Kígyóverem I.

Edwardstown

1. Az angol romantikus líra alapjai No. 1.

 

Lord Byron egy korhadt fatörzsön sütkérezett a lámpafényben, és a reggelire várt, amit nem ezüst tálcán kínáltak ugyan, de anélkül is igen ízletesnek látszott. A terrárium fedele felnyílt, majd egy kétségbeesetten kapálózó fehér egér pottyant a friss nyárfaforgácsok közé, aztán futni kezdett. Lord Byron felemelte fekete fejét, majd lassan lekúszott a fatörzsről. A vadászat az étkezés része volt, és sokkal jobban élvezte, ha élő préda került elé, mintha mirelit – szerencsére a férfi, aki gondoskodott ezekről az étkezésekről, szintén így vélekedett. Lord Byron egyetlen másodperc alatt ragadta meg riadt áldozatát, majd bekebelezte. Jöhet a következő!

A második fehér egérrel kissé még el is játszadozott, hagyta, hadd cikázzon össze-vissza, és csak azután falta fel, amikor ezt megunta. A második egyébként kisebb és soványabb is volt, mint az első, így jogosan követhette Byron a harmadikat, végül jóllakottan visszakúszott a fatörzsre, hogy kipihenje az étkezés fáradalmait.

A férfi elégedetten méregette a tulajdonát képező vörös királysiklót, ahogy a fatörzsön pihen, a lámpafényben, a korallpirosnak látszó pikkelyeket, melyeket fehér és fekete csíkok tarkítottak. Ha pszichológiát vagy szociológiát tanítana, Lord Byron állandó alanya lehetne az előadásoknak, de a kígyót nevén kívül nem sok minden kötötte az angol romantikus lírához annak ellenére, hogy rendszeresen olvastak fel neki nagy szerzők műveiből. Lord Byron a felolvasások javarészét mellesleg átaludta. Nem igazán számított neki Shelley, Keats meg a többiek, figyelmét inkább a fehéregerek kötötték le, meg az az imádkozó sáska, ami múltkor meggondolatlanul betévedt a terráriumba. Összességében azonban Lord Byron elégedett volt sorsával, főként, hogy tele hassal csendes pihengetett egy Coleridge-vers ritmusára.

***

A szalmaszőke Bill Wilson nyomozó őrmester az árnyékba lapulva gyorsan meghúzta a kis lapost, amit ezen a reggelen roppant előrelátóan teletöltött. Nem árt, ha az ember felvértezi magát – gondolta. Wilson kissé testes alakját teljesen elnyelte a konténer árnyéka, ami mögé rejtőzött, nehogy az események lendülete túl korán magával sodorja. Kényelmesre kitaposott cipőjét méregette, ami kissé sáron lett, mert reggel a városi felügyelet szorgalmas munkatársai gondosan végiglocsolták Edwardstown főutcáját és az egész francia negyedet. Még sötét szövetnadrágjára is kiültek az apró sárpettyek egészen térdig, így köztisztviselőhöz méltó külseje valamennyit vesztett hivatali jellegéből, ráadásul a nyakkendőjét és korábban patyolat fehér ingét is ketchup foltok tarkították némi mustárral – pedig azt ígérte Jackie-nek, hogy szigorú diétát tart, és semmi hot dog csak saláta. Már egyértelmű, hogy lebukott, de ez nem izgatta. Gyorsan a még makulátlannak tűnő zakó belső zsebébe csúsztatta a kis lapost, majd pusztán megszokásból végigsimított rövid, szőkés szakállán, ami Jackie szerint állati szexi – és mivel Bill amúgy is utált borotválkozni, ez pont jó így. Jackie egy magazinban olvasta, hogyan is soványíthatja le Bill kissé pitekerekre hízott képét, de ez a módszer szigorú felügyelet nélkül működésképtelennek bizonyult. Pedig ezzel a szalmaszőke hajjal és kék szemmel Bill igazán jóképűnek volt mondható, csak hát az ideg, meg az ülőmunka. Mert akárki akármit gondol, ez a meló inkább adminisztráció, mint futóverseny. Néha persze az is van, mint például ezen a reggelen, amikor az FBI fülest kapott Vincenziről. Állítólag van odafent a tetőtérben egy pasas, aki látott egyszer valamit és még beszélni is hajlandó. Bill Wilson szerint persze kamu az egész, és előre borítékolta volna, hogy totál felesleges ez a nagy rohanás, ami miatt leette azt az inget.

