorosan fogta és egy szikrányi kétsége sem volt, hogy ha netalán kulcsra volna zárva, akkor is be- jutna. Egy pillanat erejéig nekifeszült, de hirtelen visszarántotta a testét, nehogy hasra essen a lendülettől. Szeme sarkából látta, hogy Karacs lapos tekintettel figyeli minden mozdulatát.

– Szeretnéd ugye, hogy hasra essek! Te majom! – gondolta. – Nem adom meg neked ezt a kegyelmet!

A kapu kinyílt. Még sosem volt Agniéknál. Az udvar kellemes, szinte megnyugtató zöldben terült a lábai elé. De nem igazán tudott körbepillantani, hiszen mögötte ott nyomult a sereg maradéka. A kíváncsisággal vegyes félelem hajtotta őket. Szomorúan konstatálta, hogy úgy húszegynéhány ember maradt a felbőszült tömegből. – Nem baj. – biztatta magát. – Hátországnak megteszi.

Erőt sugárzó tekintettel feléjük bólintott, és megindult a tornácon ülő alak felé.

– Itthon van anyád, te kölyök! – robbant a fiúra. Egy tizedmásodperc törtrésze alatt eldöntötte: A Haragos Isten Szent Maszkját ölti fel. És a maszk azt súgta neki kerülje meg a fiút, hiszen vele eddig mindenki pórul járt. De Raus csak nézett rá egykedvűen, mintha nem is látná sem őt, sem azt a sok embert, aki ott toporog morogva az udvaron. Közelebb lépett.

– Te kölyök! – mondta és a fiúra szegezte a mutatóujját. – Ne szórakozz itt velem…velünk. Én, mint a település polgármestere, felszólítalak, a községünk lakói nevében, hogy izé…– zavarba jött, mert hirtelen eszébe jutott, hogy igazából nincs is törvényes oka annak, hogy bármire is felszólítsa a fiút, – hogy adj tájékoztatást arról, mi folyik itt!

Raus szemeibe élet költözött.
– Látja. Én itt ülök. Anyám a konyhában főz, apám hátul a szobában fekszik. Maguk meg itt tolonganak. Mondja meg maga, miért vannak itt!

–Kaptunk egy levelet. Egy névtelen levelet. Az állt benne hogy apád… khm…édesapád meghalt.
Összezavarodott. Hirtelen rádöbbent, hogy vesztett. Elvesztette az irányítást. Zavartan körbepillantott.

– Szóval vesztettél. Illetve, elvesztetted az édesapádat. Ezzel kapcsolatban szeretném tolmácsolni a magam és az egész település nevében a részvétünket fejezzük ki. Hogy is mondjam, együttérzünk veletek, – hirtelen megtalálta a fonalat. – Együttéreznénk veletek, ha tudnánk, hogy valóban meghalt!

– Meghalt? – kérdezték a tömegből többen is. – Igen, mondd meg, hogy meghalt-e? Tényleg, vagy csak szóbeszéd az egész? Ne szórakozzatok velünk! Nézzük meg! Nézzük meg! – kiabálták többen is, de csak egymást lökdösték.

– Kérem, sőt követelem – emelte fel a hangját a polgármester, – hogy mutasd meg, vagy szolgáltass bizonyítékot arra való tekintettel, hogy él-e az édesapád, avagy nem. Én, mint a falu vezetője, szeretnék pontot tenni ennek az ügynek a végére, egyszer s mindenkorra. Mindenkinek az érdekében.

