Az Újházi-tyúkleves

Az ötvenes tempóval száguldó Csepel motorkerékpár nyomában csak úgy porzott az alföldi dűlőút szikkadt, szárazságtól repedezett hepe-hupás talaja.

Szemeim előtt az út menti akácfák megelevenedni látszottak, szinte egymásba érve futottak ellenünkben. Rémülten kapaszkodtam a kemény hátsó nyereg fogantyújába, amellyel néha, alig-alig tudtam megtartani magam, amikor egy-egy bukkanó magasra dobta vézna testemet. Vékony karton nyári ruhámnak a combjaimon minduntalan aláfújt a szél, de ezzel törődtem legkevesebbet, hiszen a félelem szinte megbénított.

Hallottam apám hangját, amint teli torokból kiabált:

– Kapaszkodj belém kislányom, öleld át szorosan a derekamat.

Ahogy átfogtam izmos, erős testét, máris biztonságban éreztem magam, a félelem egy pillanat alatt elillant.

Mivel apámnak hivatalos dolga akadt, a járási székhely központjától nem messze parkoltunk.

A hivatal folyosóján egy székre ültetett s türelemre intett:

– Igyekszem gyorsan végezni kicsim, s utána elmegyünk az Alföld Szálló éttermébe ebédelni.

Tizenkét éves lehettem akkoriban, s igazán rendkívüli eseménynek számított, ha a faluból nagy ritkán a közeli városba mehettem. Talán tetszett a monotonitásból való kiszakadás, a száguldás a motoron, s az ebéd is a patinás szállodában.

Apámban az Isten tudja honnan volt egyfajta különcség, amit nem hozhatott máshonnan, csak a génjeiből. A családi legendárium szerint, több száz évvel ezelőtt az ősei között nemesek is voltak. Talán innen eredeztethető a büszke, elegáns tartása, a mindig úriemberhez méltó viselkedése, s az ínyencsége is. Gyerekként nem volt alkalmam látni, de ismerőseink mesélték, hogy mennyire szeretett mulatni. Ki nem hagyta volna az ilyen alkalmakat, amikor magára ölthette a városi méretes szabóságban csináltatott jól szabott öltönyét, s a mellénye zsebébe süllyeszthette a dédapjától örökölt, cizellált ezüst zsebórát. Néha-néha kellemes mély baritonján dalra is fakadt, s közben sűrűn ragasztgatta a százasokat a cigányprímás homlokára, sőt néha még a hegedűjét is kölcsönkérte, s eljátszotta vele kedvenc nótáját.

Egy órába is beletellett mire a hivatalból szabadultunk, s ahogyan az épületből kiléptünk akkor kongatta a tizenkettőt a plébániatemplom kisharangja. Mivel korán keltünk aznap a gyomrom korgása is jelezte, hogy éppen ideje van az ebédnek.

A szálló éttermében az asztalok megterítve vártak a vendégekre, s az üdvözlésünkre érkező főpincér, Bandi, az egyik legjobb helyre ültetett bennünket. A hatalmas ablak előtt ülve, az üvegen keresztül izgalmas látnivalóként tárult elém a mozgalmas utcakép egy-egy változó szeletkéje. Így a várakozás percei sem tűntek olyan rettenetesen hosszúnak.

Apám szokásához híven Újházi-tyúklevest rendelt.

Falusiak lévén, még az ötvenes években sem voltunk híján a jó magyar étkeknek, mert a ház körül mindig akadt lábasjószág, a kertben pedig megtermett a levesbe való zöldség is. Igaz, a húsleves a vasárnapi ebéd része volt, mert hétköznap leginkább egytálételt fogyasztottunk.

De az étterem elegáns, hófehér damaszt abroszán a teríték az apró virágmintás porcelán lapos- és mélytányérokkal, s a mellettük sorakozó fényes alpakka evőeszközökkel, minden ilyen alkalommal ámulatba ejtettek. Mindez ünnepet varázsolt a hétköznapjainkba. Hozzátartozott ehhez apám tartása, ahogyan egyenes derékkal, megilletődött arccal ült a székén, s elegáns mozdulattal, két ujja közé fogva a háromszögletűre hajtogatott damasztszalvéta csücskét, egyetlen laza mozdulattal szétrázta, majd az ölébe terítette.

Közben a pincér az asztal közepére helyezte a levesestálat, s leemelte a fedelét.

Apám szokásához híven előbb az én tányéromat merte tele az aranyló levessel, mely olyan sűrű volt, hogy szinte megállt benne a kanál. Legjobban mégis a csigatésztát szerettem benne, hiszen azt csak lakodalmakkor ehettünk.

Az igazi csoda azonban még ezután következett. Ez pedig a hatalmas porcelán tálon remegve elterpeszkedett, félbevágott tyúk volt, s egy elegáns csónakformájú talpas tálban pedig a különleges almaszósz.

