Cirkusz

Tán tízéves is lehettem, mikor először láttam cirkuszt.

Hosszú autókkal jöttek végig a falun, aztán letáboroztak a focipályán.

Mint a nagy bogarak, úgy másztak a fűben a traktorok. Húzták a nehéztestű kocsikat, amik be voltak lemezelve, rajtuk csuda ábrák rajzolódtak a szemünkbe. Vadállatok, emberek, akik lógtak a köteleken, kettő, egy a levegőbe szaltózott éppen.  Csillogó ruhákban, akár egy angyal. Hiába volt kopott a festék, mi észre sem vettük. Szemünkben ott lángolt a felfedezés tüze. Vadállatok. Majmok, oroszlánok, medvék.  Rusnya piros seggű majom. Azt élőben is láttuk rögtön, mert a ketrece nem volt letakarva. Ott vicsorogtak ránk, ahogy bámészkodva ácsorogtunk mind a négyen, a gyűrűbe fordult nagy hernyó körül.

Egy „kacsakázmér” kendős cigányasszony mindjárt kiszúrt bennünket.

– Na, futás gyorsan innen! Majd megy a doboló a faluban osztán majd

gyühettek. Addig tűnés innen, mer elerisztem a medvét, nektek végtek!

Futottunk, mint a nyúl. Százfele, ha lettünk volna annyian. Odébb találkoztunk és a bokrok sűrűjében visszaosontunk. Akkor aztán elhűlt bennünk a vér!

Az egyik vasketrec mögül kilépett egy törpe. Kajla lábain kalimpált odébb, a másik pléhkocsi felé. Közben intett a nagykalapos embernek, aki éppen kiszállt a traktorból. Azannya! Egy törpe! Aztán felénk fordult, szúrós apró szemeivel belefúrta magát a bokrok közé, mintha átlátna rajta. Felkapott egy követ és felénk dobta.

– Nem takarodtok mán innén, büdös kölykei! A nyű egye el a nyakatok!

A nagykalapos rászólt.

– Hagyjad mán Ernő! – felénk kajbászolt a kezével. – No! Gyertek csak ide, hé!

Egymásra néztünk. Pista volt köztük a legnagyobb. Látszott gyűri magát, szégyellte, hogy lebukott a kis csapata.

Ráadásul egy törpe, egy törpe… Láttam rajta, hogy megfeszülnek benne az inak. Leszegte az állát és intett a fejével. Mind felálltunk és kicsörtettünk a bokrok közül.

Csoki még hasra is esett annyira be volt tojva.

– No, fickók! Merre itt a víz meg a tanácsháza? – kérdezte a kalapos.

Pista nem szólt. Megszítta az orrát, fejével bal felé intett.

– Ott a folyó.

– Hijnye a nyakad nyúljon meg! – csattant fel, a kalapos. – Hát azt hiszed, most jöttem Pocsoládról? Látom én, hogy ott a folyó!

A törpe odacsámpázott. Penge száján savanyú mosoly ült.

– Az oroszlán még nem kapott. – az egyik bódé felé bökött.

Kizda térde megroggyant.

–Jaj, ne tessen már izélkedni! Ezt a feketét tessen először, aztán meg ezt a kövéret. – felém bökött a büdös bogár.

Aztán fenyegetően ránézett a vele egy magas törpére.

– Szólok anyámnak!

Pista keményen rávillant a kalaposra.

– Jegyért.

A férfi feltolta a homlokára a zsírtól csillogó fejfedőt.

– Az anyád hétszentségit! Alkudol? Ernő! Eriszd ki azt a dögöt!

Erre aztán szanaszét szaladtunk visítva, akár malacok, mikor kicsapják őket az udvarra.

Messziről még láttam, ahogy azok ketten a térdüket csapkodják a nevetéstől.

Igen mérges lettem, de hát kitudja…és ha van az az oroszlán?

– Nincs. – Mondta határozottan Pista, mikor már odébb ácsorogtunk.

– Nincs oroszlánjuk. Az morog, meg üvölt.

–Nem mindig üvölt. – ellenkezett Kizda. – Csak ha kajás. Azt mondák a tévében.