Lékei egykedvűen ácsorgott a kapuban. Abban a pillanatban, mikor a fiú visszakérdezett és bohócot csinált a polgármesterből, rádöbbent a valóságra. Magában csendesen nevetve kifordult a kapun és hazafelé indult. Karacs azonban megállította.
– Te meg hova mész? Van valami ötleted? Hátulról be lehet jutni mi? A szomszéd felől! Nekem is eszembe jutott, hogy megelőzöm ezt a bohócot.
– Dehogy megyek én hátul. – szólt vissza Lékei. – Haza megyek.
– Mi az, hogy haza mész! Azt nem teheted! Én, mint a felettesed, nem engedélyezem. Itt maradsz! Kutya kötelességed itt maradni. Helyzet van!
Lékei megrántotta a vállát.
– Nincs itt semmiféle helyzet. Csak az van, amit ti találtatok ki a magatok szórakoztatására. Maradj, ha akarsz!
Karacsot ledöbbentette Lékei egykedvű hangneme. Iszonyú düh és elkeseredés fogta el. Nem elég, hogy ez pökhendi vezértahó lealázta, még egyetlen szövetségese is elhagyja!
– Ezt még keservesen megbánod! Kicsinállak, ha itt hagysz a szarban! – kiáltotta a távolodó alaknak. De az csak komótosan tovább lépdelt vastag lábain, miközben megadóan széttárta kezeit.
Karacs még felemelte az öklét felé, valami szaftos káromkodást akart hozzávágni, de beleszakadt az indulatba.

Végül csak eleresztett egy mesteri balhorgot, és visszafordult a várakozó tömeg felé.

– Menjünk be! Menjünk be! – skandálták többen is.
Garai kezdte elemében érezni magát. Úgy döntött, hogy kegyelmet gyakorol.

– Ide figyelj fiam. – kezdte és kezével csendre intette a mögötte állókat. – Most azonnal beengedsz bennünket, vagy nem tudok segíteni. Értsd meg ez az egyetlen megoldás!
Raus mellé lépett és a füléhez hajolt.

– Ha nem teszünk valamit, ezek az emberek bármire képesek lesznek! Hidd el, ennek a fele sem tréfa – suttogta.
Raus felnézett a felette lebegő angyalra.
– Hát tegyünk. – mondta és hátra fordult. – Apa!

Karacs nekiindult. Eddig be sem tette a lábát a kapun, mert hát azért volt mitől félnie. De eddig senkivel semmi különös nem tör- tént, így hát legyőzte a gyomrában megkorduló rettegést és nekiindult. Frusztrált indulatai egy utolsó rohamra vitték a lábait. Minden megaláztatásából, megszégyenítéséből menydörgést és villámlást kovácsolt és a bejárati ajtó felé irányította. Mint egy faltörő kos, úgy lökte szét az embereket maga körül. Az első szólítást nem is hallotta, oly messze volt még a háztól, de mikor Raus másodszor is szólította az apját, már kissé lassított a tempón. Mindegy volt már, mit talál odabenn, ő bent lesz! Éppen Raus mellett járt a harmadik szólításnál, egy lépéssel az ajtótól, amikor meglátta. Megdermedt. Lilásvörös feje gyorsan fehérre váltott a látványtól, lábaiból kiszaladt az erő.

– Ez… – hebegte ökölbe szorított kézzel. Sem hátrálni sem előrelépni nem volt ereje. Mint egy elfuserált köztéri szobor úgy állt a tornác közepén. Egy darabig bámult át a bejárati ajtó üvegén, míg bénult agya kitalálta a menekülési stratégiát. Remegő lábakkal megfordult és a tömegbe bámult.

– Ó, ti barmok! – fröcsögte feléjük teli szájjal. – Hát ti aztán! Ökrök vagytok. Itt legeltek ezzel a vezérmarhával együtt, és azt hiszitek …! Azt hiszitek?

Fuldoklott és felröhögött. Olyan volt, mint egy sakál az éjszakában. Meggörnyedt, arctalan testéből tört fel ez a vonyító, zokogó kacaj. Aztán felnézett és hirtelen megindult. A tömeg értetlenül szétnyílt körülötte, míg a kapuhoz nem ért. Karacs még egyszer visszanézett rájuk, aztán széttárta a kezét és otthagyta szótlan tömeget.

– Valami gond van, polgármester úr? – hallatszott a ház bejárati ajtaja felől. Mindenki megfordult. Agni János állt a tornácon egykedvű mosollyal.

