“Jó volt rám nézni”- Testem, testem, mondd meg nékem…

Érdekes dologgal szembesültem a minap. És amilyen váratlanul ért, olyannyira fontos lett hirtelen.

Reggel volt. A nagyobbik lányom lebetegedett, vele voltam otthon. Őszintén szólva én sem éreztem magam túl fényesen, így épp egy bögre forró kávé társaságában pihentem. A férjem a fürdőszobában készülődött. Ilyenkor általában podcasteket hallgat. Már korábban rátalált egy beszélgetésre, melyben Buda László volt a meghívott a vendég. Többször meghallgatta, és minden alkalommal kiemelt belőle egy számára fontos részt. Ahogy ezen a bizonyos reggelen is. Amikor végzett a borotválkozással, kijött, hogy megossza velem az újabb felfedezéseit:

– Még azt is mondja Budai, hogy milyen az, amikor az emberek először szólítják meg a saját testüket. Hogy mennyire meghatódnak ettől, mert még sosem tettek ilyet azelőtt.

Láttam rajta, hogy tényleg megfogta ez a gondolat. Én csak bólogattam bágyadtan, mert nem sikerült összeszedni a gondolataimat annyira, hogy bármit is mondani tudjak. Ő visszament a fürdőbe.

Igyekeztem hát felidézni az emlékeimet, miként és hogyan „léptem kapcsolatba” a saját testemmel. Már gyerekként beszéltem hozzá, de legfőképpen azért, hogy sajnáljam és bántsam. Csak felnőttként jutottam el odáig, hogy elfogadjam ezt a testet, amiben élek. Már nem csak elégedett vagyok vele, de kifejezetten szeretem is. Elmosolyodtam, kortyoltam a kávéból, hátradőltem és becsuktam a szemem.

Egészen délutánig eszembe sem jutott az egész. A lányom elég nyűgös volt, vele foglalkoztam, aztán indultunk a kisebbikért az óvodába és vittük lovagolni. Útközben valahogy a visszapillantóra tévedt a tekintetem. Megláttam magam, bár nem volt teljesen tiszta a kép az ablaküvegen keresztül. Ráadásul napszemüveg is volt rajtam. De egy rövid mondat suhant át az agyamon: ”Jó volt rám nézni.” Először fel sem fogtam, hogy mi történt.

Aztán a homlokomat ráncolva elkezdtem értelmezni, mit is mondtam magamban. Magamnak. Igen, jó volt magamra nézni. Rám. Nem rád, hanem rám. Egyes szám első személyben szóltam… hát… hozzám. Levettem a napszemüveget, újra a visszapillantóba néztem, de most közelebb hajoltam. Magamhoz. Ám mindeközben az az érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. Mosolyogtam is, mosolyogtam magamra, hogy nagyobb bizonyosságot nyerjek.

Megérkeztünk közben a lovas tanyára. Gyönyörű idő volt kint a város szélén. Amíg a kislányom a lovon ült, én mögötte sétáltam az erdőben, és volt egy kis időm elmélázni a napfénytől csillogó, üde, zöld levelek forgatagában. Visszagondoltam a kocsiban lezajlott pillanatokra és ismételten jó érzések kerítettek hatalmukba. Egy darabig kerestem a szavakat, majd hirtelen sikerült megfogalmaznom, mi is történt valójában.

Rájöttem, hogy az arcom, rajta a mosoly, a testrészeim, a mozdulataim, vagyis az egész testem, a legbizalmasabb segítőtársa a belső énemnek. Kívül és belül is én vagyok, de valahogy mégis ketten vagyunk. Mert minden percben, amikor nem látom a testet, melyben a lelkem, az érzéseim, a gondolataim lakoznak, olyan, mintha csak egy én lenne. Csak a belső. De néha elfáradok belül. Elbizonytalanodok, megijedek, félek, vagy  éppen akkora az örömöm, hogy határt sem tudok neki szabni. Ilyenkor furcsán érzem magam. Furcsa, hogy kifelé látok, hallok és közben nem érzékelem, hogyan működök, hogyan áll össze a kép.

Ha belenézek a tükörbe, láthatom, mi takarja a belsőt. Az a másik énem. Szeretem a testem, ezért számíthatok rá. A segítségemre siet, biztonságot ad. Tartást ad belső énnek, hogy elégedett vagyok azzal, amit a tükör mutat. Így vagyok teljes egész. Így vagyok rendben. Mi ketten vagyunk egy egész. S a két fél, amikor kell, erősíti egymást. Vigyázunk egymásra. A testem a lelkemre, a lelkem a testemre.

Tulajdonképpen nem történik más, minthogy a testem beszél hozzám. Nem pedig fordítva. A testem, amelyhez gyerekként oly nehéz volt kapcsolódnom, majd elfogadnom, s végül megszeretnem. Mint egy varázstükör, ő szól hozzám.

Közben véget ért az óra. Kiértünk az erdőből. Kézenfogtam a kislányomat és beültünk az autóba. Ekkor egy fél napos csúszással reagáltam a férjem reggeli mondatára:

–  Igaza van Buda Lászlónak. Beszélni kell a testünkhöz. Ott kezdődik minden. És ha megerősödik, meghálálja.

Ismét belenéztem a visszapillantóba. Kacsintottam. Megint jó volt „rám” nézni.

Author: Gyenge-Rusz Anett

Gyenge-Rusz Anett vagyok, 1991-ben születtem Törökszentmiklóson. Jelenleg Debrecenben élek a férjemmel és két kislányommal. Gyermekkorom óta nagyon spirituális beállítottságú vagyok. Akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy ez a szenzitivitás igazi áldás. Megértettem, hogy a megérzéseimre hallgatva, folyamatosan új gondolatok, felismerések fogalmazódnak meg bennem, amelyek érdemesek arra, hogy ne csak én birtokoljam, hanem papírra is vessem őket. Benyomásaimból, tapasztalásaimból, meghatározó emlékeimből inspirálódom. Nagyon közel áll hozzám a természet, ott érzem magam igazán teljesnek, felszabadultnak. Érzéseimet leginkább rövid próza, novella és festmény formájában jelenítem meg. Szeretnék velük másoknak is örömet okozni, élményt nyújtani.