Első lépcső

Egyáltalán nem akartam katona lenni. Nem vonzott a rigólét, mert körülöttem minden katonaviselt ismerős azzal büszkélkedett, hogy hogy honvédként szerelt le. Még egy indok, hogy lenézzenek. A másik a továbbtanulás volt. Az járta, hogy a dolgos gyerek az szakmunkásképzőbe megy, a másik meg gimnáziumba. A bizonytalanba, mert tizenhét évesen még nem keres.

Főiskola után kellett volna bevonulni, családosan, úton lévő gyerekkel. Állítólag a munkahelyemen is igényt tartottak volna rám.

Mindent ésszerű dolgot megpróbáltunk elkövetni, hogy megússzam a bevonulást. Valójában az elodázásra játszottunk, sportolóként a kiszuperálás szóba se jöhetett.

Még a minisztert is megvendégeltük halászlével és túrós csuszával a Holt-Tisza parti csárdában. Igért ő a főnökeimnek persze fűt és fát, de az első jóleső büffentéssel elszállt minden ígérete.

Egy hónap múlva megérkezett a behívó, hogy 1986 év augusztusában jelenjek meg a szegedi sportcsarnokban. A nem túl sok ruhámból a leginkább nélkülözhetőt vettem fel, ha elkallódik majd a postán, ne legyen kár érte. Valójában, ha elkallódik, nem lett volna másik.

– Újonc! Miért nem öltözik át végre! – kiáltott rám egy, akkor még ismeretlen rendfokozatú és beosztású egyén.

Már Kiskőrösön voltam, a reggeli szegedi ünnepséget követően, ismeretlen útvonalon, gyorsan elszállított a vonat a kijelölt állomáshelyre. Azóta is utálom a Fegyverkovács dalát az Omegától.

– Nekem kérem azt ígérte a miniszter elvtárs – rebegtem, miközben magamhoz szorítottam a bakaruhát.

– Lát itt maga minisztert? Itt én vagyok a miniszter! Én Csehszakál tizedes.

Nem volt mit tenni, fel kellett venni a ritmust, jópofát vágni a dolgokhoz. Nem állítom, hogy rossz helyem volt. A katonasághoz képest értelmes dolgokkal töltöttük az időt, ami elég jól haladt, mert a kiképzés nagy része számtani és mérnöki tudományok elsajátításából szólt. Tűzvezetés, felderítés, tüzérlövéstan. Rájöttünk, ha kimegyünk gyakorlótérre, még gyorsabban telik az idő. Osztályírnokként úgy igazítottam a kiképzési tervet, hogy gyakran menjünk a nyolcasra tologatni a buffot meg az öcsibuffot.

Eltelt az első félév, megkaptuk a kiképzés célját a tiszthelyettesi ezüst csillagot. Én mindjárt kettőt. Törtsőrmesterként gyorsan felé szárnyaltam sok embernek, aki korábban az egzecíroztatásommal űzte el unalmát.

Akkor engedélyezték, hogy lehet legálisan stoppal is utazni, a feltétel csak annyi volt, hogy ne a laktanya elől. Előtte is stoppal utaztam, igen hamar felvettek, mert az autósok is tudták, nem szabad és segítettek, nehogy bevigyen minket a VÁP.

Abban nem voltam biztos, hogy tiszthelyettesi egyenruhában is felvesznek, de semmi gond nem volt, csillagokkal ugyanúgy utaztam mintha személyes taxi állt volna a rendelkezésemre.  Pontosabban és megbízhatóbban jutottam el bárhová, mint tömegközlekedéssel.

Akkortájt minősítették le a tüzér ezredet, egyetlen osztállyá és a ceglédi dandár fennhatósága alá rendelték.

Egyszer valami nagyon komoly parancsot kellett eljuttatnom a dandárparancsnokságra. Parancsnokaim tudták, hogy ez az út nem tehető meg könnyen, ezért kaptam rá három napot, úgy, hogy a ceglédi laktanyában majd megszállok.  A vonatút Budapesten keresztül vezettet volna én azonban toronyiránt, Kecskemét felé indultam el.

Néhány óra múlva már Cegléden voltam és azt terveztem, onnan hazamegyek, megnézem két hónapos fiunkat és majd csak az utolsó napon térek vissza az alakulatomhoz.

Egy dologgal nem számoltam. Akkor vonultak be újoncok Ceglédre is. Az ügyeletes tiszt meglátott, ahogy a kapu felé igyekszem és bemutatkozás után máris megvolt a parancs, egy ütegnyi börtöntölteléknek én leszek a parancsnoka. Köpni-nyelni nem tudtam, hogy én a csillagok ellenére csak sorállományú vagyok.

Hogyan fogok én ezzel megbirkózni. A hivatásosok is csak kínlódnak, hogy valamiféle embert faragjanak az újoncokból. A második gondolatom az volt, hogy akkor most lőttek a renderes eltávozásnak.

Pontosan ötvenkilenc zöldbe öltözött, szedett-vedett ember várt rám az egyik legénységi épületben. Mint az este átolvasott személyi anyaguk elmondta, mind volt már elitélve valamiért. Külön-külön nem nagy balhék, de ennyien még egy fegyházkörletben sincsenek együtt. Tekintetük nem sok jót igért, de az eltelt szolgálatom alatt rám ragadt alakiság, feszes tartás, megtette a hatását.

Gépkocsik platójára vezényeltem őket és két Ural szállítójárművel elindultunk helyőrségünk felé.