 

Tíz

Vajon megszületsz-e újra? Örök kérdés a körforgás hímes mezején: van-e újraszületés? Bizonyos értelemben igen, hiszen minden kukac, baktérium, minden élő és élettelen, ami részt vesz a tested lebontásában, reprodukálja magát és ezzel te is bennük, velük együtt születsz meg. És miért ne történhetne meg ugyanez a lelkeddel is? Pont ugyanúgy része leszel az egésznek, mint a földi játszótéren. De Te már sosem leszel az, aki voltál. Mert az ember abban a formában, amiben egyszer megszületett, egyedi példány, és ehhez szükségszerű mások halála. Egyszeri és megismételhetetlen, végtelen kombinációk összessége, mégis része az egésznek. De mégis, talán egy dologban azonos: Mindenki éhes.

– Fiam.
– Igen, Anyám?
– Apád ezer színben játszik az éjben.
– Segítsége van. Erős segítsége.
– Ki volt ez az ember? Pap, szolga, isten, angyal?
– Ember.
– Ember? Az ember nem így hal. Az ember láthatatlanul hal. Nem lélegzik, megkékül, koporsóba teszik, eltemetik, földet húznak rá, virágot a sírjára. Így marad halhatatlan. Apád?
– Nem hal. Másképp élt és másképp hal.
– Ki volt ő?
– Őrző, kapu, látó, isten keze, de mindig arra törekedett, hogy ember legyen. Mert embernek lenni a legnagyobb, legszentebb cél az életben. Azt ki kell érdemelni, akár csak a poklot, amiben életre keltünk.

– Senki volt.
– Akkor megérkezett. Elvégezte a dolgát. Végezzük el mi is, anyám.

 

Lékei a sarkon várta Raust. Késő este volt. Az esti fény jótékony árnyékában találkoztak, jó egy évvel később a történtek után.
– Szervusz, Raus.
– Üdv. – mosolygott a fiú és kezet nyújtott. Lékei elfogadta. Erős, mégis szelíd kézszorítással üdvözölték egymást.

– Édesanyád hogy van?
– Köszönöm a kérdést, jól érzi magát. Várja az unokát.

Lékei kényelmes nyugalommal nézte a férfivá érett fiút.
Nem látta azóta az eset óta. A falu hívta így diszkréten: eset.
Elég volt ennyi. Az eset. Senki sem szeretett róla beszélni.
– Sétáljunk a folyó felé. Ott talán zavartalanul beszélhetünk.
Raus bólintott.
– Nem akarja, hogy meglássanak bennünket?
– Nem. Szó sincs ilyesmiről. Csak hát megállítanak. Hol ezzel, hol azzal.
– Másabb lett a falu mióta maga a polgármester?
Lékei elmosolyodott.
– Hát remélem. Egy év nem nagy dolog egy település életében. De nem erről akartam beszélni veled.
– Mire kíváncsi?
– Hát, hogy a közepébe vágjak, például arra, hogy mikor temettétek el.
– Apámat? – kérdezte Raus. Lassan ráfordultak a folyót övező gátra. Egy ritmusra léptek, mintha egy titkos dallam szólt volna bennük, ami egyben egy biztonságos burkot vont köréjük.
– Mondja Lékei, maga hisz a halálban?
– A halálban? – Lékeit meglepte a kérdés.
Még sosem kérdezte ezt tőle senki. Az életben lehet hinni, a reinkarnációba is, Jézusban, Buddhában. De hogy a halálban lehet-e?
– Miért kellene hinnem? – kérdezett vissza. – Csak abban szokott az ember hinni, amiről nincs tudomása, de úgy érzi, létezik az a valami. Eszmékben lehet hinni, de ami van, ahhoz nincs szükség hitre: az van. Márpedig halál van.
– Erre gondoltam. Apám nem halt meg. Nem temettük el. Olyan értelemben, ahogyan minden ember meghal, természetesen meghalt, de nem temettük el.
– Elhamvasztottátok? Erre gondolsz? – kissé nyugtalanították Raus kérdései. Tökéletesen tisztában volt, hogy akkor azt a komédiát szándékosan megrendezték, és Agni János élt, mikor a halálhírét olvasta abban a levélben.
– Tudja, a halál egy fura dolog. – folytatta Raus. – Mindenki más- képpen hal, és van úgy, hogy megválaszthatjuk a módját és a hogyanját. Apám egy fura módját választotta a halálának. Mondhatom azt, nem úgy halt meg, ahogyan sokan mások. Inkább elment.
– De hol a test? Porrá lett? Urnában van a feleségénél?
Raus megállt. Zsebre dugta a kezét és Lékei felé fordult.
– Apámnak volt lehetősége és képessége arra, hogy a teste ne forogjon tovább az élőlények tengerében. Tudja, vannak emberek, akik nem a megszokott úton járnak, nem úgy választanak, ahogy azt kell! Mégsem akadályok másoknak, sőt, látszólag jelentéktelenek az evilági dolgokban. Nem az a dolguk, hogy megváltsák a világot, mégis valahogy azt teszik azzal, hogy önmagukat megváltják. Apám nem kapta, hanem elnyerte ezt az ajándékot.

