A híd

Akkor még nem tudtam, hogy le fogok ugrani. Csak néztem a vizet és bámultam a tükröződő fényben múló időt. Késő délutáni csönd volt. Nyár vége. Amíg kisétáltam a hídhoz, elgondolkoztam mennyire elegem van. Mennyire sok és lehetetlen megoldásokkal teli az életem. Kényszerpályára állt a létezésem mozdonya, sebesen húzta maga után múltam vagonjait a tompán dübörgő semmi felé. Az élet rendezői pályaudvarának vezérlő központjában, koszos vasutas kalapjában ücsörgő csorbafogú úristen úgy döntött, hogy a 967–es szerelvény nem fogad több életképet. Csak homályt és sötétséget.

Egy kattintás a váltókapcsolón a kérges halhatatlan mutatóujjával. Egy pöccentés, aminek még hangja sincs, és a szerelvény egyszer csak a végtelen sötétség felé száguldott.

Álltam a gyaloghídon és néztem a vizet, hogy szikrázik rajta a lemenő nap csilingelő fénye.

– Ennyi volt 967–es. – motyogtam és közben számban gyűjtöttem egy kis keserű nyálat, és mély megvetéssel, de lassú élvezettel belecsorgattam a vízbe.  Aprót pukkant mikor becsapódott az egykedvűen vonuló folyóba.  Gyerekkoromban gyakran játszottunk ilyet. Aztán azt, milyen messze tudjuk elköpni.

– Milyen messze tudsz elköpni 967–es? – kérdeztem hangosan magamtól. Megmarkoltam a korlátot és nekiduráltam magam. Hátrahajtottam a fejem és közben gyűjtöttem a muníciót.  Aztán kilőttem a számból, mint egy dugót. A búcsús puska, a hátrahúzós dugós puska, pont úgy! Néztem a nyálgolyót, ahogy keskeny ívet írva aláhullik. Tottyanva közömbös pofával elnyelte a folyó.

– Hát ez nem sikerült, kérlek szépen! – morogtam.  Aztán gyerekkori emlékeimnél megragadva felkiáltottam.

– Bátorságpróba 967–es!

Egy mozdulattal megragadtam a híd kecses ívét tartó vasgerendát és már a korlát tetején álltam.

Akkoriban mikor ezt a hülyeséget kitaláltuk nagy bátorság kellett hozzá. Ha másért nem, hát

azért, mert 8–10 évesen még a korlát is magas volt ahhoz, hogy felmásszunk rá. Most egy mozdulat volt az egész, és máris ott álltam a tetején, mint egy szétrozsdált bádogdísz vízköpő, amit tévedésből hoztak ide aztán lustaságból itt is hagytak.

– Na, most köpjél, ha mersz, tajiga! – kiáltottam magamban. Lenéztem, aztán egyik kezemmel megmarkoltam a nyári napmelegtől langyos vasat, ahogy egykor gyerekként és…

– Ne ugorj le! Ne tedd! – hallottam a hátam mögül.

Annyira váratlanul ért a felcsattanó hang, hogy hirtelen meg akartam fordulni, aminek következtében kifordult alólam a lábam és én szépen csendben, de belül üvöltve elindultam a mélység felé. Közben azért fuldokoltam is, mert annyi nyál összegyűlt a számban, hogy a légcsövembe is jusson.

Aztán acélos karok ölelő szorítását éreztem a derekamon majd az ismeretlen egyszerűen a bevágott a híd aljába, mint egy darab rongyot.

– Tudod! Valamikor birkóztam – lihegte az arcomba, miközben mellém puffant. Majd a rémült és a félrenyelt nyálam okozta fuldoklásomtól könnyes szemeimet látva a vállamra tette a kezét.

– Bocsánat, ha durva voltam. Meg kellett tennem.

Dühtől és az erőlködéstől fátyolos szemmel ráförmedtem.

– Maga… Te hülye vagy?

Kiköpött én voltam. A 967–es.  Csak mégis mintha kissé kopottabb lennék.

– Az képtelenség! – futott át az agyamon.  Sajgó derekamat fogva feltápászkodtam, aztán a térdemet masszírozva a férfi fölé hajoltam.

– Csak hülyéskedtem te idióta! Nem emlékszel? Köpködtünk a hídról! Mikor gyerek voltam?

– Kamu. – biggyesztette rám az ajkait lenézően. – Kamu.

– Nem kamu! Innen köptem. – magyaráztam hevesen gesztikulálva. – Itt álltam még Siklósi Pityu…? Emlékszel? A Pityut legyőztem is! Akkorát köptem… akkorát! – mutattam a végtelenbe. – Addig!

A másik a fejét rázta.

– Elmondjam, hogy történt? Ezek a nagy majmok itt bohóckodtak, te meg? A kis kabóca onnan nézted őket irigykedve. Aztán elképzelted az egészet, ahogy ott állsz a híd tetején és mindenki téged bámul. Na, meg a nyálad, ami olyan messzire száll, hogy szem addig el nem láthat!

Feltápászkodott, és leporolta a nadrágját. Rám nézett.