–Akkor csendben van, mert vadászik, hülye gyerek! -lökte odébb Csoki.

– Te vagy hülye!

Elvoltunk.

Délután aztán a malomnál kószáltunk, guberáltuk az odahordott szemetet. Csoki talált is egy rossz biciklit azzal bohóckodott, míg tökön nem vágta a nyereg. A fájdalomtól elengedte a kormányt, és a bogáncsokkal teli árokba zuhant.

Fetrengtünk a röhögéstől, amikor kimászott. Tele volt bogánccsal mindenhol, de legfőképp a loboncos hajába ragadt. Úgy nézett ki akár egy vénasszony, aki épp daueroltat és tele a feje hajcsavarókkal.

Kizda rögtön csúfolni kezdte.

– Csókolom Matildka néni, vigyáztunk a porcsinkára, ne tessék félni!

Csoki rögtön ráugrott, fél kézzel a heréit szorongatta, aztán előkapta a fegyvert és megvizsgálta. Be volt kékülve rendesen.

Pista közelebb lépett és szakértő szemmel nézegetni kezdte.

– Ezzel nem lehet dugni. – bólogatott. – De az is lehet, hogy gyereket sem fogsz tudni csinálni.

Csoki elfehéredett.

– Ne csináld má, vazzeg! A Csókos Maris szóba se áll velem, ha megtudja.

Pista ránk nézett, keményen, szúrósan.

– Nem tudja meg.

Mi bólogattunk, bár láttam, hogy Kizda hátul keresztbe tette az ujjait, de úgy gondoltam ez az ő dolguk.

A malom régóta nem őrölt. Arra jó volt, hogy mi szellemeket lássunk benne, és hajkurásszuk egymást a romjai közt, keresztül kasul. Egyik oldalszárnyát zárva találtuk, ami csak még jobban felcsigázott bennünket arra, hogy megpróbáljuk feltörni a zárat, vagy felkapaszkodjunk a falon, az egyetlen betört üvegű ablakon kukucskálni. Aztán bebeszéltük egymásnak, ez egy ördög lakta világ, és itt kísért éjszaka a molnár felesége, aki felakasztotta magát. A Csoki nagyanyja beszélt róla, állandóan ilyeneket beszélt. Ott kárált a kapuban, és körbe köpködött bennünket, amikor az unokája elkottyantotta, hova járunk játszani. Így aztán védve voltunk.  Az angyalok meg jöhetnek. Kizda meg azt mondta, ott van még a Kapanyányi Monyók, de akkor meg Pista kezdett el röhögni. Csak annyit mondott.

– Te kis Benedek Elek. – és nyakon vágta vékonycsontú, taknyos barátját. Ő már hetedikes volt, mi meg öt. Kizda semmit nem értett az egészből. Csak megvonta a vállát dacosan.

– Szerintem meg van. Az apám mondta. – és eldobott egy követ a folyó felé. Az apjáért ő kiáll bármikor, bárkivel.

Szóval, a malom már csak egy düledező romként meredezett, a nagy vaskereket régen elhordták a vasgyűjtőbe, a deszkákat vagy ellopták, vagy elkorhadtak. Csak egy betonlabirintus maradt, alján egy darabig kószált a víz, de aztán a folyót is más felé terelték. Önjelölt szeméttelep lett. A faluszélén, a fák takarásában észrevétlen ki lehetett hordani a lomot, a mi nagy örömünkre. A pékségből még a száraz penészes kenyeret is idehozták, amivel aztán mi a folyóhoz jártunk etetni a halakat. Jó móka volt.  Néha egy-egy kincsre is leltünk, például Csoki talált egy szex magazint. Egész délután azt lestük.

Másnap meg a lányokat stíröltük, és jól beleképzeltük magunkat a különböző pózokba. Csoki a talicskásat szerette volna nagyon. Ha nem kékült volna be egészen. Most is, ahogy előhúzta az újságot, ami mindennapos rítus volt közöttünk, sajnálkozva nézte a feszítő csajokat. Megdörzsölte a homlokát és csak ennyit mondott.

– Ha egyszer…

De hirtelen a falu felől dobpergés hallatszott. Csoki gyorsan elsuvasztotta az újságot, és iszkiri a falu felé. No, persze én mindig lemaradtam, merthogy igencsak erős testi kényszerem volt a lassabb haladásra. Mire odaértem a többiek már lázasan tárgyalták a történteket. Láttam még, hogy egy cirádásra festett Volga autó dörömbölt ennyire, a tetején egy fura kis ember püfölt valamit.

A törpe. Hogy ragadna a kocsihoz! Kizda lázasan rohangálta körbe a társaságot.

– Azt a, hú öcsém ez nem semmi!

Csoki rémülten nézett körül, kicsit óvatosan, de látszott görbül a szája kétoldalt. Hogy én mindig lemaradok valamiről! Ezredszer is megfogadtam, hogy lefogyok!

– Mi történt?

Kizda rám nézett, azonnal nekiállt a kezével kajbászni előttem.

– Öcsém elszabadult a medve a cirkuszból! Valahogy elszökött, érted? Azt a kurva…azért jöttek itten kiabálni, hogy ne féljünk, mert senkit nem bánt.

Csoki is belevágott.

– Hát tudod mikor nem bánt! Hát, hogy megyek haza, he? Én nem a falu közepin lakok, mint tík. Ha szembetalálkozok vele…

Kizda közbevágott.

– Mutasd meg neki az újságot! Míg leül megnézni, megkerülöd.

– Hehe, jó vicc! Majd mingyá pofán váglak!

Pista csak nézett maga elé, aztán ránk.

– Elkapjuk.

Hát erre mindannyian megfagytunk.  Hogy mi? Elkapjuk?

De Pista tovább ütötte.

– Hallottátok, aki visszaviszi, ingyen jegy. – felemelte az ujját. – Az összes előadásra.

Határozottan nekibátorodtunk. Sose voltunk még cirkuszba. Ha a fene, fenét eszik, akkor is elkapjuk azt a dögöt. Főleg, hogy semmilyen elképzelésünk nem volt, milyen is egy élő medve. A képeken csak mézzel a kezében láttuk, meg hogy halat fog, ilyenek. Elég barátságos jószágnak tűnt, de semmiféleképpen nem ragadozónak. Kizda felvetette, hogy van otthon méz, azt vigyük magunkkal és kiabáljunk neki, aztán ha lépre megy, akkor szépen visszacsaljuk a cirkuszhoz.

Csoki felvetette, hogy elhozza az otthon fabrikált fűzfa nyilát.

Az olyan erős, hogy egyből keresztüllövi, de ezt elvetettük. Nem voltunk egészen biztosak abban, hogy kapnánk-e jegyet egy döglött medvéért. Azt elkönyveltük, hogy a bőre sokat érhet. Így kerengtünk a faluban, ötleteket gyártva. Én is kitaláltam, hogy esetleg ássunk csapdát neki. Láttam a Tarzanba. Közben Pista a folyó felé kanyarodott, ami eléggé lelohasztotta a vadászó kedvünket.

– Mér, arra megyünk? – kérdeztem óvatosan.

– Hát a medvék is szomjasak nem? Megyünk a laposra.

A lapos volt az a rész, ahol simán belegázolhattál a folyóba.

Itt szoktunk fürdeni is. Erre megint csend lett. Most, hogy tényleg lehet, hogy találkozunk a medvével, hát elszállt a harci kedvünk.

De a medve nem volt ott. Ácsorogtunk, vártuk, hogy milyen parancsot ad a főnök.

– Fel a folyón. Nézzétek a füvet, hátha meglátjátok a nyomát!

Indiánok lettünk. Csoki bekente magát egy marék iszappal, harci ábrákat kent a pofájára. Ezek sebezhetetlenné teszik, mondta.

Kizda is követte, bár cinikusan megjegyezte, hogy Csokinak felesleges magát bekennie, így is úgy is fekete, mint a bagarol.

Én is bemázoltam magam, és rögvest lefoglaltam a Winnetou nevet, amitől aztán jól körbe lettem röhögve.