Aztán váratlanul pár méterre tőle átosont a színen a fiatal Thomas Brighton különleges ügynök, majd eltűnt az épület belsejében, néhány másodperccel később pedig a hosszú combú, de harapós Lara Morgant látta elsuhanni, vagyis az új társát, akit az elmúlt négy hétben még nem sikerült megszoknia. Bill Wilson határozott meggyőződése volt, hogy a nőt szívatásból varrták a nyakába, mert köztudott, hogy ő a régi vágású zsaruk közé tartozik, és nem rajong túlzottan a koedukált csoportért. Ráadásul Lara Morgan éppolyan makacs volt, mint Wilson, határozott és imádott feleselni. Nehéz eset. Lara Morgannal kapcsolatban Wilsonnak azonban volt még egy határozott meggyőződése, még pedig az, hogy odavan a fiatal Brightonért. Ebben igazából nem volt semmi meglepő, mert a jól vasalt, úri modorú, kicsit nyálas, sima képű Brighton gyerek vonzó parti, de Bill Wilson szerint Lara Morgan fél fogára se elég. Majd meglátjuk…

Szóval a magas, napbarnította, fogpaszta mosolyú Brighton energikus léptekkel behatolt az épületbe, és meg sem állt a tetőtérig, ahol a tégla szerint pár hajléktalan vert tanyát, köztük az ígéretes tanú jelölt. Brighton hangtalanul osont egyik tartóoszloptól a másikig, de elővigyázatossága teljesen alaptalannak bizonyult, mert mindössze egy riadt galambbal sikerült összefutnia. Aztán pusztán ellenőrzésként végigjárta még egyszer az egészet, majd váratlanul megtorpant. Hirtelen szembetalálta magát ugyanis Lara Morgan nyomozó őrmesterrel, aki izgatott tekintettel méregette.

A nő magas volt, karcsú – Bill Wilson szerint kicsit lapos, amit a természet hosszú combokkal kompenzált. Bill Wilson persze nem tudhatta, hogy ezek a combok szülői ráhatásra évekig Olga Antonovna balettiskolájában edződtek acélos keményre, de Lara végül a konzervatórium helyett a rendőrtiszti főiskolát választotta – ezen csak apa lepődött meg, a vén szipirtyó Olga Antonovna csöppet sem. Morgan klasszikus bubi frizurát viselt gesztenyebarna árnyalatban, amihez téglavörös rúzst pingált magára. Ez tökéletes összhangban volt hatalmas barna szemeivel. Bájos kis pofija van – futott át Wilsonon, amikor először látta a nőt, de azóta már megtapasztalta, milyen a mérges Lara Morgan, így véleményét részben módosította.

Lara Morgan a bájos kis nőcske jelzős szerkezetet amúgy sem érezte soha magáénak, jelenleg éppen fekete farmert, bakancsot, egy pár számmal nagyobb katonakabátot viselt, és a volt pasijától lenyúlt bordó, nyakatlan, hosszú ujjú pulóvert.

– Az emberünk elszelelt vagy a tégla hazudott – állapította meg Thomas Brighton, igyekezett megőrizni hidegvérét.

Lara Morgan nem válaszolt.

– Az is lehet, hogy rossz a cím – folytatta a fiatal férfi, majd a kijárat felé indult, de Lara Morgan elkapta a karját.

– Amíg erre a többiek is rájönnek, van pár percünk – mondta különös hangsúllyal, aztán magához húzta a férfit, és szájon csókolta.

– Megőrültél? – lökte el magától Brighton. – Tele van az épület rendőrökkel, nem is beszélve Stevensonról!

– Szerintem attól csak érdekesebb!

Brighton ebben a pillanatban jött rá, hogy hiba volt előző este kissé kapatosan belemenni a dologba – mondjuk túl sok választása amúgy sem lett volna. A nő most azt hiszi, hogy van köztük valami… valami kapcsolatszerű.