– Kamu. – mondta gyilkos csendességgel aztán a korlátnak dőlve a folyóra bámult. – Végig kamuztad az életed.

Beleköpött a közömbösen hallgató vízbe.

– Mint ez is.

Mellé könyököltem.

– Ezt, hogy érted? Hogy ezt is!

Megcsóválta a fejét és a pofámba bámult.

– Nem tudom minek jöttél ide? Hogy véget vess az életednek, vagy hogy végre megöld azt tengernyi hazugságot, amit összehordtál magadról! – felnevetett. – És közben magad is elhitted, hogy ez az életed!

A szemembe fúrta a tekintetét, majd a mutatóujjával megböködte a halántékát.

– Nem vagy komplett.

Köpni, nyelni nem tudtam.

– Idejön ez a… ez a… 967–es másolat és balhorog, jobbegyenes, padló.

– Tudod mért rántottalak vissza? – kérdezte miközben vállával meglökte az enyémet.

Felé kaptam fejem hetykén, szótlanul. Biztatásnak vette.

– Mert ez nem így megy! Hogy beleköpöd magad a folyóba. Pont, mint a hazug életed!

– Nem hazug! Honnan veszed, hogy hazug? – üvöltöttem felé.

Szét tudtam volna tépni. Ököllel verni, rúgni harapni!

– Idejön a semmiből és vádaskodik ez a szarzsák!

Alig láttam a dühtől és keserűségtől.

– Bizonyítsd be! – vágtam hozzá a szavakat végső elkeseredésemben.

– Nekem? Minek? Én tudom a valóságot! Életed minden pillanatára emlékszem. – belebökött a vállamba a mutatóujjával. – Pontosan.

Elvigyorodott.

– Mesélj. Játsszuk azt, hogy mesélsz. – széttárta a kezeit. – Aztán én is mesélek.

– Rendben. – bólogattam. Ó, majd leesett a fejem úgy bólogattam!

Hideg tekintettel rám pillantott. Ismertem ezt a pillantást. Kegyetlen metsző tekintet. Kettévág mindent, ami elé kerül miközben megfagy körülötte a levegő.

– Legyen tétje.

– Legyen! – tapsoltam egyet, majd gyerekesen beleköptem a tenyerembe és felé nyújtottam.

Nézte a lemenő nap fényét.

– Abbahagyhatnád ezt a gyerekes fröcsögést. Folyton a nyáladat kínálgatod mintha attól függne létezésed. Higgadj már le!

Megfogta a vállam és lefelé intett a fejével.

– Ülj le ide mellém.

Lekuporodott a híd padlójára és hátát a korlátnak döntötte. Mellé ültem mire ő kinyújtotta a lábait és játékosan kalimpálni kezdett a lábfejével. Aztán gyerekesen a vállamra hajtotta a fejét és megszólalt.

– Az a tét, hogy a játék végén valamelyikünk leugrik. Az amelyikünk kevésbé érzi magáénak az igazát.

Kéjesen magam elé bámultam.

– Hát persze, hogy ugrani fogsz! – gondoltam.

– Kezdjük! – mondtam neki eltökélten, aztán megtorpant a lelkesedés. – Hogy kezdjük?

– Hát úgy, hogy mesélsz. Aztán én is mesélek.

– Az egész életemet? Hát akkor itt fogunk ülni, amíg porladó csontjainkat elviszi a világégés után takarító radioaktív szellő!

– Jó. – emelte fel a kezét megadóan. – Akkor elég lesz három erős történet.

– Erős?

– Három. – bólintott és mutatta az ujjával a hármat majd összezárta azokat, mint egy pisztolyt formázva belőlük. Felemelte és az ég felé mutatott vele.

– Bam! – dörrentette el a startpisztolyt. – Kezdjük!

Elvigyorodtam.

– Hát annyi történetem van…! – kiáltottam fel magamban. – Annyi! Milliárd!

Olyanok voltak, mint a nyulak egy sík mezőn, aki mind villámot reggeliztek. Úgy néztem rájuk, mint akit folyamatosan szembe vakuznak. Látszólag szótlanul bámultam a vizet, de belül eszelős kergetődzés vette kezdetét.

– Mit csinálsz? – kérdezte tőlem jó egy perces csönd után.

– Fáradok. – vágtam rá cinikusan.

– Ne segítsek? – kérdezte vigyorogva.

Csúnyán ránéztem. Nagyon csúnyán. Válaszul, arcán szélesen vigyor terült el, majd vállait felhúzva széttárta a kezét, jelezve: jóvanittsevagyokeltüntemmánemszólok!

Végül elkaptam egyet.

