Mindörökké ősz

Ezerkilencszáznegyvenhét ősze. Az ódon sírkert sejtelmes hajnali párába burkolózó útjain két ember pedálozik. Egy férfi és egy nő. Hűvös, aprószemű eső permetez, s az utak sárosak.

Az egyik kerékpár hátsó kereke kifarol, s a nő egy apró jajdulással a földre esik. Szerencsére egy frissen hantolt sír fogja fel a testét. A férfi leugrik a járműről s azonnal a segítségére siet. Ahogy gyengéden próbálja felkarolni, akkor látszik, hogy a nő áldott állapotban van.

A kerékpárokat hátrahagyva elindulnak a kocsiút felé. Szerencséjük van, mert éppen egy lovasszekér halad a falu irányába, s a gazda amint meglátja őket meghúzza a kötőféket, megállásra késztetve a lovakat.

A két férfi óvatosan helyezi fel a nőt a saroglyába, mielőtt egy bála szalmával megágyaztak neki.

A szekér komótosan elindul…

A férfi az édesapám, a nő pedig az édesanyám, aki velem volt kilencedik hónapos terhes.

Azon az esős-sáros őszi napon megmenekült egy lélek, s életre ítéltetett.

Talán azóta szeretem az őszt.

Ahogy múlnak az évek minden más értelmet nyer. Az öregség, s még inkább az egyedüllét még közelebb hozza a lelkemhez a természetet. Az élet véges, de a természet valamiféle állandóságot sugall, úgy ahogyan a tárgyak.

Ez az évszak nyugalmat ad. A meleg színeivel, a bágyadt, simogató napsugaraival, a kora őszi langyos nagy szemű esőcseppjeivel, melyek tisztára mossák, kifényezik a városi porlepte leveleket, s melyek ütemesen kopognak a tetők cserepein, vagy tömegesen sorjáznak alá a pléh esőcsatornán. Minden feléled és újult erőre kap.

Még a késő őszi didergős, dermedt reggeleken is szeretem azt a szitálót permetet, mely a jég és a hó előfutára.

Gyerekként az ősz az iskolakezdést jelentette. Furcsa módon nem utáltam, hanem már vártam, hiszen egy alföldi kicsi faluban nem túl sok esemény történik nyaranta.

Míg az időjárás engedte minden nap kimentem egy könyvvel a kert végébe, s egy gazzal, vadvirággal benőtt kis földkupacra kucorodva tanultam.

Csak a természet csendje vett körül. Néha-néha elvonta figyelmemet egy, az égszinkék katángvirágra szálló szines lepke, vagy egy, a fa törzsén araszoló hernyó.

Ez az évszak magában hordozta az elmúlást, a készülődést a pihenésre, a téli álomra.

Mindezek ellenére a faluban ez volt a legmozgalmasabb időszak.

Októberben meghozták a határban bérelt földünkről a kukoricát, s a teherautó platójáról leborították a barimfiudvar félreeső zugába. Esténként a szomszédokkal hántottuk – mi gyerekek is – hogy a termés mielőbb a góréba kerüljön.

Még langymeleg volt a föld, persze volt alattunk egy kis csuhéhalom is, s késő estig, még a holdvilágnál is dolgoztunk, miközben beszélgettünk és népdalokat énekeltünk

A november újabb őszi örömöket hozott. Apám mindig azt mondta, hogy amikor már berregnek a hónapok, a hajnalok és az esték didergőssé válnak.

A természet viszont éppen ilyenkorra tartogatja azokat a terméseit, ajándékait melyek akkor válnak élvezhetővé amikor megcsípi őket a dér.

Ilyen, a kökény, a csipkebogyó,a som, a berkenye, a naspolya…

Mi gyerekek ilyenkor indultunk a határba, az erdőszélre, hogy csipkebogyót gyűjtsünk. Karunkra akasztottuk a vesszőből font kosarunkat, s amikor már kellőképpen megtelt hazaballagtunk.

A húgommal ilyenkor mindig Mamihoz – anyai nagymamánkhoz – mentünk a kis vályogházba. Már várt bennünket. Előkészítette a gangon az asztalt, hogy arra teríthessük száradni a mélypiros bogyókat. Egy-két nap múlva kukorica csutkával begyújtott a sparheltba, s feltette főzni a hecsedlinek valót.

Ennek a lekvárnak a készítése volt talán a legnehezebb, mert szitán többször át kellett paszírozni, hogy a bogyó belsejében lévő magokat és szőröket el lehessen távolítani. A hecsedli íze viszont mennyei volt!

…és persze nem lehet feledni a sütőtököt!