– Csehszakál tizedes! Maga is itt? – szólítottam le. Majdnem egykorúak voltunk, de a szolgálati szabályzat miatt magázódni kellett.

– Igen, már egy hete, jelentem!

– Egyedül?

– Igen, Tallai kilóst nem találtam az induláskor.

Nem akartam neki elárulni, hol kellett volna a századost keresnie.

Orgoványnál pihenőt rendeltem el, ahol az állomány a szélrózsa minden irányába szaladt. Csehszakál, állj vagy lövök parancsa és a závárzat csattanása megtette a hatását.

– Nem fogtok ti velem kibaszni! – gondoltam és megkeményítettem magam. Ponyva nélkül utaztunk tovább a februári délutánban.

– Maga? – kérdezte Stiblár alezredes az osztályparancsnok.

– Igen, ez van a parancsban.

– Ha gondja van, forduljon Tallai századoshoz – mondta fejét ingatva az ales.

Na hiszen, vele aztán sokra megyek. Én szoktam neki bort vinni, amivel elbújt valamelyik pinceraktárban. Kár volt érte, mert egyébként rendes ember és bitang jó tiszt volt. Józan perceiből sok mindent kamatoztattam.

Nem állítom, hogy nem szenvedtünk az alapkiképzés alatt, de úgy voltam, azért még nem zártak kóterbe senkit, mert nem lép egyszerre.

– Nekünk fütyülsz kisrigó? – kérdezték röhögve, amikor valami nem tetsző parancsot adtam ki. Ilyenkor elengedtem a fülem mellett a sértést és addig gyakoroltuk a jobbraátot, míg könyörgőbe nem fordult a tekintetük. Motiváló volt az is, ha látták, hogy mások már visszafelé jönnek a vacsorából.

Eljött az eskütétel napja. Annak kicsi volt az esélye, hogy a csapatom minden tagja kimenőt kap, mert azt az eskütétel napi alakiságra osztották. Csak essünk túl rajta.

– Elöljáró! – hangzott a parancs. Jobb kezemet a tányérsapka szemellenzőjéhez kaptam és meglepve hallottam az ostorszíj suhanáshoz hasonlító hangot, ahogy a mögöttem állók egyszerre vetették fejüket a laktanyaparancsok felé.

– Első üteg! Irány utánam, lépés indulj – adta ki a parancsot a jobbra álló Budai hadnagy. Egész jól összerakta a piperkőc a csapatát. Ő frissen bevonult főiskolát végzetteket kapott. Rigófiókákat.

Mikor bekanyarodtak a tribün elé, akkor kellett nekem indulást vezényelni. Géppuska ropogás szerű hangra számítottam, ahogy a honvédok oda-odaverik surranójukat a betonhoz. Helyette, egyetlen csattanás és elindult a menetoszlop. Egy félkört leírva, érkeztünk meg a parancsnoki tribün elé, ahol az utolsó megpróbáltatás, a vigyázzmenet várt ránk.

– Második üteg! Vigyázz! – adtam ki az ukázt menetelés közben.

Az eddigi feszes lépés még határozottabbá vált, a katonák nyújtott térddel csapták bakancsukat a talajhoz. Hátul nincs szemem, de éreztem, ahogy egyszerre lépnek, a sorok zsinórvezetővel rajzoltak, a fejük pontosan egyforma szöget zár be.

Sóhajtásszerű pihenjre számítottam, de a menetelés alig észrevehetően lazult csak a tisztelgés után.

Visszaálltunk a helyünkre, további unalmas programok színesítették az eskütételt. Alig vártuk, hogy véget érjen a nap, visszatérjünk a körletbe és folytassuk napi feladatunkat. Az én fiaimnak látogatója sem jött. Senki. Még a néhai tettestársak, felbújtók sem.

–  Hajdú elvtárs! Hozzám! – hangzott a váratlan felhívás a parancsnoki emelvény felől.

Vigyázzmenetben a parancsnoki álláshoz meneteltem.

– Az alaki kiképzés példaértékű végrehajtásáért dicséretben részesítem. A második üteget két nap jutalomszabadságban részesítem.

– A dolgozó népet szolgálom! – mondtam, majd tisztelgés után visszatértem embereimhez.

– Második üteg! Elöljáró! Tisztelegj!

Az első tűzszakasz parancsnoka adta ki a szokatlan parancsot, amit a tribünről függelemsértésnek is elkönyvelhettek volna, mert a szabályzat szerint nekem most nem járt ez a fajta tiszteletadás.

– Nézzétek már! Stiblár meg Hajzer, a törzsfőnök is tiszteleg – sustorogták a bakák.

Katonáim fővetéssel, feszes vigyázzállással köszönték meg azt, ami egy katonának a legértékesebb, az eltávot.

Vége

Hajdú László
Author: Hajdú László

Talán már büszkén mondhatom: író, költő és szerkesztő. A Dél-Alföldön és a Káli-medencében élek. Ihletet e két távoli környék mindennapi történéseiből merítek. Műveim már jelentek meg olyan antológiákban és peridokikákban is, ahol nem kellett fizetni

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »

A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit

Teljes bejegyzés »

Elgurult évek

Mint a gyöngyök, amikor leperegnek, szakadt láncról, úgy gurultak éveim szerteszét. Lám, talán el is enyésznek, és nem lesznek maradásra érveim. Szerettem őket, egyenként mindahányt,

Teljes bejegyzés »