– Mi történt vele? Eloszlott a reggeli fényben?

Raus felnevetett.
– Hát így is mondhatjuk.

– És miért kellett ehhez öt nap.
– Hét nap. Hét stádium a földön, és ugyanennyi az égben.
– Ezért kellett az egész?
– Gondolja, ha közlöm, hogy apám eloszlik a reggeli fényben, azt elfogadják? Miután megtörtént az eset, békében elment. Zavartalanul.

Lékei megdermedt. Fejében záporoztak a kérdések.
Egyszerre volt dühös és mégis derűs attól, amit hallott. Valahol legbelül igazat adott a történteknek.
– Mondja, – folytatta Raus, – kereste azóta valaki apámat?
– Hát nem igazán. Két hét múlva elköltöztetek.
– Na, látja.
Lékei még mindig zavartan ácsorgott. Elnézett a folyó felé.
– Ez akkor is hülyeség, Raus. Máshol is megtehettétek volna. Ott, ahol a kutya sem ismer benneteket. Miért nem azt választottátok? Raus megrántotta a vállát.
– Nem tudom, csak sejtem. Tudja, néha nem a logika mentén történnek a dolgok. Ki tudja? Erre talán soha nem kap választ.
Jó darabig nem szóltak, csak hallgatták a folyót, ahogy csöndesen zenél a nyárvégi estében. Lassan megkerülték a falut és a főutca felé vették az irányt. Lékei még utoljára kezet nyújtott a fiúnak.
– Örülök, hogy beszélgettünk.
Raus a szemébe nézett.
– Ha értelmet keres az egészben, nézzen magára. Vajon mennyi dolog változott meg önben azóta a nap óta, és mennyi minden változott meg csupán egyetlen ember döntésének következményeitől.
Lékei huncutul elmosolyodott.
– Leszoktam a cigiről.

Kabdebon János
Author: Kabdebon János

Kabdebon János irodalmi pályafutását az Új Bekezdés alkotócsoport tagjaként kezdte, első megjelenései is az alkotócsoport antológiái között szerepelnek. Lábnyomát novellák, versek, interjúk, újságcikkek képezik. Az évek során számos antológiában, többek között a Szép Írások antológiákban is megjelent. Rendszeresen publikál irodalmi nyomtatott és online magazinokban és oszlopos alkotótagja online irodalmi alkotócsoportoknak. A Magyar Újságírók Közösségének tagja, újságírói tevékenységét interjúk, újságcikkek, helytörténeti kiadványok, könyvek szerkesztői munkái kísérik. Írásai több országos folyóiratban megjelentek, ami azonban szívéhez különösen közel áll, azok a Boldvai Hírmondó rovatai és kapcsolódó szerkesztői feladatai. Önálló kötetei a Falusi legendák novelláskötet és a Bolond című kisregény.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »

A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit

Teljes bejegyzés »

Elgurult évek

Mint a gyöngyök, amikor leperegnek, szakadt láncról, úgy gurultak éveim szerteszét. Lám, talán el is enyésznek, és nem lesznek maradásra érveim. Szerettem őket, egyenként mindahányt,

Teljes bejegyzés »