– Jobb lenne, ha az ügyre koncentrálnánk – fejtette ki magát az ölelésből. – És jobb lenne az is, ha elfelejtenénk, ami tegnap történt. Csak tévedés volt – tette hozzá remélve, hogy ezt Lara Morgan is belátja majd.

– Tévedés? – nézett rá döbbenten Lara. – Képes vagy ezt mondani?

– Sokat ittam, az én hibám… – kezdte a magyarázkodást Brighton. – De lássuk be, különben se lett volna jövője. Ha lezártuk az ügyet, visszamegyek New Yorkba Claire-hez.

Lara Morgannak nem voltak illúziói, vagyis nem számított nagy szerelemre, esküvőre hosszú fehér uszállyal és fátyollal, de ez azért meglepte.

– És tegnap éjjel miért nem jutott eszedbe Claire? – vágta oda csípősen.

Brightonnak erre nem volt jó válasza. A sors azonban megkönyörült rajta, Bill Wilson alakja bukkant fel dübörgő léptek kíséretében.

– Nincs itt egy árva lélek sem. Kamu az egész! – jegyezte meg, de rögtön feltűnt neki, hogy valamit megzavart.

Brighton kihasználva a kedvező alkalmat, gyorsan elszelelt.

– Itt meg mi folyik? – vigyorgott Wilson.

– Semmi – szegte fel a fejét Lara Morgan.

***

Az általános óta okostojásnak csúfolt Frederick Llyod, izgatottan szorongatta hatalmas jegyzetfüzetét és a lépcsőt figyelte, fekete keretes, kerek lencsés szemüvegét már vagy féltucatszor megigazította az elmúlt pár percben. Lloyd okostojás minőségében már a tanársegédi státuszig jutott, jelenleg éppen a Princetonon végzett és ott tanított, illetve Oxfordot is megjárt dr. Eliot Winterre várt. Előző nap ugyan csak pár szót tudtak váltani, Lloydban máris kész regény született dr. Winterről – pedig prózában sosem jeleskedett, a drámai műfajokhoz volt igazán érzéke. Egyébként az új tanerő merőben más volt, mint az Edwardstown University tanári karának zöme. Egyes vélemények szerint okkal nem hosszabbították meg Winter szerződését a Princetonon – de ezen vélemény hangoztatói arra már nem tértek ki, miért is.

Lloyd gyorsan megigazította a nyakkendőjét, aztán kisimította zakóján a nem létező ráncokat.

Váratlanul felbukkant Winter. Lloyd először a férfi rövidre vágott, vöröses szőke haját vette észre, aztán a sápadt arcot, majd sovány alakját. A vörös szálak közé pár ősz is vegyült már, amiből felszínes megfigyelő azt a következtetést vonhatná le, ahogy Winter valahol a 40-es évei elején járhat. 39! – kiáltana fel erre gondolatban Lloyd, aki szinte fejből tudta Winter szakmai életrajzát. Fred Lloyd már egy kisebb elemzést is végzett Winterrel kapcsolatban, amely a következő tényeken alapult. Egy: dr. Winter brit akcentussal beszél – hiszen az édes anyja brit volt, ráadásul két évig ösztöndíjjal Oxfordban tanult. Kettő: vöröses szőke haja és fehér bőre egyértelműen ír vérvonalat sejtett, míg – három: – a kiugró arccsontok skandináv, esetleg dán hatásra utalnak. Megfoghatatlan vibrálás vette körül, mintha megzabolázhatatlan indulatok forrnának benne, melyeket ideiglenes sikerül a felszín alatt tartania. A manapság oly divatos dizájn borosta, melyet viselt csak még titokzatosabbá tette, akárcsak a gyanakvó tekintet, ami mintha mindenütt ellenséget sejtene. Egy szűk fekete kabátot viselt, sötét nadrággal és valami bakancsszerűséggel, amit javarészt jótékonyan takart a nadrágszára; sötét felsőt, ami alól olykor kikandikált a rózsafüzér egy vékony bőrszíj kíséretében, melyeket a nyakában hordott. Fred Lloyd csak később tudta meg, hogy a bőrszíjon egy türkiz szkarabeusz van átfűzve.

