Ahol a nap mindig korábban kel-1.rész

Szerette a repülőterek hangulatát. Kicsit olyanok, mint az Ég előszobái.

Benne van ebben az is, hogy az ember Ikarosz óta vágyik a felhők fölé emelkedni. Még ha van is benne némi félelem, ez csak kíváncsi bizsergésben nyilvánul meg, hiszen tudja, hogy hamarosan elrugaszkodik a földtől, s szárnyalhat, mint egy madár.

Még akkor is így van ez, ha a vasmadár szűk ülésébe kötözve rájön, hogy mindez csak illúzió, s az elegáns hófehér, habos bárányfelhők felülről nézve csak mókás vattapamacsok.

Gondolta megünnepli első ázsiai útját s kért egy pohár pezsgőt a stewardesstől, s a kezéhez készítette esti olvasmányát Wass Albert Funtinelli boszorkány című regényének utolsó kötetét.

Próbált kényelmesen elhelyezkedni, mert tudta, hogy hosszú repülőút áll előtte. Szerencséje volt, mert éppen a vészkijárat folyosója mögötti sorban kapott helyet, így előtte nem voltak ülések, ki tudta nyújtani a lábát. Egy hórihorgas, nyakigláb német férfi ki is „szúrta”, hogy mellette üresen maradt egy ülés s a felszállás után megkérdezte átülhet-e. Rábólintott.

Sötétedett. A gép motorja egyhangúan duruzsolt. Jóleső fáradtság lett úrrá rajta, kényelmesen kinyújtózott. Kicsit zavarta, hogy a német férfi hosszú karjai a közös karfát bitorolták, s a könyöke időnként az oldalát böködte, de azután magával ragadta a történet……

A hajnali órákban arra ébredt, hogy az ablak lehúzott rolójának résein beszűrődik a kabinba egy kósza fénysugár. Kínában már régen felkelt a nap! Ébredezés közben megütötték a fülét a „konyha” felől beszűrődő zajok, s érezte a levegővel bekúszó illatokat.

A furcsa ázsiai fűszerek illatát.

Megérkezett.

Reggeli után landoltak a Baiyun Airporton. Elveszett apró hangyának érezte magát a repülőtér monumentális méreteit látva, s rémisztőnek a végeláthatatlanul kígyózó embersorokat. Hihetetlennek tűnt, de szűk óra múlva már a várakozók között kutatta tekintetével az ő „emberét”. Nem tartott sokáig hiszen Gábor kitűnt a tömegből magas termetével s fehérlő hajával. Nem volt képes araszolni tovább, kilépett a tömegből, s a kordon szalagját megemelve átbújt alatta, s kitörő örömmel vetette magát Gábor karjaiba.

Amikor a repülőtér épületből kiléptek, nem csak az Ázsiára oly jellemző páratelt levegő vágta mellbe, de a város látványa is. Pillanatokig csak állt ott, az ámulattól földbegyökerezett lábakkal, s próbálta felfogni, hogy egy tizenkét milliós megapoliszba érkezett.

Az utakon őrült forgalom, zaj, és por. Többszintes felüljárókon szédületes tempóban kanyargó autók és buszok.

Beszálltak az egyik, város felé haladó buszba, s szeme az ablakon keresztül a tájat pásztázta.

Az út két oldalán külvárosi – itthoni paneltömbökre emlékeztető – többemeletes lakóházak végeláthatatlan sora, melyek szinte egymást érték.Az ablakokban – mint egy olasz neorealista filmben – kilógatott ruhák száradtak.

Üdítő színfoltot az egyforma szürkeségben, csak a lakóházak tetején zöldellő kertek hoztak, no meg az út melletti egzotikus, európai szemnek szokatlan növények, amelyek kissé porosan is kellemes látványt nyújtottak.

Bollók Irén
Author: Bollók Irén

„…Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.” (Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről) Bollók Irén vagyok, a gyerekkori becenevemen Sutyi. Az Alföldön születtem, s ott is töltöttem a gyerekkoromat és a fiatalságomat, ezért áll hozzám közel a Móra idézet. Akkoriban az ötvenes években egy kis faluban teljesen más volt az élet,mint ma. Sok szempontból sokkal nehezebb, de a nehézségek ellenére az emberek mégis összetartottak, segítették egymást. A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes évek közepétől a falu központjában az apai nagyapámtól örökölt vertfalú vályogházban, amely még ma, több,mint száz év után is áll. Ábrándos, zárkózott gyerek voltam, s gyakran merültem el a könyvek varázslatos világában.Jórészt azért is, mert ilyenkor a fantáziám mindig máshova vitt, s beleláthattam más korok, más tájak, városok, emberek életébe. Talán, ha apám nem figyelt volna rám, s nem terelgetett volna vissza a való életbe, elveszek az élet útvesztőiben. Tőle tanultam, hogy a...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Árvák

                                                                Árvák   A városnak ezen a részén mindig sokan járnak. Itt a buszmegálló, csillogó-villogó áruház, helyijárat-megálló; bank, iskola, pláza, szerkesztőség, ügyészség, illatozó látványpékség, börtön.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »