Naplóbejegyzés

 

Másnap egyedül maradok: a többiek elmennek egy kirándulásra. Én ide nem megyek, mert szeretnék kicsit elidőzni egymagam a tóparton, érezni akarom a táj szépségét. Magamra és magammal akarok maradni egy kicsit ezek után az élményekben, új benyomásokban túlzsúfolt napok után. Úgy sietek le a partra, mintha az életem függne attól, hogy mihamarabb odaérjek. Mélyen beszívom az egészséges levegőt és már látom a nagy kékséget, ami megnyugtatóan hat rám. Mintha nem is a saját lábamon mennék, mintha az erős szél a szárnyaira vett volna.

Egész nap a parton maradok. Először csak addig merészkedek be a vízbe, ameddig a lábam leér a meder aljára, de már ott is félelmetes, erős hullámok törnek rám és lepnek el. Ismerős már ez az élmény, de most, hogy egymagam vagyok, inkább személyessé válik és régen átélt, kellemes emlékek felé röpít. A víztől a kezem és lábam kifinomodik, olyan, mintha sosem végeztem volna fizikai munkát. A víz nem csak a lelket, a testet is meggyógyítja. Amikor kimegyek napozni egy kicsit, látom a halászbárkákat a nádak közelében ringatózni, a vízben úszó és a partra nehézkesen kitotyogó kacsákat, no és a kecses, ívelt nyakú, csoda szép hattyúkat. Régebben azt gondoltam, inkább olyan vagyok, mint egy kacsa, mármint ha a kacsa és a hattyú között kellene választani. Lassan, leszegett fejjel jártam, mintha a világ összes súlyával a vállamra nehezedne. Mintha mindig minden terhemet cipelném magammal. Miközben a tájat nézem, emlékképek törnek elő a múltból, arra kényszerítve, hogy szelektáljak: vagy beteszem a zsákba, vagy örökre száműzöm az emlékezetemből. Közben figyelem a körülöttem zajló történéseket. Tőlem kissé távolabb egy meghitt kép tárul elém, ami mosolygásra késztet: egy  kisfiú igyekszik napolajjal bekenni édesapja hátát, kis kezével alig ér fel a válláig. A gyerekek önfeledten játszanak, homokvárat építenek közvetlenül a víz közelében. Erről eszembe jut egy híressé vált mondás, miszerint csak az építsen a tengerparton homokvárat, aki hisz abban, hogy a hullámok megszelídíthetőek. A tegnapi várat elsodorja mára a víz, valóban nem volt érdemes órákat áldozni az építkezésre. De van olyan, aki ma újra kezdi és aztán minden nap megépíti a várát. Aki hisz és hite elég erős, az eléri egyszer, hogy a hullámok megszelídülnek és barátaivá válnak, úgy, mint a kis hercegnek a róka, csak időt és türelmet kell áldoznunk arra, amit szeretnénk. Én is építettem már több homokvárat az életem folyamán, igaz, hogy eddig csak a szárazföldön, talán azt hittem, odáig nem csapnak a hullámok. Ha nem a hullám, akkor az erős szél sodorta el.

Délutánra benépesül a part. Két-három óra körül vannak a legtöbben. Elmegyek a kis büféhez, ahol kérek egy jégkrémet. Egy spanyolul beszélő család áll előttem a fagylaltosnál. Segítek nekik a vásárlásnál, nem azért, mintha nem tudnák elmutogatni, mit akarnak, hanem mert segíteni felemelő érzés, és mert vágyom is már a beszédre. Aztán visszamegyek még napozni egy kicsit. Imádom a nap áldásos sugarait, a víz gyógyító hullámait. Csodálatos dolog itt feküdni a napon és élvezni ezt a békés semmittevést. Most nem akarok semmire sem gondolni, de a gondolatok nem hagynak békén. Eszembe jut, hogy amikor a spanyol nyelvet kezdtem tanulni, nem volt vele semmi célom. Egyszerűen csak le akartam kötni a gondolataimat valami olyannal, ami képes messzire űzni a szomorúságot, elodázni a jelen problémáinak megoldását. És a tanulás ilyen dolog. A véletlen úgy hozta, hogy ezelőtt pár évvel kijutottam Spanyolországba. Talán valaki vagy valami már akkor is tudta, hogy nem hiába, cél nélkül fordítok annyi energiát a tanulásra? Kinek lehet ekkora hatalma, hogy a dolgokat így összehozza? Ki segít most is engem? A Moirák, a sors görög istennői most nagyon szerencsésen és kedvezően vezetik életem fonalát. Ez a fonal már sokszor összegabalyodott, néha már szinte kibogozhatatlanná vált, de egy idő óta kezd szép egyenes vonalban haladni. Úgy érzem, hogy most segít valaki és úgy rendezi a dolgaimat, hogy az egész eddigi cselekedeteimnek legyen haszna. Így minden megleli a helyét az életemben és minden megvilágosodik: mit és miért tettem. Kezdenek a helyükre kerülni a dolgok végre körülöttem és minden a maga természetes arányában kezd létezni.

Még este hatkor is a parton vagyok, még most is nagy ereje van a napnak, még most is langyos a víz. Hirtelen elfog a vágy, hogy lássam a többieket. Összepakolok, és testben-lélekben felfrissülve felmegyek a szállodai szobánkba. Este a vacsoránál megkóstolok minden finomságot, és ma, vagyis az itt töltött utolsó estén még sört is rendelünk. A vacsoránál a többiek az aznapi élményeikről mesélnek. Kellemesen nevetgélünk.

  • Nem volt túl unalmas a nap egyedül? – kérdezgetnek.
  • Nem, dehogy – felelem túl lelkesen.
  • No, mesélj, mi történt? – és egy csomó kérdést tesznek fel még hirtelen, találgatva lelkesedésem okát.
  • Ténylegesen nem történt semmi különös, amit el lehetne mesélni, mégis annyi minden lezajlott bennem – csak ennyit vagyok képes mondani.

Csak én tudom, hogy életem egyik legkellemesebb napja telik el éppen most és hogy nem kell ahhoz történnie semminek, hogy az ember egy kellemes helyen, magányra vágyva lenézzen lelke legmélyére, meglássa ott azt, amit sokáig nem vett észre, pedig mennyire közel volt néha hozzá! Különös, ahogyan a természet a maga csodálatos dolgaival előcsalogatja a gondolatainkat, amelyek nagy hatással lehetnek az ember látásmódjára, és elhozhatják számára a megbékélést önmagával. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, hogy derűsek tudjunk maradni, érezzük a rendet magunkban és magunk körül, nem kell történnie semminek, csak a legnagyobb dolognak: békében kell lennünk saját magunkkal. Ezzel a gondolattal alszom el, határtalan boldogságféle érzéssel a szívemben.

Reggel korán kelek, még indulás előtt látni szeretném a vizet.

  • Hová mész? – kérdezi a szobatársaim egyike, akit felébresztettem. – Talán randid van?
  • Igen – felelem neki és kisietek a szobából.

Közel vagyunk a vízhez, de azért sietnem kell. Valamikor jó sportoló voltam és imádtam a futást. A hosszú távokat szerettem, amikor előjöttek a pozitív gondolataim. A sorsot nem érdem szerint kapjuk. Az életben el kell fogadnunk dolgokat! – dobogta ilyenkor a szívem. Aztán lehet, hogy az élet igazságos lesz hosszú távon – dobogta tovább. Csakhogy az emberek inkább vállalják a rövid távokat, és szeretik rögtön érezni az eredményeket – ellenkezett az eszem. Meg kell tanulnunk a hosszútávfutást, és azt, hogy a türelem és az empátia a legfontosabb segítőtársaink. Az eredmény sem lesz gyors, és főleg nem olyan, amivel másoknak tetszeleghetnénk – fejezte be a szív. Szinte észrevétlenül lassú futásba kezdtem, így gyorsan kiértem a partra. A parton senki nincs, a pénztár még zárva van, de nem túl messze ott, ahová még be lehet sétálni jegy nélkül, látok egy, a vízbe hosszan benyúló mólót. Odamegyek és elsétálok a legvégére, oda, ahol tovább már nincs semmi. Csak az ébredező kékség. És az én ébredező lelkem. A tó itt olyan, mintha tenger lenne. Nem lehet látni a másik partot. Arra a pontra összpontosítok, ahol a víz és az ég kékje összeér. Valahol ott lehet a boldogság, gondolom, ami most visszatükröződik bennem. Csak nézem, és alig tudok elszakadni a látványtól és az érzéstől. A tegnapi élményekkel eltelve azzal a határozott gondolattal búcsúzom a tájtól, hogy lesznek még nekem szilárdan álló homokváraim, akár itt, a hullámok közelében. És most inkább érzem hattyúnak magam, mint kacsának.

 

Vizkeleti Erzsébet
Author: Vizkeleti Erzsébet

Kedves olvasók! Vizkeleti Erzsébet vagyok, Karcagon élek. Középiskolai tanárként dolgoztam, idegen nyelveket tanítottam. Jelenleg a nyugdíjas éveimet élem. Szabad időmet szívesen töltöm két fiam, menyem és unokám társaságában. Éveken át foglalkoztam műfordítással. A műfordítástól jutottam el a saját írásig. Az Irodalmi Rádió köteteiben és a Holnap Magazin antológiáiban, valamint online oldalán jelennek meg novelláim, prózai műveim. Egy idézet Béres Judit Élet a sorok között című művéből: „Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.” Fontos célom, hogy egy ilyen valaki lehessek én is.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

85 − 83 =

ars politica

Végre vége a kampánynak. Leszavazott mindenki meggyőződése szerint, vagy farhát csomag mennyiségének megfelelően. Volt, aki kézpénzt is elfogadott. (Nem, nem írtam el. A kezébe kapta

Teljes bejegyzés »

Mezei haiucsokor

Keresd a képet Berki hadakban tisztul Érik a dallam   Hersen a pázsit Réti világnak hódol Lakója halkan   Éteri légben Kanyarog jámbor felleg Levegőárban

Teljes bejegyzés »

Mozsasarcos galambharcos

[Duplázott haiku]   Galambkavalkád Remél falatkát Őrült morzsareménnyel Harcol a placcon hévvel Gyilkos eréllyel Galambepével Author: M. Tóth Sándor 1955-ben születtem Tatabányán, azóta is itt

Teljes bejegyzés »

Az univerzum döccenése

Simogató zene, bódító színek, illatok fürdették azokat, akik már átlibegtek Péter rafinált ajtaján. A kaput csupán résnyire nyitotta, mert az érkezők akár a kulcslyukon is

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

Hársfák

Hársak árnyas alagútján haza indultam. Néztem, ahogy az ágak között a napfény megcsillan.   Hársak édes illata a valóságból kirántott. Új köntösbe öltöztette az aszfalt

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

pesszimizmus

Andreának (alias Hárpi, „a Párja”) boldog voltam, vagyok, leszek gondoltam, míg veled voltam,   de mióta elhagytál és elhagytalak, kezemen nem érzem illatodat,   azóta

Teljes bejegyzés »