Ahol a nap mindig korábban kel-4.rész

Alkonyodott. Az ablaknál állt és nézte, amint a szemközti hegyoldal házaiban kigyulladnak a fények. Most balról egy fogaskerekű szerelvényei kúsznak fel méltóságteljesen a Normafa irányába.

Közvetlen előtte a völgyben még tompán, alig kivehetően kirajzolódnak a háztetők, magasba nyúló pöfékelő kéményeikkel. A kertben már szinte minden fa ruhátlanul áll, egy–két konokul kapaszkodó levéllel. Halott társaik, a fa tövében vastag fakó-szürke szőnyeget terítenek alájuk.

Szállingózik a hó, s a frissiben feltámadt kósza szél játékosan, egy-egy hópehely alá kap, megemeli, majd elejti, sorsukra hagyva őket. Másokat a hátára vesz és elröpteti egy darabon. Némelyik kis kóválygó pelyhecske az ablakára száll, s a pillanat törtrésze alatt vízcseppként végzi kérésznyi életét.

Az utcán az emberek fázósan húzzák össze magukon a kabátjukat, s sietősre veszik lépteiket.

Megérkezett a tél.

Ilyenkor mindig eszébe jut az a forró trópusi nyár, ott Kínában…

Azon a júliusi reggelen is – szokás szerint – hét ágra szórta a sugarait a nap, már kora reggel gyöngyöző vízcseppeket „rajzolva” a homlokukra. Azaz dehogy, csak kettőjükére, mert már akkor észrevette – s később még inkább igazolva látta – hogy a kínaiak egyáltalán nem izzadnak.

A szálloda parkolójában a két kínai fiú, Jinsong és Shaozu sietősen pakolták be a bőröndjeiket a céges autóba, s elindultak a reptérre.

Hétfői nap volt.

Jinsongnak éppen azon a hétvégén volt az esküvője Yinnel, így már régebben megbeszélték Gáborral, hogy a következő hetet ők is ugyanabban a szállodában töltik, ahol nekik foglaltak szállást Sanyán.

Jinsong rettenetesen boldog volt, hogy a „fehér főnökkel” nyaralhat. Ezt nagy megtiszteltetésnek vette, hiszen a kínai kultúrában még mindig élnek Konfucius – az első tanító – tanai, s eszerint a kínai emberek a végtelenségig lojálisak a feljebbvalóikhoz.

Jinsong vidéki fiú volt. Egy kicsi faluból származott, s bár tanult ember vált belőle, de a rafinált, kereskedő szellemmel megáldott paraszt őseit sem hazudtolta meg.

Gábor gyakran mesélt arról, hogy milyen sokat segített neki a kínai fiú a kezdeti időszakban, amikor elkezdett dolgozni abban a távoli, idegen országban.

Egy magyar embernek szokatlan, hogy Kínában mindenért alkudni kell. Ott még egy ékszerüzletben sincsenek szabott árak.

Jinsong mestere volt az alkudozásnak. Ha Gábor nem vette igénybe a segítségét, annak ellenére, hogy nem az ő pénztárcája bánta, mégis szóvá tette, ha felesleges pénzkidobáson kapta.

Most is, nagy boldogsága közepette, hirtelen elkomorult, s megvakarta a füle tövét:

  • Főnök, remélem tudod, hogy csak a kedvetekért szántam rá magam, hogy ebben a drága szállodában szálljak meg, mert ki az a bolond, aki ennyi pénzt kifizet azért, hogy valahol aludjon.

Ahogy ránézett Jinsongra, majdnem elnevette magát, mert a fiú olyan képet vágott, mint akinek a fogát húzzák. Valószínűleg még Gábor győzködése ellenére, hogy élete egyik legfontosabb eseményére készül, sem igazán törődött bele, hogy ilyen haszontalanságra költse a pénzét.

  • De főnök, egy ágy csak egy ágy, mindegy, hogy egy, vagy öt csillagos szállodában is van, nem attól alszik jól az ember- mondta végső érvként.

Mire a repülőtér épületéhez értek, már nyoma sem volt az arcán a bosszúságnak. Előzékenyen és mosolyogva pakolta ki a bőröndöket az autóból.

A repülőút nem tartott még két óra hosszat sem, s megérkeztek Sanya (Szanja) repülőterére.

Ez a város Hainan sziget második legnagyobb városa. A Dél-kínai-tengerben fekvő trópusi sziget az Egyenlítő és a Ráktérítő között helyezkedik el. A szigetről a kínaiak úgy tartják, hogy ott olyan selymes és fehér a homok, hogy még Hawaiira is innen szállították a tengerpartra. Hajdanán ide száműzték a politikai foglyokat, mert messze esett Pekingtől, bár ez a hely már akkor is inkább a Paradicsomra emlékeztetett. 

A repülőtér épületéből kilépve a szokásos mellbevágó forróság fogadta őket, legalább 90 százalékos páratartalommal.

Bár háncsszoknyás lányok nem vártak rájuk virágfüzérrel, csak egy sereg taxis rohanta meg őket, s szapora beszéddel és csomagjaik rángatásával próbálták rávenni őket a mielőbbi döntésre. Gábor nem hagyta magát, volt már tapasztalata, s tudta, hogy itt a külföldit palimadárnak nézik, s a valódi ár sokszorosát is képesek elkérni, az európaihoz mérten nagyon olcsó szolgáltatásaikért.

Megalkudtak és elindultak. Hamarosan a szálloda komplexum központi épületéhez értek, ahol a hatalmas csarnokszerű lobbyban felvették az adataikat, majd egy nyitott, vászon tetejű elektromos kisautóba pakolták a csomagjaikat és átvitték őket abba az épületbe, ahol a szobájuk volt.

A tikkasztó hőség ellenére nem érzett fáradtságot. Minden az újdonság erejével hatott, hiszen sosem nyaralt ilyen egzotikus környezetben. A szoba erkélyéről a szálloda egyik medencéjére lehetett látni, melyet harsányzöld pálmák öveztek, s azon túl ott hullámzott a Dél-Kínai tenger, melynek végtelen kékje egybemosódott az éggel.

Igen, ez valóban maga a földi Paradicsom-gondolta.

Bollók Irén
Author: Bollók Irén

„…Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.” (Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről) Bollók Irén vagyok, a gyerekkori becenevemen Sutyi. Az Alföldön születtem, s ott is töltöttem a gyerekkoromat és a fiatalságomat, ezért áll hozzám közel a Móra idézet. Akkoriban az ötvenes években egy kis faluban teljesen más volt az élet,mint ma. Sok szempontból sokkal nehezebb, de a nehézségek ellenére az emberek mégis összetartottak, segítették egymást. A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes évek közepétől a falu központjában az apai nagyapámtól örökölt vertfalú vályogházban, amely még ma, több,mint száz év után is áll. Ábrándos, zárkózott gyerek voltam, s gyakran merültem el a könyvek varázslatos világában.Jórészt azért is, mert ilyenkor a fantáziám mindig máshova vitt, s beleláthattam más korok, más tájak, városok, emberek életébe. Talán, ha apám nem figyelt volna rám, s nem terelgetett volna vissza a való életbe, elveszek az élet útvesztőiben. Tőle tanultam, hogy a...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

39 − 35 =

A szeretethez

Cseresznyeillatú csendeddel Takarom be magam. Eltűnök valahova, valakiért, Mozdíthatatlan függöny lesz hajam, Testkaréjom olvadt dísszé válik, Langyos fényedben reszketek Magába vesz szívem szüntelen, A végtelen

Teljes bejegyzés »

Őszi íz

  Beleharapok az Almáspitébe; Benne van az ősz Magasztos igéje. A meleg zsibbadás, Álmodozás ébren Lüktetés, csillogás Hideg verítékben. Sok édes – hulló szó; Termés-zuhatag

Teljes bejegyzés »

Skizo

  Van egy részem – vagy egészem? Zavaromban nem tudom Mely fekete, és szúrós Mint vizekben a sulyom. S nem lehet engemet Szabadítani tőle Mert

Teljes bejegyzés »

Pantomim

Lépéseim árván konganak: Egy. Kettő. Sakktábla – arcodat rózsaszirmokkal rejtem el, Meddő csended átlényegül – hagyom. A csillagokat válaszul Fonott hajamba tűzöd: három. Érintésedben elidőzök,

Teljes bejegyzés »

Cserebogár a falban

Szegény pajor mire gondolhatott, amikor a csodálatos átalakulása során bogárrá változva azzal szembesült, hogy téglák közé, a falba született újjá? Mert van ilyen, én se

Teljes bejegyzés »

Ha a boldogság…

Ha a boldogság kismadár volna,bizonyára kalitkába zárnák.Mivel illékony érzés csupán,helyette megzabolázzák.Jaj, szegény boldogság,vajon mit vétettél mond?Rossz híredet keltik ott,ahol nincs egyetlen mosoly?Ne hagyd, hogy azt

Teljes bejegyzés »