Ezeknek az egyhangú hétköznapok sorából kiszakított óráknak az intimitása, melyeket kettesben tölthettem apámmal, mélyen belémívódott s csak jóval később szereztem bizonyosságot arra, hogy neki is milyen sokat jelentett mindez.

Magam mögött hagytam a gyerekkort. Már rég nem akartam mindenáron az apámnak megfelelni, s talán kissé el is hanyagoltam őt, hiszen nem volt már a mindennapjaim része.

Aznap, amikor hozzá indultam, az eget komor, szürke fellegek uralták, s mintha velem éreztek volna, a könnyük is eleredt. A kórterembe lépve, s megpillantva apámat, a szívem is belesajdult, olyan elesettnek láttam.

Mozdulatlanul feküdt az ágyon. Dús fekete haja pár nap alatt szinte teljesen megőszült, amivel már csak az ágyhuzat fehérsége és az arca sápadt fehérsége vetekedhetett. A második agyvérzését élte túl, s már napok óta nem evett, infúzióval táplálták. Anyám felkészített, hogy lehet, fel sem ismer majd.

Óvatosan leültem az ágya szélére, s megsimítottam inas, szikár kezeit.

Felnyitotta a szemét, s furcsán, féloldalasan elhúzta a száját. Talán mosoly volt?

Még mielőtt szóltam volna, erőtlenül megragadta a kezem:

– Eta, szólj anyánknak, hogy vigyenek el innen, mert itt meghalok – suttogta elhalóan.

Nem ismert meg. Azt hitte, a húga vagyok.

Befelé nyeltem a könnyeimet, s megnyugtatóan mosolyogni próbáltam.

Tudtam, valamit tennem kell, hogy visszahozzam őt a teljes apátiából. Vissza kellett kapnom az én nótás kedvű, életvidám apámat. El kellett vinnem ebből a Halál jéghideg leheletét árasztó, sivár környezetből. Csak néztem az ütött-kopott vaságyakat, a néhol horpadt, festékhiányos, rozsdásodó szekrények sorát, amelyek alsó polcain az ágytálakat nem is próbálták elrejteni. Éreztem az émelyítő húgyszaggal kevert hipó szagát.

Másnap, az egyik nővér segítségével, hófehér, padlóig érő, damaszt abrosszal takartam le az ócska szekrényt. A kiskertünkből egy csokor lila orgonát – a kedvenc virágát – helyeztem rá, s egy, az Alföld Szállóból hozott porcelán leveses tálban Újházi-tyúklevest.

Néztem, amint ébredezik. Kábán, tétován mozgatta a szemeit. Megvártam, amíg teljesen magához tér, majd megemeltem a feje alatt a párnát, s a mellére terítettem egy damaszt szalvétát. Leemeltem a leveses tál fedelét. Kimertem egy adag levest a tányérjába, úgy, mint annak idején ő tette nekem. Egészen közel hozzá leültem az ágya szélére, s belemerítettem a kanalat a levesbe. Finoman megfújtam, s hozzáérintettem az ajkaimhoz, hogy megnézzem, nem túl forró-e. Amikor a szája elé vittem a kanalat, láttam apám könnyfátyolos szemeit, amint felvillant bennük a felismerés fénye.

Furcsa, ferde mosolya már nekem szólt. A kislányának.

Azután kinyitotta a száját, s lenyelte az életet adó nedűt.

Bollók Irén
Author: Bollók Irén

„…Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.” (Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről) Bollók Irén vagyok, a gyerekkori becenevemen Sutyi. Az Alföldön születtem, s ott is töltöttem a gyerekkoromat és a fiatalságomat, ezért áll hozzám közel a Móra idézet. Akkoriban az ötvenes években egy kis faluban teljesen más volt az élet,mint ma. Sok szempontból sokkal nehezebb, de a nehézségek ellenére az emberek mégis összetartottak, segítették egymást. A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes évek közepétől a falu központjában az apai nagyapámtól örökölt vertfalú vályogházban, amely még ma, több,mint száz év után is áll. Ábrándos, zárkózott gyerek voltam, s gyakran merültem el a könyvek varázslatos világában.Jórészt azért is, mert ilyenkor a fantáziám mindig máshova vitt, s beleláthattam más korok, más tájak, városok, emberek életébe. Talán, ha apám nem figyelt volna rám, s nem terelgetett volna vissza a való életbe, elveszek az élet útvesztőiben. Tőle tanultam, hogy a...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Árvák

                                                                Árvák   A városnak ezen a részén mindig sokan járnak. Itt a buszmegálló, csillogó-villogó áruház, helyijárat-megálló; bank, iskola, pláza, szerkesztőség, ügyészség, illatozó látványpékség, börtön.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »