Gyönyörű és mégis olyan szomorú

 

Eszter kedvenc évszaka az ősz volt. Ha megkérdezték volna tőle, miért, nem tudta volna hirtelen megmondani. De amikor jobban belegondolt a kérdésbe, rájött, hogy sok, az életét nagyban befolyásoló dolog történt vele ebben az évszakban és ezek kellemes emlékeket keltettek benne. Mindig hajlamos volt a merengésre, az álmodozásra és az őszi napsütésben egymásra hulló levelek is erre késztették. Többször terelődött szokatlanul új útra az élete, ami szintén az őszi hónapokra esett, így számára az ősz a megújulást, az újrakezdést jelentette. Új tanulmányainak kezdete, újabb, egy új kibontakozó szerelem, új hobbi találása, mind-mind többnyire ősszel érkeztek el az életébe. Nem beszélve a csodálatos kirándulásokról, túrákról, amelyeket jobban szeretett az ősz egyre enyhülő, hűs levegőjében és bámulatos színeiben tenni, mint a perzselő hőségben vagy a téli hidegben. Bár elismerte, hogy minden évszaknak megvan a maga szépsége, amennyiben lehet még évszakok egymás utáni váltakozásáról beszélni, hiszen az utóbbi években úgy összezavarodott az időjárás, mint ahogyan az élet többi területén folyó dolgok és az emberek gondolkozása is. Előfordult ugyanis, hogy az ősz első hónapjában még dúlt a nyári kánikula, a fák levelei szinte leszáradtak az ágakról, a virágok egyik napról a másikra veszítették el színeiket, miként az is, hogy októberben már havas eső esett és már a hónap elején fűteni kellett. „Megbolondult az időjárás” – mondogatta mindenki. Ehhez aztán jöttek még a vélemények az emberi érzelmek megbolondulásáról, vagyis az elszigetelődésről, az egyedül maradásról, az emberek magukba zárkózásáról. Eszter nem ilyen volt. Súlyos, nehéz terheket cipelt ugyan a vállán, de nyitott maradt az emberekkel való beszélgetésre, a problémáik megértésére, amikor pedig a természetben tett nagy sétákat, a szíve egyenesen felvidult, feje megtelt új és még újabb pozitív gondolattal, ötlettel. Ő már ismerte a természet gyógyító erejét, az őszi napfény emlékeket előcsalogató melegségét.

Ezért nagyon megörült, amikor egyik reggel csodálatosan szép, igazi őszi fény árasztotta el a szobáját. Sosem húzza le ablaka redőnyét teljesen, és még így is hunyorgott eleinte az erős napsütéstől, de azért gyorsan kipattant az ágyból, hiszen szeretett volna minél hamarabb egy nagyot sétálni és megcsodálni, vajon milyen ecsetvonásokkal festette meg a természet az ősz mai napját. Azt már az ablakából is látta, hogy az égbolt ezüstösen tündökölt. El is indult a város szélén található kis erdőségbe, ahol egy futópálya, egy magasan, fából épített Lombkorona sétány és játszótér volt kialakítva a város lakói és az odalátogatók számára. Hatalmas, annak idején sűrűn ültetett fák nyújtóztak az ég felé. Lombkoronáik már mindenféle színben pompáztak. Egyesek közülük még a nyári ruhájukban büszkélkedtek, a többség azonban már készülődött a hosszú téli alváshoz, magára öltve az ennek megfelelő ruházatot, sárgát, pirosat, barnát, főként rozsdabarnát. Eszter leült a kedvenc padjára, a sétány legmagasabb pontján és felidézte régebbi őszi hangulatok emlékét. Igen, gondolta, hasonlóak voltak az őszi időszakok a gyermekkorában, sőt még a kilencvenes években is, amikor szinte napról napra észre lehetett venni a fák leveleinek színeváltozását, bizonyos madarak éneklésének hiányát. Már aki figyelt erre. Mert az emberek mindig sietnek, lefotózzák gyorsan a szépséges természetet, jobban mondva belefotózzák magukat a tájba, ahol talán nem is a környezet a fontos, hanem ők maguk, és már mennek is tovább, sok még a látnivaló, kattognak a mobiltelefonok, fényképezőgépek. A játszótérről felhangzott a Retro rádióból egy régi dal, ami múltjának színtereire terelte Eszter figyelmét és melegséggel burkolták be az emlékek. A régi ház körül ősszel mindig összejött a család, a gyerekek imádtak a nagy diófa lehullott leveleinek sokaságában szaladgálni, hiszen a nagyapa nem szedte össze addig a leveleket, amíg az unokák nem hemperegtek meg az avarban. Eldőlve a vastag levéltakarón, nézegették az eget, mindenféle alakot beleképzelve a felhőkbe, és örömmel fedezték fel bennük a bárányt, békát, elefántot… Az győzött, aki több alakzatot fedezett fel. Ma már sokkal kisebb a család, nem is tudnak már évente sem találkozni, nincs már a régi ház szeretetet nyújtó védelme, Eszter is már csak a temetőben sétál az avarban, a szülők sírjánál. Boldogságot és fájdalmat érez egyszerre. Igen, ilyen az ősz. Benne van a remény érzése, a várakozás hangulata és az elmúlás szomorúsága egyszerre.

