Vérvétel
Egyed-Husti Boglárka
„Kicsi szívem csak nem izgul?” -néz rám az asszisztens nővérke a pult mögül.
„De nagyon” -felem őszintén.
„Ah, nem kell csak egy kis szúrás és 5 perc múlva már kint is lesz az ajtón”.
Persze, ha ez ilyen egyszerű lenne.
A váróba nagyjából én vagyok az 5 ember még nincs nagy sor, szerencsére.
Mikor beérek az ajtón kisebb tolakodás lesz, de a nővér pultból gyorsan kiszólnak, hogy csend legyen és mindenki várja ki a sorát türelemmel.
Előttem egy idősebb férfi, mögöttem egy közép idős nő. Az úr előtt már láttom, hogy a széken ül egy terhes kismama, épp leszorítják a csuklóját.
Ne nézz oda-mondom magamba, de ösztön erősebb és persze oda nézek és még jobban félek és izgulok, mint előtte.
Majd én kerülök sora. Egy idősebb hölgy ül az asztalnál. Rutinosnak tűnik.
„Nyújtsa a kezét” -mondja.
„Csak nem izgul?” -kérdezi
„De, nagyon”-válaszolom rá.
„Nem kell”.
Most próbálok nyugodt maradni, van egy kép a fejembe és mondogatom madarak, tengerpart, pálmafák.
Érzem, hogy a karomra ráfújja sprayt és tudom mindjárt szúrni fog.
„Nincs vénája, ahová szúrjak” – közli.
„Tudom” -válaszolom.
Ezért is félek, mert nincs hova szúrnia és tudom mire kitapogatja a nem létező véna falamat én addig itt teljesen el fogok ájulni.
Így is lett. Tapogatta a kezem össze vissza, spray ide- oda, de semmi. Egyszer éreztem, hogy megszúrt.
Nem jött semmi.
Majd mondta menjek át a másik székre. Ekkor már lefektettek, nagyjából ötször szúrtak meg mire vért tudtak venni tőlem.
Mikor kijöttem a rendelőből mind a két kezem lila zöld folt volt.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.