– Slambucot fogok főzni! – jelentette ki Imre a csányi dinnyésvidékről a magyar-román határ mellé keveredett kertész. Rossz nyelvek azt beszélik, nem volt hová, messzebbre futnia a feldühödött dinnyésgazdák haragja elől. Egy új, nagy zöld traktor érkezett az csányi téeszbe, ő meg gondolta, ittasan kipróbálja, milyen vele szántani. Aztán meg is fogadta, nem iszik többet. Ebben az országban. Átjárt ezért a szomszéd faluba, ami a határ túloldalán volt.
– Jó – mondtam, miközben kikászálódtam Trabantomból, amit mindig egy magaslat tetején állítottam le, mert a kulccsal indítás kétesélyes volt. Vagy nem indul be, vagy lesz valaki, aki betolja. A falu egyik látványossága volt, ahogy az asszonyok betolták a főkertész úr gépkocsiját. Még huszonöt sem voltam, de igen bátor, hogy felvállaltam ezt a beosztást, távol otthontól.
– Mi az a slambuc?
– Még nem evett slambucot?
– Nem én, miközben képzeletemben valami csicsogós lecsóféleséget láttam kirajzolódni, mivelhogy zöldségnek bővében voltunk.
– No, majd meglássa!
Mindez akkoriban történt, amikor a Kárpátok géniusza, Nicolae éppen kerítést húzatott Románia és a nyugat, jelen esetben országunk közé.
– Kell hozzá lebbencstészta, szalonna, kolompér, hagyma, só, paprika meg egy pakli magyarkártya – sorolta fel a hozzávalókat a szakácsmesterré avanzsált kertész.
Ahogy végig hallgattam az összetevőket, a mifelénk öreglebbencsnek nevezett étel rajzolódott ki előttem, amit mi nem gyakran készítünk otthon, a Dél-Alföldön inkább a keménytarhonyát részesítjük előnyben. A magyar kártyát nem értettem, de biztos kártyázással akarta elütni az időt.
– Amíg átbiciklizek a szomszédba kolbászért, maga kockázza fel a szalonnát, vágja fel a hagymát és pucolja meg a krumplit – adta ki az utasítást konyhafőnökhöz méltón. Azt nem is kérdezte, akarom-e, de az a szabály élt, a bogrács körül mindenki segít, de nem pofázik bele.
Felült a járgányra és elkarikázott a határ irányába. Messziről bőszen integettek a román határőrök, de rá sem hederített a dák nyelvre, holott minden szavukat értette.
Azt nem mondta mennyi alapanyagot készítsek elő, én aprólékosan feldaraboltam egy egész oldalnyi szalonnát, felaprítottam két kilónyi hagymát és legalább öt kiló krumplit. Mivel zöldségföldön dolgoztunk, szedtem paradicsomot és paprikát is, gondoltam nem rontja el az. A mennyiségekkel meg különben is úgy voltam, „Kiadja az magát!
Közeledett a nap vége, de Imrének se híre, se hamva, a határzár pedig vészesen közeledett. Bele sem mertem gondolni, mi lesz, ha a kerítés túloldalán marad.
Kiderült, nem úgy gondolta, hogy az ételt majd ketten fogjuk befalni, mert érkeztek a téesz brigád dolgozói, akik aznap másfelé voltak beosztva, de a közös étkezésre összeverődtünk a kis facsoport árnyékéban, ahol kialakítottuk a főzőhelyet.
Letámasztották a bicikliket, ki egy bokorhoz, más pedig csak úgy eldöntötte a földre. Az asszonyok akkurátusan, párban összeborították a kerékpárjaikat. Fát gyűjtöttek, megrakták a tüzet, majd meggyújtották a máglyát, hogy mire a bogrács rákerül parázs keletkezzék. Annak könnyebb a hőfokát szabályozni, mint a lobogó tűznek. Elég csak le és felemelni a bográcsot. Egy férfi három erős akáckarót kötött össze sátorcölöpszerűen, amire majd a bográcsot akasztjuk.
Mire minden előkészülettel megvoltunk, szinte az utolsó pillanatban, de éppen időben berobogott Imre is, akit a sötétben két pufajkába öltözött román katona üldözött. Mikor meglátták, hova tévedtek, vissza akartak fordulni, de a magyar férfiak útjukat állták. A két kis baka ijedten tartotta maga elé a puskáját és idegesen, fennhangon magyaráztak. Imrének, aki a határon túli nyelvet is elsajátította, persze eszében sem volt fordítani. Egy asszony odalépett és félretolta a még szinte gyerek vitézek fegyverét. Mutatta, hogy vegyék le azt a meleg kabátot és üljenek le. A fiúk gyanakodva engedelmeskedtek.
Imre elismerően bólintott az előkészületeket látván, majd szólt – Lacikám, van egy üveg pálinka a kantakosárban, ha körbe kínálná!
Imre biciklijének csomagtartójának két oldalára egy-egy termetes kosár volt szerelve. Magára a csomagtartóra is egy nagyobb batyu volt felgumipókozva.
A szolgafára akasztott bográcsba Imre beleszórta a szalonnát, üvegesre pirította, pont, mint a túróscsuszához kell, majd aprólékosan kiszedte. – Ha benne hagyom, csak megszottyosodik. Majd a végén visszatesszük a karikára vágott kolbásszal együtt.
A szalonnazsírra vetette a hagymát, amit aranyszínűre dinsztelt. Ekkor elővette az írólapnyi darabokban készített házi lebbencstésztát és beletördelte a sercegő hagymás zsírba. A tésztát aranybarnára pirította, némelyiket hagyta odakapni. A felkockázott krumplit is beleszórta és együtt sütötte tovább az alapanyagokat. Közben bőszen forgatta a bográcsot, nehogy már az elején tönkremenjen az étel.
Megszórta őrölt paprikával, hagyta, hogy a hőtől kiadja az illóolaj tartalmát az alföld aranya. Ínycsiklandó illatok kezdtek terjengeni, szinte hallottuk egymás gyomrának korgását. Vizet még mindig nem öntött alá, a feldarabolt paradicsommal, és parikával nedvesítette az elegyet. Mikor úgy látta jónak, megsózta, majd most már felöntötte vízzel.
– Úgy megéhezik az ember a piruló hagyma és paprika illatára. A másik kosárból elővett egy kis bödön zsírt és két méretes forró kenyér képében feltárult a csomagtartón lévő patyolattiszta abrosz tartalma. Az első két szelet zsíros kenyeret a két románnak adta, akik, mint egy kiskutya, olyan hálás szemmel néztek az ételre.
– Lacikám, adjon a fiúknak is pálinkát, meg kell az ételnek ágyazni.
Innentől nyert értelmet a pakli magyarkártya is, mert amikor a szakácsunk ismét a bográcshoz járult, hogy annak fülét megfogva egy ügyes mozdulattal az egész masszát átfordítsa, levett egy lapot a pakli tetejéről és a csomag mellé tette. Mindezt még elkövette harmincegyszer. A mozgatástól fel-fellobbanó tűz szikrái a csillagok felé törekedtek, hogy eggyé olvadjanak égi rokonaikkal. Mikor az utolsó lapot is átfordította, hozzáadta az ételhez a felkarikázott kolbászt és a műveletek elején kiszedett sült szalonnát.
Éjfél közeledtével már hűvösödött az éjszaka, a két jóllakott és jócskán beivott kisromán édesdeden aludt a leterített lajbiján a tűz mellett.
– Vigyük haza őket, mondta az egyik férfi. Felültették a két elcsigázott ifjút egy-egy bicikli csomagtartójára és két oldalról támogatva őket eltámolyogtak amerre a románok garnizonját vélték, ahová az őrség étellel és itallal történő lekenyerezésével majd becsempészik a katonákat.
Fél év sem telt el és a géniusz és felesége, Elena alá már a pokolban gyújtottak tüzet, a kerítést meg elkezdték a románok visszabontani.
Köveskál 2023.09.21
Author: Hajdú László
Dél-Alföldön és a Káli-medencében élek. Ihletet e két távoli környék mindennapi történéseiből merítek
