A reggeli köd
Egyed-Husti Boglárka
Lépteimet számolom. Egy-kettő. Egy-kettő. A reggeli harmat a cipőmbe érzem és kicsit síkos is futópálya. A patak parton viszont rajtam és a kacsákon kívül nincs senki. A hajnali naplemente épphogy csak megcsillogtatja fényeit a ködben, majd ismét eltűnik. Én meg csak futok a széllel. Vagy a széllel szemben. 12 éves korom óta járok ide. Egyedül kora reggel. Csak én és a táj.
Az a táj, ami mesélni tudna. Olyan, mintha egy festő épp most festette volna vászonra a reggeli ködöt, ahogy alá száll az erdőre és a növények és a virágok kinyílnának.
Melegséget érzek és nem fáj semmim. Egy könnycsepp gurul le arcomon az izzadságé vagy a meghatottságét már nem tudom.
Sose tudnám ezt elmesélni azt a semmihez sem fogható érzés, ami minden reggel körül vesz, amikor futok.
Behunyom a szemem és 12 éves vagyok. A könyvtárban ülök a nagy székbe szinte bele süppedve. A könyvek meg egy kis tolókocsis alkalmatosságban hegyekben állnak. Sok szerző művei barátként köszönnek rám, hiszen szinte mindent már egyszer kiolvastam most mégis jóként hatnak rám és illatokkal beragyogják a reggeli napomat. Ahogy ülök a székben hirtelen egy kéz szorítását érzem magamon és az ijedségtől bukfencezve hatra dőlők.
Bocsánat-kezdi- nem akartalak megijeszteni- csak gondoltam ez a könyv érdekelhet majd átnyújt egy könyvet. A könyv szakadtt, gyűrűt, látszik, hogy többszőr el lett olvasva. Sose láttam ezelőtt őt itt, illetve az általa adott könyv sem volt ismerős.
Bemutatkoztunk gyorsan egymásnak, kiderült most költöztek ide. Aztán később ahogy elkezdtünk beszélgetni az is egyértelművé vált számomra, hogy iskolatársak leszünk, ha véget ér a nyár.
Amikor bevillan futás közben ez a kép mindig úgy érzem ő is itt van mellettem és figyel és büszke rám.
Sokat beszélgettünk egymással azon a nyáron. Ő is magányos volt, én is így két magányos lélek osztotta meg gondolatait egymással. Mint, ahogy a fák beszélnek, titkos nyelven mi is úgy kommunikáltunk. Senki sem értette rajtunk kívül.
A közelében mindig nyugalmat és békét éreztem, szeretve voltam. Ő is tudta ezt.
Mindig meg mosolyogta, ahogy a lépteimet számolom. Szerinte mókás volt. Aztán egyszer elvitt futni. Megmutatta ennek a sportnak a szépségét és magával ragadott. Egyszerűen az érzés, hogy futás közben szabad vagyok a gondolataim mennek jobbra és balra, a táj folyamatosan változik, de egy gyönyörűség mindig van benne: a reggeli köd és a harmat csepp illata.
A gallyak, ahogy a fákba elvesznek majd eltűnnek, ahogy a táj szépsége kibontakozik, miközben a köd felszáll. Olyan ez, mikor az ablakpárkányon látszik a gőzölgő kávé. Semmihez sem fogható. Nem lehet bezárni, nem szab neki senki törvényt, a fény is ilyen.
Egyszer csak jön majd elillan és helyette csak szürkeség lesz.
Amikor elmentél sokáig éreztem így. Nem voltak színek, nem volt szimfónia. Csak a csend volt, némaság és a kérdések a fejembe. Aztán tavaly megtaláltam a könyvet, amit adtál nekem. Az első találkozásunk alkalmával.
A könyv címe már akkor is megfogott, de még nem tudatosult bennem a tartalmi jelentése egészen addig, amíg nem értettem meg ez a könyv rólam szól. Az életemről szól. A hosszútávfutó magányosságáról szól. Hogy miközben futunk mind magányosak vagyunk. Egyedül a világ ellen. A széllel, a hideggel, a köddel, de mégis boldogan. Mert mi látjuk azt a sok szépséget, ami futáskor ér minket.
Látjuk a célt és látjuk, hogyan jutunk el oda. Az út meg ott van előtte. Poros, de mégis középen van mindig az a vonal. Ami mutatja, hogy egy-kettő. Még egy lépés még egy kilométer, még egy év.
Aztán rájöttem, hogy nem kell válasz minden kérdésre, mert a válasz mindig ott volt a ködben, az útban, a futásban.
Ahogy te is itt vagy mindig.
Számolok vissza, már nem fázom és már mosolygok.
Rá léptem az útra és sose térek le rajta.
Világbajnok hosszútávfutó lettem és ezt neked köszönhetem.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Sziasztok! Egyed-Husti Boglárka vagyok. Ez az írói bemutatkozó oldalam. Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig bíztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.