Minden ősszel a nagy kapubeállónknál megjelent Feri bácsi a lovasszekerével, mely púpozva volt hatalmas gömbölyű, barázdált melegsárga színű tökökkel. Még a saroglya is le volt engedve elől-hátul, hogy minél több férjen rá az árúból.

A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes éve közepétől. A pékségünk éppen a falu közepén állt, átellenben vele az iskola. Mire nagyszünetben a pedellus megrázta a szünetet jelző csengőt a háromszögletű sütőtök darabkák ott sorakoztak a kemence ajtaja előtti deszkapallón.Az iskolából kiözönlő siserahadból kiváltak néhányan, s a pékség felé vették az irányt. Pillanatok alatt elkapkodták az egy forintért kínált mézédes csemegét, mely kiváló uzsonna volt.

A betakarítások után, ősszel kezdődtek a lakodalmak, melyeknek az egész falu részese volt, még azok is akik nem voltak hivatalosak az esküvői lakomára.

A tanácsházán tartott polgári szertartás után a párokat a pap is összeadta a templomban.

A fél falu a templom előtt szorongott, amikor a díszes hintókra felszállt az ifjú pár és a rokonság, s körbehajtattak a falun.A falu másik fele a házak kapuja előtt ácsorgott, s felhangzott az éljenzés amerre elhaladt az esküvői menet. A vőfély és a rokonság férfi tagjai borosüveg nyakára húzott hagyományos lakodalmi kulcsos kaláccsal és borral kínálta a bámészkodókat.

Ez a szimbiózis a természettel azóta is megmaradt nekem, s egyre inkább részévé válok a történéseknek.

Az évszakok váltakozását az erkélyem előtti gyertyán jelzi, amint hónapról-hónapra éledezik téli álmából. Tavasszal először a barkák jelennek meg az ágakon – melyeknek sárga virágpora gyakran beteríti az erkélyt – majd lassan kibújnak a levelek. A barkák helyét elfoglalják a fürtökben lógó termések.

Ősszel,amikor a fürtökön a hártyák zöldből pergamenszínűvé válnak, jelezve, hogy a hártyákba zárt termés megérett, – csak Isten tudja ki volt a hírnöke? – megjelenik a meggyvágó madár. Miközben én a kávémat készítem kora hajnalon, a konyhaablakon beintegető faágon már ott ül a hűséges „barátom”, s kúpos csőrével szétroppantja a hártyákat, s bekebelezi a makkocskákat.

A madár maga is színpompás, s mintha a természet színeit kódolná a testén. A feje rozsdabarna és sárga színű, s gerle nagyságú testén színes farktollak fedik az egyszínű, unalmas galambszürkét.

Lehet, hogy ez is valamiféle mimikri, hogy a színpompás falevelek között elrejtőzhessen?

Habár nem hiszem, hogy lenne ellensége.

De gyakran azzal is megelégszem, ahogyan a nap látóhatár szélén megjelenő sugarai belopóznak a szobámba. Egy-egy fénypászma végigkúszik a nappalin, megcsillogtatja a komód sárgaréz fogantyúit, és meleg fénybe öltöztet mindent, ami az útjába kerül.

Minden év őszén felkeresem a szüleim sírját, annak a falunak a temetőjében, ahol hajdanán a majdnem végzetes baleset után megszülettem.

Kétezerhuszonkettő októbere van, s aprószemű, hűvös őszi eső permetez.

Bollók Irén
Author: Bollók Irén

„…Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.” (Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről) Bollók Irén vagyok, a gyerekkori becenevemen Sutyi. Az Alföldön születtem, s ott is töltöttem a gyerekkoromat és a fiatalságomat, ezért áll hozzám közel a Móra idézet. Akkoriban az ötvenes években egy kis faluban teljesen más volt az élet,mint ma. Sok szempontból sokkal nehezebb, de a nehézségek ellenére az emberek mégis összetartottak, segítették egymást. A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes évek közepétől a falu központjában az apai nagyapámtól örökölt vertfalú vályogházban, amely még ma, több,mint száz év után is áll. Ábrándos, zárkózott gyerek voltam, s gyakran merültem el a könyvek varázslatos világában.Jórészt azért is, mert ilyenkor a fantáziám mindig máshova vitt, s beleláthattam más korok, más tájak, városok, emberek életébe. Talán, ha apám nem figyelt volna rám, s nem terelgetett volna vissza a való életbe, elveszek az élet útvesztőiben. Tőle tanultam, hogy a...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Árvák

                                                                Árvák   A városnak ezen a részén mindig sokan járnak. Itt a buszmegálló, csillogó-villogó áruház, helyijárat-megálló; bank, iskola, pláza, szerkesztőség, ügyészség, illatozó látványpékség, börtön.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »