Ahol a nap mindig korábban kel-5.rész

A függöny résein át bebújó napsugarak vakító arany csíkként ragyogtak végig a meleg-barna padlón, majd megpihentek a hatalmas nádfotelek hófehér párnáin. Résnyire nyitott szeme pillazsaluján keresztül gyönyörködött a látványban, és nem volt kedve felkelni. Visszahúzta az ágy is. Élvezte a víz-kék selyem ágynemű hűvös érintését, miközben ambivalens érzések kavarogtak benne, hiszen szöges ellentétben állt jelen élete azzal, amiben felnőtt.

A falusi vályogház kicsi szobájával, melynek egyetlen ablaka vaksin meredt a tornácra, mert sosem sütött be rajta a nap. Részben a fölé boruló alacsony tető vetett rá árnyékot, és nyaranta az ereszről lecsorgó otelló szőlő dúsan növő levelei, s az egymásba kacsokkal fonódó indák nem engedtek utat a fénysugaraknak.

A szobában négyen aludtak, mivel telente csak itt fűtöttek.

A fakeretes dupla ágyban, amely szinte elfoglalta az egész helyiséget, szalmával töltött matracok voltak, s rajtuk érdes felületű lenvászon lepedő. A húga közte és az anyja között feküdt, s éjjelente gyakran ébredt arra, hogy a szalmazsák mélyedésében nincs egyedül. De sosem neheztelt rá, hiszen ő volt ennek a közös ágynak az egyedüli kárvallottja, így inkább jókat kuncogtak. Még jobb móka volt, amikor ősszel újra töltötték friss szalmával a matracot. Ilyenkor nem csak kisimultak a ráncai és gödrei, hanem pufókká vált, jócskán kidomborodott a keretből. Vékony gyereklányok voltak, s hónapokig tartott még a súlyunk összetörte a szalmát, eltüntetve a domborulatot, így gyakran legurultak a két matrac közötti mélyedésbe.

Igaza volt Jinsongnak – a párja kínai kollégájának – nem az számít igazán hány csillagos szállodában hajtja álomra a fejét az ember.

Reggeli után elhagyták a kényelmes, hűtött hotelt, hogy valami jármű után nézzenek, amely a városba viszi őket. Átmentek a szállodasor mögött kanyargó aszfalt út túloldalára, ahol a dús gyepszőnyegen pálmafákat borzolt a szél. Éppen csak átértek, amikor a tengerpart felől legalább egy tucat kínai férfi rohamozta meg őket. Olyan érzése támadt, mintha lesben álltak volna, tétova, gyanútlan külföldiekre vadászva. Nem igazán értették a kínai szóáradatot, de mozdulataik annál beszédesebbek voltak, így nem volt nehéz kitalálni, hogy a szállítóeszközüket ajánlják kevés yuanért cserébe.

A jármű, elvben egy oldalkocsis motorkerékpárra hasonlított, de az oldalkocsi utólagosan volt a motorhoz barkácsolva, vascsövekből, deszkaüléssel és vitorlavászon napvédővel.

Bár kalandra, különleges élményekre vágytak, úgy döntöttek, ezt a járművet nem próbálják ki, de csalódottságukat látva megszánták őket pár yuannal, s a hálálkodásuk elől menekülve gyors tempóban elindultak buszmegállót keresni. Már legalább egy kilométert gyalogoltak, de buszmegállót jelző táblának se híre se hamva nem volt, miközben pár percenként modern, panorámás, klimatizált buszok haladtak el mellettük. Úgy döntöttek stoppolni fognak. Pechükre az első busz, amely fékezett előttük nem olyan volt, mint amilyenre vágytak ebben a hőségben, de nem volt mit tenni, ha már megállt, beszálltak.

A busz úgy nézett ki, mintha legalább hatvan éve róná a legrosszabb utakat, és talán szervizben sem volt amióta a gyártószalagról legurult. És erre a látványra a belső dizájn csak ráerősített. A kosztól ragadó, szakadozott huzatú ülésekre nem volt kedvük leülni, egészen addig, amíg az első éles kanyar akaratunk ellenére rá nem kényszerítette őket.

Óvatosan körülnéett. Előttük az első ülésen egy fiatal férfi pihentette mezítelen talpát az ajtó melletti kapaszkodón, s időnként nagyokat sercintve kiköpött a busz ajtaján, amely madzaggal volt kikötve. Klíma helyett a huzat szolgált szellőzésül, a nyitott ajtó és egy-két kitörött ablak jóvoltából, no meg a buszvezető feje felett egy szintén „antiknak” kinéző ventilátor próbálkozott keverni a beáramló forró levegőt. A velük átellenben lévő ülésen egy idősebb nő melletti ketrecben tyúkok káráltak rémülten, hiszen a buszvezető fittipaldis vezetési stílusa nem volt éppen megnyugtató.

Kicsit úgy érezte magát, mint a félénk amerikai írónő, az ismert kalandfilmben, amikor Dél Amerikában a hasonló buszos kaland után egy Nílus menti dzsungelben találja magát.

Szerencsére ők nem a dzsungelben kötöttek ki, hanem egy városszéli vendéglő mellett.

Az éttermet a kínai kollégák ajánlották. Először voltak kettesben ilyen helyen, de tudták, helyi szokás szerint ki kell majd választaniuk az akváriumból a vacsorának valót.

Helyet foglaltak egy asztalnál. Hamarosan megjelent egy fiatal nő hálóval a kezében, s kérte, hogy menjenek át vele az alagsorba. Kíváncsi volt, így ő is elindult Gábor után. Talán nem volt szerencsés a döntése.

Míg válogattak, az egyik vendégnek kifogták a vacsorának szánt halat, melyet ott előttük, elborzasztó módon a betonhoz csapdostak, hogy megöljék.

A megdöbbentő látvány után nem tudott volna egy falat ételt sem lenyelni, holott tisztában volt vele,hogy a kínai kultúrában ez teljesen megszokott, mindennapos látvány.

Úgy döntöttek aznap este vegetáriánus vacsorájuk lesz.

Elsétáltak a város piacára, ami már maga is szemet gyönyörködtető látványosság volt.

Nem egy csarnokban volt, mint a modern nagyvárosok legtöbbjében, hanem az utcán. A hatalmas fák árnyékában, háncskosarakban, szőnyegekre terítve, faládákban kínálták a pazar színekben tobzódó, illatozó ázsiai gyümölcsöket, a pitaját, licsit, mangosztánt, datolyaszilvát, és a kedvencét a napsárga lédús, thaiföldi mangót.

Aznap este a szállodában cseppet sem érezte szomorúnak magát az elmaradt éttermi vacsora miatt. A szobájukba érve behűtötték a vásárolt finomságokat, gyorsan lezuhanyoztak, s a nagy tál hideg, egzotikus gyümölccsel kiültek az erkélyre.

Ahogy a lédús mangó leve végigcsorgott a karján, egy pillanatra megint eszébe jutottak a gyerekkori nyarak, amikor a kertjükben a barackfa alatt ültek a húgával, egy-egy zamatos őszibarackkal a kezükben, s ugyanilyen mohón haraptak a gyümölcsbe, nem törődve a testükön végigcsorgó édes-ragacsos lével, sőt még az őket körüldongó szomjas darazsakkal sem.

Talán akkor is ugyanilyen önfeledten boldog volt.

Aznap még sokáig ültek szobájuk erkélyén a forró, virágillattól terhes éjszakában.

A szálloda halljából felhallatszott egy filippinó énekesnő varázslatos hangja, amint éppen egyik kedvenc Stevie Wonder dalukat énekelte:

„I just Called to Say I Love You…”

Nézték a távolban Sanya kigyúló fényeit, és a még távolabbi fényű csillagokat az égbolton. Figyelték a fürge gyíkokat, amint villámgyorsan felkapaszkodtak a falon, s egészen a közelükbe merészkedtek.

Hallgatták a tenger moraját.

Akkor arra gondolt, hogy ez a varázs örökké tart, mert talán mondania sem kell, Kína elvarázsolta! 

Bollók Irén
Author: Bollók Irén

„…Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.” (Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről) Bollók Irén vagyok, a gyerekkori becenevemen Sutyi. Az Alföldön születtem, s ott is töltöttem a gyerekkoromat és a fiatalságomat, ezért áll hozzám közel a Móra idézet. Akkoriban az ötvenes években egy kis faluban teljesen más volt az élet,mint ma. Sok szempontból sokkal nehezebb, de a nehézségek ellenére az emberek mégis összetartottak, segítették egymást. A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes évek közepétől a falu központjában az apai nagyapámtól örökölt vertfalú vályogházban, amely még ma, több,mint száz év után is áll. Ábrándos, zárkózott gyerek voltam, s gyakran merültem el a könyvek varázslatos világában.Jórészt azért is, mert ilyenkor a fantáziám mindig máshova vitt, s beleláthattam más korok, más tájak, városok, emberek életébe. Talán, ha apám nem figyelt volna rám, s nem terelgetett volna vissza a való életbe, elveszek az élet útvesztőiben. Tőle tanultam, hogy a...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

+ 57 = 66

Pantomim

Lépéseim árván konganak: Egy. Kettő. Sakktábla – arcodat rózsaszirmokkal rejtem el, Meddő csended átlényegül – hagyom. A csillagokat válaszul Fonott hajamba tűzöd: három. Érintésedben elidőzök,

Teljes bejegyzés »

Cserebogár a falban

Szegény pajor mire gondolhatott, amikor a csodálatos átalakulása során bogárrá változva azzal szembesült, hogy téglák közé, a falba született újjá? Mert van ilyen, én se

Teljes bejegyzés »

Ha a boldogság…

Ha a boldogság kismadár volna,bizonyára kalitkába zárnák.Mivel illékony érzés csupán,helyette megzabolázzák.Jaj, szegény boldogság,vajon mit vétettél mond?Rossz híredet keltik ott,ahol nincs egyetlen mosoly?Ne hagyd, hogy azt

Teljes bejegyzés »

Te vagy…

Te vagy az életem, te vagy a levegőm.Te vagy ki éltet, te vagy a megmentőm.Szívem doktora, hogyan is nevezzelek?Szerelmem farkasa, el kell, hogy engedjelek. Author:

Teljes bejegyzés »

Hazámról írok

Edit Szabó : Hazámról írok Édes Földem, hol az életre születtem, kérlek maradj meg ilyennek mindig nekem, „Te oltasz a szívbe örömöt, bánatot,” hűséges lányod

Teljes bejegyzés »

Tükröződik…

Szeretettel új versem!     Author: Faragó Maia Faragó Maia vagyok: kreatív író, költő, blogger, diplomás kommunikátor, online tartalomszerkesztő. Pályafutásomat újságíróként, főszerkesztő-helyettesként, korrektorként, kommunikációs asszisztensként

Teljes bejegyzés »