– Pohos Winetouúúú! – üvöltözték, ugráltak, mint a majmok körbe-körbe. Juszt is én vagyok a nagy indián főnök! Dacosan lépkedtem a Pista nyomába. Szinte mindenhol medvék voltak a sűrűben. Halálos vadászat volt ez! Kizda talált egy hosszú botot, ahol Csoki mutatta, azt jól megszurkálta. Pista inkább a partot vizsgálta, mígnem egyszerre csak csendre intette az indián vadászokat. Leguggolt a fűbe, és erősen nézett a földre.

Mellé kuporogtunk. A fűben tisztán kivehető volt egy akkora nyom, ami kétszer akkora volt, mint az én lábam.

– Ez nagy. – suttogta Kizda.

– Nagyon nagy. – bólogattam.

– Felfelé ment a folyón. – jelentette ki a vezérünk. Arra végképp nem gondoltunk, hogy nyomolvasó is. Azért Csoki megkérdezte.

– Honnan tudod?

– Hát nézd meg hol az eleje. – nézett fel Pista, és felfelé mutatott. – Arra. A malom felé. Azt a mindenit! Az a mi vadászterületünk.

Egymásra néztünk. Most megvan! Már nem kerestünk nyomokat. Csörtettünk, akár a vaddisznók felfelé a partmentén, míg meg nem pillantottuk a malom meredező romjait.

– Kerüljük meg! – álltam elő az ötlettel. – Támadjuk hátba.

– És ha pont szembe jön velünk?

Vállat vontam. Nekem mindegy, csak hátba legyen támadva.

Kizda egyenesen szembe állt Pistával.

– Te ez a medve szokott marcangolni? Úgy emlékszem Elemér bácsi mondta egyszer, hogy valakit valami havason, szétmarcangolt a medve. Elemér bácsi volt a Mérnök. Nagy ember. A szomszéd néni lányának udvarolt, az utcánkba, és járt külföldön. Autója is volt.

Az nem semmi ám! Egyszer tanította is Zsuzsi nénit, de, kijelentette, hogy reménytelen eset. Mert, ha átszalad előtte egy kóbor macska, elengedi a kormányt és sikoltozni kezd. Ki is vittek egy útjelző táblát az utca végén, amikor Lidi néni macskája átsétált előttük. Szóval reménytelen, ha ő mondja igaz, bármi legyen is az. Tényleg mesélt ilyesmit. Én is emlékszem. Pista, látszott erősen hunyorít a balszemével. Csak akkor csinált ilyet, ha gondolkodott.

– Hát nem tudom. Ha Elemér bácsi mondta, akkor lehet. Bár úgy gondolom, sokféle medve van, és nekünk fogalmunk sincs ez melyik fajta. Hát mit mondjak, ez jól hangzott.

– Lehet, hogy ez mézevő.

– És hol látsz te itt mézet? – rivallt rám Csoki. Kizda rácsapott.

– Mer nem hoztál!

– Mindegy. – vágta ketté Pista a kezdődő veszekedést. – Szemből megyünk. Én meg Pohos. Tik amonnan kerültök. – mutatott a falu felőli oldalra.

Rettentő örültem, hogy Pistával tartok. Mellette mégis csak nagyobb biztonságban vagyok, mint ezekkel a majmokkal.

Kettéváltunk, de előbb megegyeztünk, hogy a malomszegnél találkozunk. Ahová a szemetet hordják. Jól is van, már csak a magas partról kell leereszkedni. Amazoknak könnyű, mert besétálnak a faluba, aztán rá a malom útra és már ott is vannak. Nekünk azonban le kell ereszkednünk a magas parton. Ott éles kanyar van a folyóban, és sebes is. Ezért olyan partot vájt magának, ami megvan három méter magas is. Ennek a szegélyén kell végig menni, aztán egy részénél, ahol leszakadt, leereszkedni. Onnan már egy köpés a szeglet. Igaz tele van szeméttel, de az a legkevesebb. Úgyhogy uccu, törtünk a gazban előre vigyázva, bele ne csússzunk a folyóba. Százszor is megjártuk ezt az utat, mégis most megremegett a lábam, ahogy lenéztem a meredély mélyén kavargó folyóba. Már csak a szakadék volt hátra. Pista megállt és rám nézett.

– Menj előre, majd foglak, hogy ne csapj zajt, ha véletlenül megcsúszol.

Bólintottam, és előre léptem. Úgy estem hanyatt egy ott heverő csupasz csigán, hogy még a cirkuszban is megirigyelhette volna a bohóc. Esés közben oldalt vágtam magam és megpróbáltam kitámasztani, de így meg fenéken csúszva érkeztem a part aljára.

A medve éppen velem szemben ücsörgött, a pofája tele volt nejlonzacskóba göngyölt szaros pelenkával. Rám nézett és mormogva tépkedte a zacskót a mellső lábaival. Némán bólintottam felé, és arra gondoltam, hogy ha én is betojok, vajon nem e néz nejlonzacskónak. Annyira meglepődtem, hogy csak annyit tudtam szólni.

– Csókolom.

Lassan oldalra sandítottam és araszolni kezdtem erősen bal felé. Mikor már pár méterre lehettem tőle, behunytam a szemem és négykézláb tekertem minél távolabb tőle, míg neki nem fejeltem egy bokornak. Akkor aztán uzsgyi, futás, ahogy csak a lábam bírta.

Csokiék szokás szerint lökdösődve közeledtek. Mikor meglátták, hogy futok, ők is megfordultak és inalni kezdtek a falu felé. Végül a templom sarkán nem bírtam tovább.

Ahogy hátra néztem láttam, hogy sprinteltem vagy ötven métert.

– Mért futsz? – kérdezte Kizda.

– Ott van! – mutattam a malom felé és kiköptem a tüdőm.

– Hol? – ugrott elém Csoki és megrázta a botját.

– Malom sarkába, a szemetesnél!

– Mit csinál?

– Eszik.

– A Pista? Hol a Pista? – kerekedett el a szeme a rémülettől. – Elkapta a Pistát?

– Nem tudom. – fujtattam. – Én csak eléestem. Aztán köszöntem és elengedett.

– Mi?

Kizda nem bírta tovább.

– Gyerünk, nézzük meg!

Lökdösni kezdett maga előtt, hiába tiltakoztam, csak vissza kellett mennem. Aztán megláttuk Pistát. Ott állt a medvével szemben, mintha bűvölné. A medve négykézláb állt és éppen szembefordult vele.

Csoki rögtön kiabálni kezdett.

– Pista gyere onnan! Széttép!

De ő felemelte a kezét és akkor megláttuk a jobb kezében a láncot.

Egy hosszú láncot lóbált, aminek a vége a medve nyakán volt. Megrántotta. Hátrább léptünk, mert a következő pillanatban a mackóból kétméteres fenevad lett. Tátott szájú hatalmas mancsú dörmögő fenevad. Pista, a mi Pistánk, baljából elővarázsolt egy darab száraz kenyeret és felé dobta.  A medve egy szempillantás alatt elkapta a zsákmányt és fenékre billenve, ropogtatni kezdte.

Pista hátrapillantott.

– Nem bánt. Szelíd jószág ez.

Közelebb merészkedtünk. Most már megnéztük a komát. Őszes pofájú, loboncos bundájú öreg mackó volt. Barna szeme kíváncsian villantott felénk, aztán mellső lábait felemelve rázni kezdte, száját kitátotta és könyörgően brummogott. Most látszott, hogy bármennyire melegek azok a szemek, abban az álkapocsban félelmetes tépőfogak sorakoznak. Hátra léptünk kettőt-hármat.

– Most mi van? – kérdeztük túlkiabálva egymást.

– Dobjatok neki valami kaját!

Felkaptam egy darab kenyeret és odadobtam neki. Majd tíz percig így etettük felváltva, Csoki még egész közel is merészkedett hozzá, hátha megérintheti, de Pista rászólt, hogy ne bohóckodjon vele, mert könnyen megjárja. Aztán rántott egyet a láncon és azt mondta.

– Vigyük vissza.

