Mikor Gábor pár hónappal ezelőtt szóba hozta, hogy ki kellene költözniük két évre Kínába az egész olyan váratlan volt és hihetetlennek tűnt.
A szocializmus „kalodája” után fogalma sem volt milyen lehet Ázsia. Inkább rémtörténetek jutottak eszébe. A rendszerváltás után Kőbányán elszaporodó kínai piacok, ahol a kis termetű, ferde szemű, egymáshoz egypetéjű ikrekként hasonlító emberkék sokszor kevés pénzért ugyan, de használhatatlan árucikkeket adtak el, s furcsa módját választották a piacszerzésnek, mert a kiszemelt áldozatukat holdújévkor eltették láb alól. Ezután sok esetben megszerezték a személyiségüket is, mert magukhoz vették az igazolványukat, hiszen egyetlen magyar rendőr sem tudta egymástól megkülönböztetni őket.
Nos, ezek a történetek nem voltak valami biztatóak, főleg hogy éltek olyan sztereotípiák is, hogy a világnak azon a felén ázsiai állapotok uralkodnak, vagyis még a nagyvárosokban sincs csatornázottság, emiatt iható víz sem, sok a szemét az utakon, nagy a nyomor és a külföldit bármikor elrabolhatják, s soha többé nem kerül elő.
Igaz, munkált benne a kíváncsiság is. Valaha –kislány korában-abban a kicsi alföldi faluban ahol nevelkedett szinte „falta” azokat a könyveket, amelyek furcsa egzotikus tájakra repítették.
De, soha nem gondolta volna, amikor fiatal leányként G. Hajnóczi Rózsa naplóját, a Bengáli tűz-et rongyosra olvasta, hogy valaha neki is felkínálja majd valaki a lehetőséget, hogy a mindennapjait egy ilyen egzotikus helyen élje, ha nem is az ezerarcú Indiában, a jógik fakírok földjén, hanem a legalább olyan titokzatos Kínában.
Hezitált tehát, Gábort pedig sürgette a cégtulajdonos. Neki azt mondta, hogy nélküle nem vállalja a kinti életet.
Egyik útjáról hozott neki ajándékba egy könyvet, mely Kína ötezer éves történetének lenyomata volt varázslatos természeti képekkel. Hitetlenkedve nézte a csodákat, amit az emberi fantázia és kéz alkotott. Tűhegyes vörös sziklák csúcsára épített kolostorok, felhőkbe nyúló hegyek oldalába vájt légbe lógó lépcsők, mint valami égi lajtorják, néhol pedig hegyoldalból kinyúló semmiben lebegő házak.
Ehhez képest most itt állt egy nyomasztóan hatalmas és zsúfolt városban, ahol semmi sem volt emberi léptékű.
Gábor hotelja a belvárosban volt, nem túl messze a folyóparttól.
Amikor megérkeztek és lepakolták a bőröndöket a szobában, Gábor telefonja megcsörrent. Rövid ideig beszélt valakivel, majd azt kérdezte:
-Mit szólnál hozzá Nóri, ha elmennénk ebédelni. Az egyik kínai kolléganőm Susie meghívott bennünket. Ha nem vagy túl fáradt az utazástól, akkor most szólok neki, hogy köszönettel elfogadjuk a meghívást.
Szívesebben sétált volna kettesben Gáborral, de mégsem volt ellenvetése, gondolta lesz még idejük egymásra.
Furcsa módon a hét óra időeltolódás és a tizenöt órás repülőút után sem érzett fáradtságot.
– Majd megtanulod, hogy a biológiai órádnak is át kell állnia, s ehhez kb. annyi nap kell amennyi az időeltolódás – mondta Gábor.
Míg a város aszfaltját koptatták lábaik kíváncsian méregette az épületeket. A színes reklámokat a házak falán s a végeláthatatlan emberfolyamot, míg egy, a járdától több emeleten keresztül a tetőig nyúló üvegfalú épülethez értek.
Lifttel mentek fel az 5. emeletre, ahol egy hölgy fogadta őket, aki az üdvözlés után kérte, hogy kövessék, de abban a pillanatban egy közeli asztaltól egy magas, fiatal kínai lány lépett elő, s mosolyogva intett feléjük.
Ő volt Susie, avagy kínai nevén Xin.
Author: Bollók Irén
„…Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.” (Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről) Bollók Irén vagyok, a gyerekkori becenevemen Sutyi. Az Alföldön születtem, s ott is töltöttem a gyerekkoromat és a fiatalságomat, ezért áll hozzám közel a Móra idézet. Akkoriban az ötvenes években egy kis faluban teljesen más volt az élet,mint ma. Sok szempontból sokkal nehezebb, de a nehézségek ellenére az emberek mégis összetartottak, segítették egymást. A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes évek közepétől a falu központjában az apai nagyapámtól örökölt vertfalú vályogházban, amely még ma, több,mint száz év után is áll. Ábrándos, zárkózott gyerek voltam, s gyakran merültem el a könyvek varázslatos világában.Jórészt azért is, mert ilyenkor a fantáziám mindig máshova vitt, s beleláthattam más korok, más tájak, városok, emberek életébe. Talán, ha apám nem figyelt volna rám, s nem terelgetett volna vissza a való életbe, elveszek az élet útvesztőiben. Tőle tanultam, hogy a...