– Nemtom’ hány éves lehettem. Gyerek. Már tudtam olvasni, annyi szent. A kinti pottyantós vécében olvasgattam a Ludas Matyit. Tudod azt a vicclapot? Tulajdonképpen az volt a kedvenc helyem. Még az a rohadt sok légy meg darázs sem érdekelt. Oda bújtam, ha veszekedtek, ha az apám részegen jött haza és terrorizálta a családot. Verés előtt és után ott bőgtem ki magam. Letoltam a gatyám és próbáltam leszarni az egészet. Lent kiadtam, ami felül bement. Ebben a vécében volt mindaz, amivel felülírhattam azt a szörnyűséget, amiben nap, mint nap égtem. A rettegést, diadallá írtam mikor olvastam a kalandregényeket, és a humoros történetekkel kinevettem magamból a szenvedést és a fájdalmat. És ott sírtam ki a reménytelenséget és kilátástalanságot. Órákat ültem ott. Elzsibbadt a lábam, a farpofáim. Annyit ültem a térdemre támasztott könyökömmel, kezemben egy könyvvel, hogy öt perc ficergés után sem bírtam leszállni a budiról. Ücsörgés közben aztán békésre dongták magukat a gondolataim, mint a folyton köröttem zúgó legyek. Tulajdonképpen számomra ez volt az egyetlen békés hely a világon. Hátul az omladozó fészer mögött a pottyantós budi. Ott lakot a jóisten.  Hallgattam egy keveset, mert megdöbbentett mennyire elevenen él bennem ez a kép. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire élettel telítődve emlékszem még rá. Eddig csak egy nyúl volt a sok ezer nyúl közül a kopár mezőn! A következő pillanatban átfutott rajtam a gondolat, hogy ez csak egy nyúl! Mi lehet a többivel?

– Folytasd, folytasd mert elszalad! – noszogatott az alteregóm.

– Jól van, azt hiszed olyan egyszerű? – fortyantam fel. – Na, szóval azon a napon nem volt semmi, amivel ki tudtam volna tolni magamból a fájdalmat. Székrekedtem a sokktól. Tudod, ha megölnek se emlékszem, miért akartam ponttá zsugorodni, de eszelős tompasággal járkáltam a házban fel alá. Valahogy úgy éreztem, hogy a budi sem oldja meg azt a belülről fakadó zsibbadást, ami a teljes valómat gúzsba köti. Akkor valahogy megláttam azt a kést. A zöld nyelűt. Ilyen furán koszos zöld színű nyele volt. Műanyag, és emlékszem nagyon féltem tőle és talán ezért is nagyon kedveltem azt a zöldnyelű kést. Vékony pengéje tűhegyben végződött. Anyám mindig ezzel pucolta a csirkét. Sokszor néztem, hogy milyen könnyedén átszeli vele a húst és a csontot. Egyszeriben hirtelen nagy vágyat éreztem rá, hogy a kezembe foghassam és megnézzem milyen hegyes és éles. Iszonyú késztetést éreztem rá, hogy megszerezzem. Csak járkáltam a házban és hallgattam a szinte már mormogó imaként ható gyilkos indulatokkal teli mondatokat, míg végül sikerült kilopnom a tomboló démonokkal teli konyhából. Sikoltó örömömmel siettem ki a házból, hátra a fészer mögé a pottyantós templomomhoz. Kezemben a zöldnyelű kés. A tűhegyes. Sokáig csak néztem, aztán dédelgettem, simogattam a nyelét, majd finoman végighúztam a kezem az élén. Aztán megszúrtam vele az ujjam. Csak egy kicsit. Nem, nem éreztem a fájdalmat pedig vérzett. Ijesztő volt, hogy nem éreztem. Kis köpcös hasas gyerek voltam, de valahogy belül ezt soha sem fogtam fel hátránynak, még akkor, sem ha ezt a világ kérlelhetetlen agresszióval naponta a pofámba ordította. Mert a pottyantósba Robin Hood voltam, vagy Ge–og a kőbaltás ember. Napra nap minden olyan gondolatra rácsaptam a budi ajtaját, ami az én, a világ szerinti hovatartozásomra hivatott felhívni a figyelmemet. Jólmegaszondtam! – vigyorogtam.

– Mindegy. Folytasd! Értem. – utasított mogorván a hallgatóságom. Időközben – észre sem vettem, felállt mellőlem, és rákönyökölt a híd korlátjára. Fejét úgy tartotta mintha bele akarná folyatni a csendes hullámzó vízbe. Csak úgy lógott a nyakán, mint egy kidobott, már tűleveleit is elhullajtó karácsonyfán hagyott üvegdísz. Aztán egyszer csak megelevenedett. Nem szólt csak rám nézett. Hirtelen úgy láttam, mintha egy könycsepp…

– Folytasd! – dörrent rám dühösen.

