Apunak volt egy kése. A kés. Hentesszaga volt annak a késnek. A vér, a zsír beivódott illata. Szinte mindenhez azt használta. Disznóvágáskor nekem kellett tekernem a köszörűt, amikor élezte. Anyut is azzal a késsel kergette.
– Megöllek te kurva! – ordította, mikor megtudta, hogy az asszonya végre terhes.
Nem örültem, hogy lesz testvérem. Esténként lélegzet-visszafojtva hallgattam, hogy engem meg visszavisznek az intézetbe. Aztán meggyőzte őket, hogy elbírom a moslékos vödröt, meg kapálni is tudok.
Az út a temető mellett vezetett a földre. Nyáron még nem volt gond kijárni. A hőséget, a munkát bírtam. Amikor már korán sötétedett, féltem a sírkert mellett elmenni. Ha lett volna ott nyugvó hozzátartozó, akihez rendszeresen kijárunk, talán másképp érzek.
Nyáron egy szál bikiniben kellett dolgoznom, hogy ne koszoljam a ruhát. Mennyire szaladtam, amikor a kocsma előtt röhögve beszólogattak a férfiak.
– Na, hova sietsz? Igyál egy málnát Csöre!
Úgy éreztem a lötyögő alsónemű semmit nem takar. A durva anyag mintha le akart volna esni csenevész testemről. Gyakran véresre dörzsölt, anyám azt hitte megjött. Reménykedett hamar felcsinál valaki és mehetek isten hírivel.
Minden vasárnap be kellett mennem a kocsmába. Csak beszaladtam, nem néztem sehová, a korsót pipiskedve nyújtottam fel a bádogpultra.
– Na! Árvácska! Akarsz dinnye sapkát? Szőrös-e már a punád? – röhögtek a kocsmatöltelékek.
– Pofátokat befogjátok! – utasította rendre őket a pult mögött álló termetes nőszemély.
– Nyolc forint lesz – mondta Ica néni és egy bocicsokit csúsztatott a kezembe a visszajáró mellé.
Első alkalommal hazavittem a kapott ajándékot. Később útközben betömtem, hogy otthon ne vegyék el tőlem.
– Hol a csoki? Anyaa! Csöre megette a csokit! – kiabálta a féltestvérem. Már csattant is az arcomon.
Nem voltam nevelőapám temetésén, soha nem jártam a sírjánál. Semmit nem éreztem, csak azt, hogy le kell lépnem. Férjes asszony voltam, amikor ismét láttam anyut. Nem ismert fel, közömbösen néztem én is a roncs asszonyt. Nem éreztem sem szánalmat, sem elégtételt.
Most már megvan mindenem. Házam, gyerekeim, külföldi út, kocsi, jólét.
A férjem szemében állami gondozott vagyok. Még mindig tudok kapálni. Gyakran a szó jobban fáj, mint az ütés. Ha bántani akar, Csörének hív.
Mikor hasogat a szív, előveszem az én késemet, nyelvem végig húzom a pengéjén, érezni akarom a fémes ízt. Előfordul, hogy megvágom magamat, olyankor lehunyt szemmel szívom a vért a sebből.
Támaszkodom a konyhapultnál, karom reszket. Jó lenne szúrni.
– Erzsi! Erzsébet a nevem!
Author: Hajdú László
Talán már büszkén mondhatom: író, költő és szerkesztő. A Dél-Alföldön és a Káli-medencében élek. Ihletet e két távoli környék mindennapi történéseiből merítek. Műveim már jelentek meg olyan antológiákban és peridokikákban is, ahol nem kellett fizetni