Előző nap Winter is igazodott a protokollhoz, és öltönyben jelent meg, ami érthető, hiszen egy röpke másfél órás elbeszélgetésen volt a dékánnál, de egy előadás és két szemináriumi óra miatt már nem vágta magát díszbe.

Frederick Lloyd a rövid elemzés végén dr. Wintert valahová Tybalt és Hamlet közé helyezte, mivel Lloyd kutatási területe a jó öreg Shakespeare alaposan átcsámcsogott drámái voltak. Ilyen kurzus azonban már évek óta nem volt az Edwardstown Universityn, és már annak is örülhetett, hogy nem a hippi tanszékre került – így nevezte magában a modern amerikai irodalmat. Lloydban volt ugyanis némi kultúrsznobizmus, és úgy gondolta, hogy az angolszász irodalom az valami, az amerikait meg hagyjuk. Még Scott Fritzgeraldot hajlandó volt elfogadni, de az ilyen Walt Wittmann– és Hemingway-féle alakokkal őt ne is fárasszák.

– Dr. Winter! – kiáltott fel lelkesen.

Winter némán bólintott, ahogy egy folyton gyötrődő shakespeare-i hőstől az elvárható.

– Az előadása a D épület földszinti termében lesz, és a hallgatók már izgatottan várják, hogy mi is lesz a téma – magyarázta Lloyd, miközben megpróbálta tartani a tempót Winterrel.

Winter megtorpant. Hogy mennyire izgatottak a hallgatók, azt pontosan tudta, nagyjából, mint a Princetonon, ahol csupán a kredit miatt vették fel ezt a tárgyat. Jó, ha egy ember lesz köztük, akit érdekel is.

– Más tervem van – mondta, majd folytatta a vágtát a tanári felé.

Lloyd egy pillanatra csodálkozva nézett a férfira, aztán felcsillant a tekintete. Miért is gondolta, hogy dr. Winter tanmenete olyan lesz, mint a többieké? Persze! Nyilván más terve van!

– Kerítsen nekem géppapírt úgy 100-150 darabot. Nem tudom, mennyire lesz szükség.

– Igen, dr. Winter! – vágta rá Lloyd.

„Ez dolgozat lesz” – vigyorgott magában.

– Azt hittem, valami csontos vénség – súgta az első sorban ülő szőke Mandy Thompson egy másik szőkének, aki történetesen a legjobb barátnője volt.

– Szerintem egész helyes – válaszolta Molly Dalton.

– Alacsony – jegyezte meg Mandy Thompson némi megvetéssel a hangjában, amit csak az érthetett, aki már látta 192 centiméteres, kosaras barátja oldalán.

– Akkor is helyes – erősködött Molly.

– Csak egy ír brit akcentussal, aki azt hiszi, mindenki hasra esik attól, hogy Oxforban tanult és a Princetonon tanított – huppant melléjük a csoport lázadó szelleme, Ralph Palmer, aki számára az irodalom Kerouackal kezdődött és ott is ért véget.

Eliot Winter ebből semmit sem hallott, de ha hallaná, se nagyon érdekelné. Igazából sosem érdekelték a hallgatók, ezt az egész tanárosdit az édesanya miatt csinálta, meg azért, mert jobb eddig nem jutott eszébe. A tanári asztalhoz sétált, majd megvárta, amíg minden elcsendesül.

– Üdvözlöm önöket! – kezdte szokásos monológját a közöny álarca mögé bújva, pedig ilyenkor mindig fellobbant benne a remény szikrája, hátha akad egy érdeklődő szempár. – A nevem, mint azt már bizonyára tudják, dr. Eliot Winter, és én veszem át Altman professzor óráit – folytatta. – Szeretnék képet alkotni arról, hogy az elmúlt másfél hónapban mit is sajátítottak el az angol romantikus líra alapjaiból, ezért a mai órán dolgozatot fognak írni. Mielőtt azonban átkot szórnának a fejemre, szeretném közölni, hogy nem komplett életrajzokra vagy műelemzésekre vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy önöket személy szerint mi mozgatta, amikor ezt a tantárgyat felvették. Vagyis nem arra vagyok kíváncsit, mit tanultak eddig, hanem arra, hogy miért. – Biccentett, majd Lloyd elkezdte kiosztani a lapokat. – A dolgozatnak nincs kötött terjedelme, annyit írjanak, amennyit önök szerint a téma megkövetel.

A harmadik sorban Jim Howard, a sportösztöndíjas rögbijátékos fájdalmasan felsóhajtott. Mégiscsak Shirley-nek volt igaza: előző este át kellett volna nézni az anyagot, nem sörözni a haverokkal. Majd irigykedve nézett az első sorban ülő buzgómócsingra, Ben Jeffersonra, aki olyan tempóban rótta a sorokat, hogy a kiadott két papír tutira kevés lesz, plusz lapokat kell majd kérnie.

– Szívesen felajánlanám, hogy segítek, de még nem látok bele a fejébe – szólalt meg váratlanul mellette egy hang: Eliot Winter.

Jim Howard zavartan nézett hol a papírra, hol a tanárra.

– Elakadtam – nyögte ki végül.

– Írja le azt, ami először az eszébe jutott – javasolta Eliot Winter, majd tovább-ballagott.

Kínos helyzet. Jim egy darabig a homlokát dörzsölgette, majd a jobb fülét, aztán úgy gondolta, lesz, ami lesz: azt teszi, amit a tanár mondott.

***

Enzo Gotti közönyös képpel nyomogatta a mobilját a hűtőkamra falának támaszkodva. Olykor lopva felpillantott, hogy mit is csinál a delikvens a kampón lelógatott, fagyasztott fél disznók között egy rekeszen kuporogva, de csak megszokásból, mert pontosan tudta, hogy az a bizonyos delikvens alaposan berezelt. Ja, így jár, aki Johnny Vincenzivel kezd. Pedig az öreg hálát adhatna a sorsnak, hogy Enzo kapta a megbízatást, nem az angyalarcú Rocco. Az öreg Kowalskiról egyébként mindenki tudta, hogy nagy hantás – és nagy piás is egyben –, de ezúttal kissé messzire ment, és mondhatni Vincenzi tyúkszemére lépett, azt meg senki sem szereti. Hiba volt Mike Petee nevét egyáltalán megemlíteni, annak errefelé senki se örül – még a zsaruk sem.

Enzo hirtelen felkapta a fejét, majd méreg drága bőrjakójába csúsztatta a mobilt, és tett egy lépést az öreg Kowalski felé, aki már attól összerezzent, hogy Enzo ránézett. Nyílt a fagyasztókamra ajtaja, először a Bivalynyakú Luciano lépett be, majd Johnny Vincenzi Armaniban tetőtől talpig. Vincenzinek ugyanis ez az Armani volt a mánia, szinte már megszállottjává vált a dolognak oly annyira, hogy egyszer valaki tréfásan megjegyezte, Johnny Vincenzi tutira még Armanit is kakál. Az illető nevére már senki sem emlékezett, csak arra, hogy alig huszonnégy óra leforgása alatt elvesztette a nyelvét, a heréit és végül a szívét is. Vincenzi nem szerette ugyanis, ha valaki egy mondatban említi Armanit és egy ilyen vulgáris igét. Általában persze szemet hunyt a vulgaritás felett, és ő sem idézte folyton Dantét, de valahol csak meg kell húzni a határt, különben nem lesz rend.

Vincenzi könnyű léptekkel a rekeszen kuporgó alakhoz lépett, közben nagyon ügyelt arra, hogy a fagyott hús ne érjen a ruhájához.

– Johnny, de jó hogy jössz, öregem! – kiáltott fel kétségbeesetten Kowalski. – Hiába magyarázom a srácnak, hogy ez egy ostoba félreértés. Tudod, hogy sose köpnék a zsarunak!

Vincenzi nem válaszolt, csak csendben méregette Kowalskit. Ez volt az egyik legidegesítőbb tulajdonsága, és úgy tudta fixálni az embert, hogy az illetőt azonnal kiverte a víz. Kowalskit is.

– Johnny, régi cimborák vagyunk, hisz ismersz!

– Régi cimborák nem emlegetnek fel kellemetlen ügyeket – szólalt meg Vincenzi. – Azt beszélik, hogy te viszont elég sok embernek elhencegtél azzal, hogy tudsz valamit Mike Petee-ről.

Kowalski nyelt egyet. Azt sejteni lehetett, hogy Vincenzinek téglája van a zsaruk között, de Kowalski álmában sem hitte volna, hogy komolyan veszi, amit félrészegen összehordott a krimóban annak az őrmesternek.

– Sajnos ezzel felkeltetted az FBI figyelmét is, ami engem elég kényelmetlen helyzetbe hoz.

Kowalski csak pár napnyi koszt és kvártélyt akart az előzetesben, eszébe se jutott, hogy ekkora szarba kerülhet.

– Nem tudok semmit, csak a potya pia miatt volt – vigyorgott idétlenül, hátha Vincenzi megsajnálja. – Mike Petee halott, ki emlékszik rá?

Vincenzi hátralépett.

– Sajnálom – mondta, majd intett Enzónak, aki előhúzta az övében tartott hangtompítóval ellátott revolvert.

– Johnny, kérlek, ne tedd! Bízd rám a dolgot, kidumálom magam! Mindenki tudja, hogy jó kis beszélőkém van – rimánkodott Kowalski, de ezzel csak egyetlen másodpercet nyert, aztán Enzo meghúzta a ravaszt.

Vincenzi némi részvéttel nézte a földön elterült testet.

– Legyen rendes temetése – pillantott Enzóra, aki bólintott.

„Sajnálom – ismételte magában Vincenzi –, de nem kockáztathatok.”

Nem gyűlölte Kowalskit a gyengeségért, még csak dühös sem volt, egyszerűen rühellte, hogy az FBI megint a nyakába liheg, és bár kicsi az esélye annak, hogy Kowalski bármit is tud, jobb elvarrni a szálakat.

***

Bill Wilson igazán jól szórakozott azon, mennyire igyekszik Brighton kerülni, hogy négyszemközt maradjon Lara Morgannal, de Wilson személyes tapasztalataiból már tudta, ha egy nő beszélni akar veled, beszélni is fog, öregem, ha akarod, ha nem. Wilson ceruzával az Edwardstown Cronicle margójára egy újabb strigulát húzott, ez volt a nyolcadik. Még kettő és meglesz a tíz!

Brighton ezúttal a férfi WC-be szelelt – a kis naiv.

Lara Morgan éppolyan gyorsan és határozottan csapott le rá, mint előző este, és belülről bereteszelte a férfi WC ajtaját.

– Hogy is van ez Claire-rel?

Brighton, aki megmosta az arcát egy kis hideg vízzel, és épp a saját elgyötört tükörképét bámult, riadtan fordult a nő felé. A következő másodpercben már azon törte a fejét, hogyan lehetne ebből kimászni, de még nem volt kiforrott stratégiája.

– Szóval ilyen fickó vagy? Egy kicsit elszórakozunk, aztán továbbállunk?

– Nézd, az én hibám, nem kellett volna annyit innom. – Brighton az eredeti tervnél maradt, megpróbálta magára vállalni az egészet, Claire-nél mindig bejön, de Lara Morgan tekintetéből azt olvasta ki, ez itt nem lesz nyerő. – Különben is, te tepertél le – váltott.

Lara bólintott.

– Tény, hogy kissé rámenős vagyok, de az elmúlt négy napban egyetlen szó sem esett Claire-ről – jegyezte meg szárazon.

Brighton hirtelen rádöbbent, hogy ő valójában áldozat. Igen!

– Lássuk be, esélyem se volt, hogy nemet mondjak. Részeg voltam – tette hozzá.

– Annyira azért nem voltál részeg! – vágta rá Lara Morgan, majd egy lépéssel fenyegető közeleségbe került.

– Részeg voltam – ismételte határozottan Brighton. – Különben sem vagy esetem.

Lara Morgan csodálkozva nézett a férfira. Pár órán belül másodszor lepte meg, de nagyon. Ez a mondat egyébként is telibe talált.

– Hát, ha nem vagyok az eseted, ne is erőltessük tovább – mondta végül minden lélekjelenlétét összeszedve. Majd kizárta az ajtót és elment.

Brighton fellélegzett.

De Larry Adler őrmester csak pár másodperccel később tudott igazán fellélegezni, miután az FBI-os is távozott. A hátsó fülkében ült, ahol emésztési nehézségekkel küszködve aranyere lelki életét akarta pár csendes percben ápolni, így akaratlanul is tanúja lett ennek a kínos jelenetnek.

„Azt mondják, ez a kenőcs csodákra képes – folytatta a műveletet –, de, hogy ez a gyerek homár, az is biztos” – állapította meg magában. Mondjuk neki már az első pillanatban gyanús volt a vigyorgó nyálgép.

***

Az előadás és az első szeminárium között Eliot Winternek két óra szabadideje akadt, amit magányos töprengéssel töltötte volna, de először úgy tűnt, hogy nem tudja levakarni magáról a tanársegédet, aki mindenáron el akarta ráncigálni az étkezdébe.

– Nem vagyok valami nagyétkű, beérem egy szendviccsel is – mutatott Winter a folyosó végén beállított automatára. Sosem volt híve az órák közti nagy járkálásnak és zabálásnak, inkább kicsi, de annál meghittebb szobájának magányát választotta volna.

– Szendvics! Kitűnő választás! – lelkendezett rendületlenül Fred Lloyd. – Torról maradt hideg sültből kiállt a nászi asztal[1] – tette hozzá titokzatos mosollyal az arcán.

Eliot Winter nem értette ugyan, hogy jön ide ez a Hamlet-idézet, mert az egyetlen közös pont a szituáció és jelen mondat között az étkezés témaköre lehetne. Mindenesetre helyeslően bólintott.

– Elnézést – szabadkozott Lloyd pironkodva. – Folyton Shakespeare-rel traktálok mindenkit.

„Hosszú ebéd elé nézünk” – állapította meg magában Eliot Winter, miközben az automata kínálatát kezdte böngészgetni.

– Freddy! – kiáltott egy vidám hang a következő pillanatban, majd megjelent egy szemüveges copfos lány rakott szoknyában, fehérblúz vékony pulóver a vállon. – Freddy, már mindenütt kerestelek. Úgy volt, hogy együtt ebédelünk.

Lloyd kemény dilemma előtt állt. Szeretett volna dr. Winterrel ebédelni, de a lánnyal is.

– Dr. Winter, ő a barátnőm, Juaníta Mendez. Filozófia szakos.

– Igazán örvendek – rázott kezet Eliot Winter a lánnyal. – Vajon mi vesz rá egy fiatal hölgyet arra, hogy a lét értelmét és értelmetlenségét kutassa? Számomra a filozófia éppolyan megfoghatatlan, mint a logaritmusok.

– Érdekes, hogy ezt mondja, dr. Winter, mert a matematika és a filozófia között nincs is olyan nagy különbség, véleményem szerint… – Juaníta elhallgatott. – Mindig ezt csinálom – mosolyodott el. – Órákig képes lennék beszélni erről – tette hozzá, majd lopva az órájára nézett. Neki nyilván kevesebb idővel kellett gazdálkodnia.

– Menjenek csak! – intett kedélyesen Eliot Winter. – Jó étvágyat!

Lloyd titkon hálás volt, hogy a dilemmáját más oldotta meg, köszönetként biccentett, majd elsietett Juanitával.

Eliot Winter végül egy sajtos szendvics-kombinációt vásárolt, amit hanyag mozdulattal betűrt a zsebébe, ügyet se vetve arra, hogy félig kilóg. Aztán az Altman professzortól örökölt szobában kezdett kutatni. A volt kolléga könyvtára nem volt éppen dúsnak mondható. Vagy magával vitte a javarészét vagy nem fordított különösebb figyelmet arra, hogy az itt töltött évek során bővítse. Winter kénytelen volt megállapítani, hogy a szegényes kínálat csak ideig-óráig alkalmas az oktatásra, alaposan fel kell tölteni az üres polcokat. Szerencsére azonban a Norton Anthology idevágó kötetet két példányban is megvolt, így az angol romantikus lírát a verselemzés szemináriumon sem kell majd nélkülöznie.

Épp a fénymásoló felkutatására indult, amikor visszaérkezett Frederick Lloyd.

[1] William Shakespeare: Hamlet, Arany János fordítása.

Folytatása következik…