– Ok! Ok! – feleltem megnyugtatóan hebegve. –  Szóval akkor elszakadt bennem valami, mert elkezdtek potyogni a könnyeim. Először csak megrázta a testem, de később már rángatott is a zokogás.  Szinte most is érzem a kétségbeesés és kopár magány érzésének az erejét. Egyedül voltam egy szénné égett sivár üszkös fekete sivatag közepén. Én és a kés. Én és a könnyeim, amik sisteregve hullottak a porba. Akkor a hasamhoz tettem a kést, és lassan beletoltam. Lassan, szinte látom. Nem vérzett. Dühös voltam. Rettenet mérges mindenre, ami volt, és ami majd lesz. Gyűlöltem! Végre gyűlöltem és nem elfogadtam, lefeküdtem, megadva magam, mindannak amit naponta szajkózott a világ. Közben a kezemben a kés, tűhegyes vége eltűnt a hasamban. Olyan volt mintha minden megállt volna körülöttem. Emlékszem ott dőlt el, hogy most itt mesélek neked. A dühöm mentett meg! Az élethez való jog dühössé tett, és elszánttá. Megállt a kés a kezemben. Nem fogok itt megdögleni, pusztán azért mert mások úgy gondolják, nem vagyok életre való! Nem! Kihúztam a kést. Jó másfél centit belement a hasamba, de egy csepp vér sem jött a sebből. Nagyon fura volt. Néztem, ahogy kifordul a bőr és alatta ott remeg a háj, ami elkezd átszíneződni, ahogy a vér telítődik a szövetekben. Pont olyan volt, mint a disznóvágáskor, ahogy apám pálinkától megrészegült tekintettel szeli a sertés hasán, a szalonnát. Pont úgy fordult ki az én szalonnám is. De csak egy kicsit. Gyorsan letöröltem és megpróbáltam egy kis nyállal elkenni a csordogáló sebet. Emlékszem olvastam a Fekete István regényekben, hogy a nyálban van valami, ami csökkenti a vérzést és összehúzza a sebet. Gondoltam az enyémben is van. Aztán ráhúztam a koszos pólót és felvettem a kést és közben szilárdan eltökéltem magamban hogy eztán minden más lesz.

Hallgattam egy kicsit.  Rám pillantott.

– Más lett? – kérdezte végül.

Felnéztem. Vörösen lüktető felhők suttogták az esti fényt az égre.

– Nem tudom. A kést visszavittem. Sokáig megvolt még. Különleges bánásmódban tartottam akkor is mikor már saját családom lett. Aztán egyszer csak kikopott az életemből.

– Ennyi? – kérdezte. Bólintottam.

Erre megfordult és hátát a híd vasának támasztva, mindkét könyökét a korlát tetejére helyezte. Felső testét magabiztosan hátra döntötte majd kissé teátrálisan felém fordította a tekintetét.

– Akkor most én jövök.  Kis kövér és gyáva gyerek voltam. Tulajdonképpen túl gyáva ahhoz, hogy bármi olyat megtegyek, ami egy kicsit is meghúzta volna a saját határaimat. Egy bőgő masina. Ez volt az egyetlen dolog, amivel ki mertem állni a világ elé. A bőgésem. Bármi történt rögtön bőgtem és aztán utáltam magam, ezért aztán mások is utáltak. Egy szánalmas roncs, aki egy budiba húzódva próbálja megszülni önmagát, de aztán csak kitörli a seggét azzal, amit elolvasott. Ez még csak növelte az undoromat. Szinte már csak azért ettem, hogy a budira járhassak. Szerettem volna közibük állni és azt mondani nekik: „Fejezzétek már be!” És apámnak lekeverni két nagy büdös pofont, amitől rögtön megvilágosodik az elméje, és onnantól már minden más lesz. Ezt az álmot kergettem, de oly szánalmas és halovány hittel, hogy még a gondolatától is rettegtem. De az apánk és anyánk között feszülő elkeseredett és vérre menő küzdelem egy fikarcnyit sem számított az életemben, ahhoz az önundorhoz képest, ami munkált bennem. Gyűlöltem a nyafogásom és gyáván meghunyászkodó énem. Úgy hogy elloptam a kést, és kihívtam magam. Elegem lett a Robin Hoodokból és Ge–ogokból. Már csordultig voltam a kitalált önmagamtól. Úgy éreztem mások életét élem, és még azt is csak én találom ki. Elegem lett, hogy a valóságban egy senki vagyok, aki semmire se jó, csak arra, hogy önmagát is cserbenhagyja. Úgy hogy úgy döntöttem megölöm magam, s vele minden hazug, kitalált önfabrikált hősöm. Ennek vége! Fogtam a kést és kéjes örömmel, remegő kézzel a hasamba toltam. Véletlenül! Annyira bénán fogtam, hogy amikor a bőrömhöz ért, ijedten hátra léptem egyet, de nem volt hátra. A vécé ajtót a libegő fekália szagú szél pont annyira nyitotta ki, hogy ne tudjak kihátrálni önmagam elől. Amekkora lendülettel léptem hátra, ugyanakkora lendülettel szaladtam bele a késbe. Persze rögtön kirántottam. Remegő félelemmel néztem a hasamon ütött sebet, és jeges rémület fogott el attól a gondolattól, hogy most meghalok. Itt vérzek el a budi ajtó tövében, kiomlott belekkel. Természetesen bőgni kezdtem és közben azt hittem behugyozok a halálfélelemtől. De nem történt semmi. Kicsit megszúrt a zöldnyelű, kicsit vérzett, de semmi olyan, amiért szamárként bőgni kelljen. Kentem rá egy kis nyálat, majd a pólóval elmaszatoltam az egészet. Leültem egy száz éve ott rohadó apám által hegesztett kiskocsira és arra gondoltam: – Mekkora sutyerák vagy! Idejössz, hogy kinyírd magad, de még erre sem vagy képes! Sőt amikor a balfaszságod a kezedre játszik, és vagy olyan béna, hogy sikerül magadba tolnod azt a rohadt kést, te betojsz, és a helyett véget vetnél az egésznek, nekiállsz bőgni. Hát azt nagyon tudsz! Úgyhogy csak ültem ott és gyűlöltem a könnyeim. Aztán felálltam és lemondtam magamról. Kudarc voltam, egy kudarc! Érted? Meg kellett volna tennem! Akkor nem kéne megint átélnem veled ezt a szarságot!

Megfogott és megrázott.

– Hazug vagy! És az egész életed egy hazugság! Kamu!

Csak lógtam a kezében és hagytam, hogy rángasson, mint a kölyöktacskó a nagymami kedvenc pamutmajmát. Közben szitkozódott.

– Te átkozott, szerencsétlen nyomorult! – hörögte. – Legszívesebben most belelöknélek a folyóba és még utánad is ugranék, hogy tudjam biztosan megdöglöttél!

Aztán hirtelen összeszedte magát.

– Jól van. Bocsánat. Folytassuk. – mondta miközben elengedett és felvette a szigorúan a folyóba révedő tekintetét.

– Ez nem komplett. – sóhajtottam magamban. – Ez tényleg belök, ha nem folytatom. Vagy akkor, ha folytatom?

– A második nyúl. Gyerünk, kapd el 967–es! – biztatott rideg hangon.

A nyúl, amit elkaptam a legnagyobb volt. A legkövérebb és legerősebb volt dicsőséges életem mezején. A legnagyobb bűn, amit ember elkövethet és én mégis ragaszkodtam hozzá.

– Találkoztam a halállal. – kezdtem bele. Kíváncsi voltam erre mit reagál. Semmit. Csak nézett maga elé a sötétségbe. Már a folyót is elfedte az esti homály, inkább hallani lehetett a vizet, mint látni. Az ő alakja is csak egy sötét kontraszt volt a hidat megvilágító halovány lámpák fényében. Mögöttünk, velünk párhuzamosan egy járműforgalom számára kiépített híd feszült a víz felett, így ha elhaladt egy autó a fényszórók elfutó fényében meg–megvillant az arca. De most nem jött semmi.

– Öltem embert. – folytattam síri hangon. – Mikor besoroztak gyorsan kiderült, hogy jól célzok. Veszettül jól. Emellett az is hogy erős és gyors vagyok. Amikor a parancsnokomat megpróbálták túszul ejteni az ellenséges felderítők egy hadgyakorlat alatt, én mind a padlóra küldtem őket egy sátorvassal. Ezután már könnyen ment. A felderítőkhöz kerültem, hiszen gyorsan ment a híre hogy a legyőzhetetleneket kicsinálta egy parancsnoki sofőr. A főhadnagy hírhedt kiképző volt, kegyetlen, de igazságos ember. Amikor a mesterlövészük leszerelt azonnal elküldött egy különleges kiképzésre az akkori orosz laktanyába. Álltam a sarat. Mikor kikerültem közülük, szinte azonnal bevetésre küldtek. Akkor öltem először embert. Egy túszejtőt egy tanyán. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor elengedtem azt a lövést. Bár többen lőttünk egyszerre, de valahogy tudtam, hogy az én golyóm ölte meg.

Aztán két hónappal később egy laktanyában külföldi szabotőrök megöltek egy őrt az őrhelyén. Egy kocsiból egyszerűen rálőttek a szerencsétlenre. Minket küldtek utánuk, hogy levadásszuk a tetveket. Állítólag nyugat német kémek voltak.

A hajsza rövid volt. Egy aratásra váró kukoricatábla szélén megtaláltuk a kocsit, és láttuk merre felé menekültek. Az egyiket kilőtte az egyik lövész társam, és már a másikra is a biztos halál várt. Ránk, mesterlövészekre itt már nem volt szükség. Míg vártam a kivonási ponton az üldözött szabotőr valahogy kicsúszott a köré vont deszantosok gyűrűjéből és orvul megtámadott. Hátba lőtt. Még el tudtam menekülni előle egy kukoricatáblában. Mikor őt is likvidálták engem felszedtek, de már alig volt bennem élet. Ugyanis átlőtt tüdővel átkúsztam a kukoricatáblán és az utolsó bejelentkezésem után elveszettem az eszméletem. Aztán meghaltam. Láttam, ahogy nézem magam kívülről, mint egy barom, tehetetlenül. A következő pillanatban magába szippantott a fény és a béke. Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól. Akkor láttam meg a bennem élő angyalt: Urielt. A bosszúállót. Azt mondta dolgom van az életemben, sok – sok dolgom, amit el kell végeznem. Tanítanom kell az embereket, de előbb meg kell járnom a pokol minden bugyrát, hogy igaz tanítója lehessek az embereknek. Próféta, messiás, őrző, látó! Visszaküldött. A mentőhelikopterben tértem magamhoz. Csak a forgó propellereket láttam, amik úgy tűntek mintha angyalszárnyak lennének. Mindig mondtam: Istennek van a legjobb humora! Mikor leszereltem tanító lettem. Évekig tanítottam az embereket arra, amit átéltem megtapasztaltam és közben magam is tanultam tőlük. Mestere lettem az embereknek és önmagamnak. A beérkezett. De erről még senkinek sem beszéltem. Csak neked, most először.

Kifulladtam. Sokáig beszéltem egyfolytában, és néha úgy éreztem mintha valami felszakadna bennem, ahogy újra élem a pillanatokat. Soha nem néztem még rá, úgy ahogy most elmeséltem. Fura bizsergető érzés volt. Hiteles.

– Hiteles. – mondta ő és volt valami lefitymáló a hangjában. – Cseszd, meg ezt mért nem írod meg? Annyira kerek? – kérdezte maró gúnnyal. Aztán a lábam elé köpött. Szinte csattant a gyaloghíd ócska deszkáján.

– Kamu.

– Hát persze hogy kamu! – vágtam vissza dühösen. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani! Hiszen azért vagy itt hogy elérd, hogy beugorjak, nem? Hogy ízekre szedd a valóságom, és belökj a halálom ölelő karjaiba. Hogy elvedd mindazt, ami azzá tett, ami vagyok!

– Valóban? Akkor mi a pék lapátjának jöttél ide? Ha oly nagyon naggyá tettek ezek a hősies cselekedeteid. – fröcsögte az arcomba. – Hogy beleköpködd a folyóba, nem? Ez minden szemetet elbír a hátán, vagy inkább elnyeli.

Pukedlizve kitárta a kezét a folyó felé, mint egy műlovarnő mikor fogadja a tapsot.

– Tessék életed folyója! Tiszta volt, míg tele nem dobáltad a hazugság elbomolhatatlan flaskóival. Látod még a vizet?

Legyintett.

– Ha belevizelsz az is jobb lett volna! Az legalább nem látszik!

Elegem lett a gúnyáradatból.

– Halljuk! Mi a te történeted?

Megakadt a teste. Valami csúnyát akart mondani, de a felcsattanó szavaim mögötti kérlelhetetlen kihívás megakasztotta. Leejtette a kezeit, úgy nézett maga elé, mint egy megfáradt öregember. Reménytelenül.

– Mikor besoroztak, nagyon féltem. – kezdte halkan. – Reménytelenül szerelmes voltam, és végre úgy éreztem minden klappol, erre besoroztak. Persze szerinted ezt is én akartam! Később erre is kitaláltál egy hős történetet a bátyádról, hogy ő intézte, meg azt is, hogy jogosítványod legyen, pedig ebből sem igaz egy szó sem. Nem tett ő semmi ilyesmit. Akkor azért jött a behívó, mert így hozta a sors. Nem intézett semmit a testvéred, mert megvolt a maga baja. Meg nem is kérted. Csak hát így szebb a történet ugye? Csupa– csupa hős nagyszívű emberek! Rettegtem, hogy végre enyém az áhított nő és erre megint jön a rohadt élet és elveszi majd. Nem bíztam a kapcsolat erejében. Mikor bevonultam valóban helyt álltam. Szívvel lélekkel és alázattal dolgoztam. Megtanultam igazodni, alkalmazkodni, és sokat, nagyon sokat tanultam magamról. Ott kezdtem el végre elfogadni magam, abban a rideg világban a parancsok között. Azt hittem szolga leszek, egy kivert kutya, de nem az lettem. Hanem vezető. Egy századparancsnoki sofőr, aki egyben embereket is vezetett. Megtanultam a feladatra koncentrálni és eligazodni az emberek között. Ami másnak pokol volt az nekem a paradicsom. Az egyik parancsnokom mondta mikor nyugdíjba ment: „Maga a jég hátán is meg fog élni fiam.” Így volt. Végig nyomtam az életem és a kapcsolatom is megmaradt. Egy kicsit talán szerettem volna bekerülni a felderítők közé, és még lehetőségem is volt rá. Egyszer a felderítők parancsnoka – egy főhadnagy, kiléptetett a sorból. Megtudtam, hogy beajánlottak a közéjük. Amikor kiléptetett arra gondoltam. – Istenem csak nehogy elvigyen! Akkor végképp elhagy az imádott nő! Mert a felderítők nagyon sokáig nem mentek eltávozásra. Aztán a kis köpcös felderítőtiszt végigmért és azt kérdezte.

– Hány kiló maga katona?

Akkor már tudtam, hogy megúsztam.

– Jelentem nyolcvanhárom!

Ismét végigmért.

– Kövér. – mondta lemondó éllel a hangjában. Aztán visszaléptetett a sorba. Emlékszem soha nem örültem az óta sem annak az egy mondatnak annyira, mint akkor. Még hogy láttad a halált? Meg felderítő? Kamu. Egész életedben csak arra vágytál, hogy elfogadd magad, és végre elkezdted felismerni az utad, erre te? Egy kitalált bosszúálló angyalnak képzeled magad? Hát ezt a kis semmilyen életedet sem tudtad feldolgozni nemhogy egy angyalét? Komédiát csináltál az életedből! Ha azt látod, amid van akkor most…

– Tudom, nem itt lennék. – vágtam rá cinikusan.

– Igen. Nem itt lennék. – motyogta maga elé.

– Igenis jó voltam. Jó mesterlövész! – csattantam fel.

– Jó sofőr voltál, és jó vezető lettél. Ezért lettél tisztes, és parancsnoki sofőr. Emberek dolgoztak a kezed alatt és szerettek veled dolgozni. Ebből semmit sem láttál? – vágott vissza.

– Semmit. – mondtam lemondóan. Legszívesebben leugrottam volna. Most azonnal.

– Ugorj! – mondta. – Hiszen hős vagy! A legkeményebb katonai kiképzés még nem kophatott ki annyira, hogy ne tudd, hogy kell túlélni egy ekkora magasságot! Biztos kaptál deszantos kiképzést is nem? Emlékszem, hányszor meséltél róla! – lökdösni kezdett, majd megfogta a tarkómat és lefelé nyomta a mélység felé. Csak a szomorú ürességet láttam, ahogy rángatva nyomta a fejemet a sötétségbe. Arra gondoltam.

– Egy hős nem így hal meg. Egy hős hősi halált hal. Az hogy itt állok egy hídon és lökdösöm magam az ürességbe egy gyáva ember utolsó döntése. Egy vesztesé! Egy kudarcokkal teli ember utolsó menedéke. Egy hazug emberé.

– Ugye! Elismered végre! Hamar vége lett ennek a kicsinyes játszmának! – kiáltott fel elégedetten, aztán elengedett. Még mindig ott lógattam a fejem a híd korlátján túl, a tarkómban ott éreztem kérges kezeinek kérlelhetetlen szorításának nyomát. Dübörgött a vérem. Ismertem az érzést. Düh, elkeseredés, lemondás, önvád, és … sírás. Szégyen.

– Na, megjöttünk! – kiáltott fel diadalittasan. – Végre együtt vagyunk, barátom. Ez az! A valóság könnyei! Ezt ad a folyónak, ne a félig üres műanyagflakonba töltött szénsavas csodáidat!

– Van még egy. – szóltam halkan.

– Van? – húzta el a száját.  – Mi van? Még egy hazug történet? Ugyan! Ha valóban az lennél, aminek meséled magad, itt sem lennénk! Már akkor veszítettél, amikor visszarántottalak!

– Van még egy! – suttogtam.

Inkább éreztem, mint láttam, ahogy körbejárt és közben a szemeimet kereste, mint a dühös állat a kihívóját. Felemeltem a fejem és álltam a tekintetét.

– Így szólt az egyezség.

Egy pillanatra rám meredt, aztán hátralépett a szemeimből áradó ürességtől. És valóban, semmivé lett bennem a mező, és eltűntek a villámként cikázó nyulak. Egy pillanatra megrezdült a keze, mintha meg akarna ölelni, de aztán visszafeszült a teste. Felkeményedet és szögletes mozdulattal mellém lépett, mint egy katonatiszt. A vállamra tette a kezét.

– Hallgatom. – mondta gúnnyal telitett nyávogó hangon, majd egy szabályos „balraátot” csinálva fejét egyenesen tartva mereven előre nézett.

– Ez a mi történünk lesz. – kezdtem. – A tiéd és az enyém.

Hirtelen bevágott a hídra egy villogó fényláncfűzér. Valószínű a feltorlódott forgalom okozta, hogy egymás után négy autó is áthaladt a hídon. Az éles fénytől felkaptam a fejem és ránéztem. Tisztán láttam az arcán a keserű diadal ráncait, de a szemében a hideg üvegfény mögött felfedeztem a felcsillanó reményt. Olyan volt, mint egy sorozat fénykép. Erős kontraszt, homályos részletek.

– Ne kreálj! – rivallt rám dacosan felrántva az állát. – Láss neki!

Bólintottam.

– Az ember élete útvesztő, s benne Minotaurusz önmaga.

Legyintett.

– Ugyan már 967 – es! Ugorj!

– Félek. – ezt már magamnak mondtam. – Félek a fájdalomtól ezért fájdalmat készítek magamnak. Lassan tolom a kést nem mélyen, és nem halálosan, csak annyira hogy fájjon. Csak annyira, hogy szikrákat lássak, és azt hazudjam, angyalszárnyak lebegtek a fájdalom ködén át. Tagadok és dacolok. Megmagyarázom magamnak, hogy halhatatlan vagyok, és hatalmas erővel bírok, hisz lám ezt is túlélem. Közben gyomromban zokogó, apró gyermek lapul, aki a sarokban szopja az ujját és a hiányzó láncszemeket keresi. Iszonyodom magamtól, az alkuimtól és már sírni sem tudok. Csak a gyerek a gyomromban, az sír. Belülről fáj a lét. Minek a kontrol, ha úgyis szorít minden, látszat és árnyék! Még a fénynek sem hiszek. Lázadok minden beteg pillanatban és azért sem változom, mert a pofámba vigyorognak a szavaid! Ím, magamat tanítom beteg dadogással és szemérmetlennek látszom, de nem úgy van az! Hazug álruhám megmutatja valómat és gyötrően lemeztelenít, csontomig hatol az ima. A gyermek a gyomromban. Ez vagy te! Mit kezdjek a szeretettel? Ki vagyok én, hogy szeretnek? Itt állsz velem szemben, merengő, komor arccal görnyedten könyökölve a víz felett. Kicsit kopott már a fényed, de még mindig egyenes gerinccel feszítesz. Mégis melyik tükröt kell darabokra törnöm, hogy kijussak ebből az elvarázsolt kastélyból. Hol van ajtó a képmás mögött? Hány és hány illúziót veszünk be naponta, hány és hány szenvedéllyel oltjuk szomjunkat azért, hogy még egy napot, csak még egy napot élvezhessük a hazug lét gyöngyöző kortyait. Talán ez a megoldás, ha magam elé állok és a szemembe mondom.

– Te mocsok! Kihasználtál és elárultál. Azt tanítottad nekem legyek önző és kemény, mert a világ csak így lehet az enyém. Hiába kérdeztem.

– Minek nekem a világ, hisz én vagyok az, aki teremtette?

De te csak fecsegtél legbelül. Azt mondtad kövessem azt, ahogy mások csinálják, mert úgy szabad leszek, én hiába kérdeztem.

– Miért? Hiszen én nem lehetek más, mint önmagam. A béklyók csak belül létezhetnek és csak akkor, ha olyan igazságokban hiszek, amiben nincs erő és alázat.

De te azt is mondtad nekem fontos, hogy mások kedvére tegyek, hiszen akkor fognak szeretni. Elaltattad isteni énem, elvetted a szabadságom. Megtanítottál félni és hazugságban élni! Gyűlöllek, mert aljasul bezártál és vihogva hibáztattál a falakért, amiket keservesen lebontottam, hogy aztán újabb falakra leljek, amiket véres verítékkel törtem át. Undorítóan hasonlóvá tettél a világhoz, mert azt mondtad ez a biztonság, de csak jobban féltem, és vastagabb falakkal kerítkeztem, aminek tetején végül az őrület zászlaja lobogott!

Elültetted bennem a kételyt és kilöktél a semmibe. Olyan háborúkba küldtél, amiben a liter a kiló és a darab számított. Végül, amikor már annyit fecsegtél a fülembe, hogy a saját hangomat sem hallottam, magamra hagytál kizsigerelve árván és egyedül. Elbújtál egy sarokba és remegve vártad a halált. Önző vagy, önzőbb mindennél a világon, mert sunyin felbujtod az embert önmaga ellen, kitaszítod, és aztán magára hagyod! Ez vagy te: egy démon egy kitaszított egy suttogó sunyi hiéna, aki összeuszítod az embert az emberben! Látszat vagy! Fény és árnyék! Minden, ami vagy: fény és árnyék! Semmi! A legnagyobb hazugságod az, hogy elhitetted velem én miattad vagyok, és csak azért létezem, hogy te élhess! Nem barátom, ez nem így van. Istennel nem lehet alkudozni. Csak az ördög visz kísértésbe, csak ő súgja neked: szerezd meg, taposs és törj, és becsukja a szemed, hiszen ő az, aki lát, telesuttogja a füled, hogy ne hald meg a hangod! Elveszi a hited, hiszen ő az, aki igazat szól. Te vagy az én ördögöm. Nem figyeltem rád te átkozott komisz kölyök és te elvittél messze, messze az úttól melyre ráléptem egykor. De most már elég! Hallgass! Most már én jövök. Én az isten. Én az Ördög. Én!Én! Én!

 

Leugrott. Még láttam, ahogy lendülete holtpontján rám néz. Arcán szomorú könnyek apró patakjai futottak. Egy pillanatra összeértünk, de aztán egyetlen lendülettel átvetette magát a korláton. Leugrott és én utána. Csak egy másodperc volt az egész. A vízzel való ütközéstől egy pillanatra elvesztettem az eszméletem, de valahogy sikerült megmarkolnom. Szorosan magamhoz öleltem a vízben, és közben azt suttogtam a fülébe.

– Itt vagyok. Semmi baj! Szeretlek!

 

 

– Te asszony! Nem olyan volt mintha valaki leugrott volna arról a hídról?

– Szállj már ki Dezső! Szaladj!

– Jól van, jól van. Félre állok! Megyek, csak keresek egy lámpát!

– Megyek én is!

Kisvártatva a gyaloghídról.

– Látsz valamit Dezső? Világíts már rendesen! Arra is! Most a partot!

– Ott–e! Arra mintha egy árnyék mozogna.

– Lehet, hogy valami horgász éjszakázik! Isten tudja Klári! Biztos láttad?

– Nem tudom Dezső! Csak egy pillanat volt. Ne jelentsük?

– Mit jelentsünk? Hogy úgy láttad, hogy nem láttad? Menjünk. Már négy órája úton vagyunk, várnak a gyerekek, meg az unokák. Annyit vezettem, hogy már állva elalszok, mint a fuvaros ló.