– Ugye milyen nyugalom van itt – szólalt meg mellette egy idősebb férfi, miközben kémleli az égen megjelenő bárányfelhőket. A hajában és a szakállában már jócskán ragyogtak az ősz hajszálak a napsütéstől.

– Igen – felelte Eszter bizonytalanul. Észre sem vette, hogyan került oda az illető, annyira el volt merülve az emlékeiben.

– Én is gyakran jövök ide gyönyörködni a természetben és közben emlékezem – folytatta tovább a férfi.

A férfi kedves volt, bár Eszter nem szeretett volna most beszélgetni, de udvariatlan sem akart lenni. És tudta már, hogy néha egy jó szó, egy kedves mosoly mennyit jelenthet a másik embernek. Tudta magáról, a saját  példájáról.

– Az előző dal bennem is elindította az emlékek áradatát – jegyezte meg mosolyogva.

– Fogadok, hogy az ön kedvenc évszaka is az ősz – mosolygott vissza rá a férfi.

– Az öné is?

– Hogyne! A legszebb emlékeimet őrzik a susogó falevelek.

– És a síró fáradt őszi szél… mint Máté Péter dalában.

– Elmeséli a történetét? – kérdezte ellágyult hangon a férfi.

– Ha szeretné… Volt egy fiatalember, akit nagyon szerettem valaha, de aki nagyon csúnyán bánt velem és én ugyan megbocsátottam neki, de nem akartam többé szeretni…

     Titokzatosan mosolyogtam, szemem a távolba révedt és azon a szépséges őszi nap délutánján találtam magam, ahol megláttam Őt, amint ott állt a kollégium előtt. Az őszi táj nagyon odaillő képet varázsolt a háttérben. Már a gyenge széltől is hullottak és színesen kavarogtak a falevelek a levegőben, ráhulltak a férfi arcára, ruhájára, de ő nem törődött vele, csak állt ott és várt rám. A szívem óriásit dobbant, amit igyekeztem elrejteni.

     – Visszahúzott ide a szívem – mondta. – Tudod, te voltál az egyetlen nő, akit talán igazán szerettem, csak akkor még nem tudtam ezt.

     – Nagy kár – jegyeztem meg.

     – Most Pesten élek és ott dolgozom, de nem lelem a helyem és nagyon magányosnak érzem magam. Olvasgatom a leveledet.

     – Ó, tehát megkaptad. Reagálhattál volna rá – vetettem a szemére.

     – Egyedül élek, nincs barátnőm. Mindig arra gondolok, milyen boldog lehettem volna itt és mennyire elrontottam.

     – Igen, nagyon elrontottuk, mindketten hibásak vagyunk. Nem haragszom rád, olyan voltál, ilyen lettél, a sors majd visszaadja azt, amit te adtál másoknak – beszéltem nagy bölcsen, de a szívem azt suttogta, hogy „ne engedd elmenni, kapj el egy falevelet és cirógasd végig az arcát!”

     – Nem akartam, hogy ez történjen, csak később tudtam meg, hogy a barátom szövetkezett a szobatársaddal. Azóta nem vagyunk barátok.

     – Ez engem már nem érdekel. A levélben megírtam mindent. Szeretlek még, mit rejtegessem, de, nem tudom meg nem történtté tenni a történteket. Megrendült a bizalmam – idéztem a valaha megírt levélből, mintha Tatjana írta volna azt Anyeginnek.

     – Mi lenne, ha tiszta lappal indulnánk, elölről kezdenénk mindent? Én csak most jöttem rá, mi a szerelem és most szenvedek, rettenetesen szenvedek.

     – Tudod, ez így van rendjén – mondtam határozottan.

     A férfivá érett srác őszintének tűnt, de az én szívem már bezárult előtte. Hányszor lejátszottam magamban ezt a jelenetet, vágytam rá, hogy így legyen, mert egy kis elégtételt akartam érezni a szenvedésében. De most, hogy erre sor került, nem elégtételt, inkább szomorúságot éreztem. Az ősz szomorúságát, ami siratja a nyarat és közelít a zordabb napok felé. Az átmenet, gondoltam magamban, a továbblépés lehetősége, ezt adja most nekem az őszi szomorúság. Miután tettünk egy sétát a régi, kedvenc helyeinken a villamosmegállónál váltunk el. A tovarobogó villamosból még integetett nekem. Visszaintettem mosolyogva, bár a mosolyt nem láthatta, és a szívembe béke és nyugalom költözött, olyan volt, mintha ott táncolnék én is a boldogan hulló levelekkel, vállalva az enyészetet, hiszen tudom, hogy utána jön majd az újabb virágzás. Ez a kép szinte beégett az emlékezetembe és akkor tovatűnt, viszont még most is gondolok rá. Az ősz minden évben elhozza nekem.

– Mit vétett ez a fiatalember, ha szabad kérdeznem? – szólalt meg bizonytalanul a férfi.

– Visszaélt a szerelmemmel, hűtlen volt hozzám, durván megbántott – felelte Eszter és a lelki szemei előtt feltárult a szörnyű kép, amikor az állítólagos két barátjuk tőrbe csalta szerető szívét. – Azt az üzenetet adták át nekem, hogy a kedvesem vár rám a szobájában, beszélni szeretne velem. Én pedig nem is gondoltam át az üzenetet, egyből rohantam fel a lépcsőn, követve a szívem szapora dobogását. A következő emeleten szinte betörtem az ajtót, annyira szerettem volna már látni… azonban a srác nem engem várt… karjaival éppen mást ölelt át.

– Ahogy meséli, szinte magam előtt látom a történetet. De lehet, hogy a két barát jót akart magának, fel akarták nyitni a szemét, hogy az a férfi nem méltó önhöz.

– Lehet, hogy jót akartak, de ez nem elegendő. A jót jól kell akarni. És nem mások kijátszása által.

– Mennyi minden benne van ebben az egy mondatban! Én sem kedvelem az emberi játszmákat. Ha a természet hangjait megértené és követné az emberi szív, sokkal egyszerűbb lenne az élet.

– Akkor is ősz volt, pontosan ilyen idő. A szívemben már nem perzseltek a nagy érzelmek, bár az őszi nap még fel- felmelegítette, de azt súgta nekem, hogy eljött az idő, az elválások, rendezetlen kapcsolatok lezárásának ideje. Selejtezni is ősszel szoktam a felgyűlt ruhaneműk, konyhai edények, nem használt eszközök közül. Elő kell készíteni a helyet, hogy be tudjuk fogadni az újonnan érkező dolgokat.

– Akkor tehát ezzel vége lett?

– Igen. Nem cseréltünk címet, sem telefonszámot, egy könnyed öleléssel búcsúztunk. Soha többé nem láttam viszont. Tudja, még most is gondolok rá és talán még most is szeretem. Fiatal és naiv voltam, nekem ő volt az első szerelem. Ő pont az ellenkezője volt, tapasztalt és már-már kiábrándult.

Amint kimondta ezeket a szavakat, Eszter nem is tudta, miért beszélget ezzel az ismeretlen férfival ilyen bizalmas dolgokról, csak azt érezte, hogy minden titkát rá merné bízni. És most az egyszer ebben nem csalódott. Az ősz elhozta számára az új, talán a végső, utolsó szerelem lehetőségét. Eszter felnézett az égre és a csoportosuló felhőkből egy mosolygó, biztatást adó arcot vélt felfedezni.

Vizkeleti Erzsébet
Author: Vizkeleti Erzsébet

Kedves olvasók! Vizkeleti Erzsébet vagyok, Karcagon élek. Középiskolai tanárként dolgoztam, idegen nyelveket tanítottam. Jelenleg a nyugdíjas éveimet élem. Szabad időmet szívesen töltöm két fiam, menyem és unokám társaságában. Éveken át foglalkoztam műfordítással. A műfordítástól jutottam el a saját írásig. Az Irodalmi Rádió köteteiben és a Holnap Magazin antológiáiban, valamint online oldalán jelennek meg novelláim, prózai műveim. Egy idézet Béres Judit Élet a sorok között című művéből: „Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.” Fontos célom, hogy egy ilyen valaki lehessek én is.

Megtekintés: 31