Elindult, és a dörmögi testvér utána cammogott. Hát ilyet még a jóisten sem látott! Mi négyen és egy medve, végig a falun.

A mi vezérünk, még azt is megengedte, hogy felváltva fogjuk a láncot, úgy vittük akár egy győztes trófeát, végig az utcán. Hősnek éreztük magunkat, mert azok is voltunk ez már biztos. Szaladtak is az emberek szanaszét, ahol csak megláttak. A focipálya sarkánál már egész kis tömeg kísért bennünket, de a közelünkbe egyikük sem merészkedett. Végül a rákanyarodtunk a cirkuszhoz vezető földútra.

Pista elvette tőlem a láncot, és rám mosolygott.

– Eridj szóljál nekik. Itt a medvéjük. De mondd meg, jegy nélkül nem kapják meg!

Nekiduráltam magam és méltóságteljes léptekkel szedtem a lábam a cirkusz sátra felé. Kivel ne találkozhatnék egyből, mint a törpével. Hát csípőre szúrtam a kezem és mielőtt még elzavarhatott volna a bánatba, odavágtam neki.

– Megvan a medvétek kisember. Itt hozzuk e! De jegy nélkül vissza nem adjuk, úgyhogy hívjad a főnököd, mert Ernőkkel nem tárgyalunk.

Erre úgy begurult, hogy nekiindult felém, mindjárt összevág, mint a répát. De meglátta a díszes menetet mögöttem, no meg a kalapos ember is kifordult a sátor alól, igaz most nem kalap volt rajta, hanem olyan szmoking féle, amit a régi filmekben látni. Rám pislantott.

– No, mi van ecsém? Megvan a Béla?

Én egy büdös szót sem értettem, merthogy Bélával nem találkoztam, ezt a kis seggdugaszt meg Ernőnek hívják, hát miről beszél ez az ember?

– Béla? – kérdeztem meglepődve.

– Hát az a nyavajás, akit ott hoz az a suhanc! – mutatott a medve felé.

– Ja… – esett le a tantusz. Kapcsolok én, ha kell. Még átfutott rajtam, hogy milyen hülyeség, ilyen nevet adni egy ilyen jószágnak, de elhessegettem, mert alku fontosabb. – Igen. De jegy nélkül nem adjuk!

A nagybajuszú felnevetett.

– Hát persze! Jöhettek mind a négyen.

Erre már felragyogott az arcom. Megfordultam és intettem Pistának, hogy rendben, hozhatja a Bélát.

– Béla. – mondtam neki, mikor elcammogott mellettem.

Felkapta a fejét, és esküszöm rám vigyorgott. Tudtam, hogy innentől haverok vagyunk. Már csak azért is, mert mikor meglátta a törpét megtorpant, és hátrálni kezdett, ringatva magát jobbra-balra.

A kisember felbátorodva közeledett, közben veszettül átkozta, mindennek lehordta.

– A bánat járjon át te vén szaros, hogy mindég elszököl, aztán csak ráfizetünk a nyavajás pofádra.

Elkapta a Pistától a láncot és vonszolni kezdte a sarokban tátongó ketrec felé. A falubeli népek hangos kacagásban törtek ki, ahogy meglátták a törpe birkózását a hatalmas mackóval. Béla az istennek nem akart engedelmeskedni, bár látszott, hogy a kisember nem kis erővel bír. Végül is addig rángatta a barátomat, míg végre sikerül begyömöszölnie a ketrecébe.  Ám Béla tartogatott számára némi meglepetést. Mert, ahogy a „törperős” tolta fenekét, hát olyan méretes kolbász pottyant ki az alfelén, ami nem csak hogy kellően büdös, de még folyósra is sikeredett. Talán a sok bölcsőzsír árthatott meg szegény párának, de az is lehet, hogy ő sem kedvelte ezt a kis embert.

A törpe ezután egy gyenge csárdást mutatott be, miközben megpróbálta lerázni magáról azt, amit a mackó ajándékba szánt neki.

Béla végre befordult a ketrecébe, ott aztán a hátsójára tottyant és felemelte mellső mancsait. Hörgött, de mi tudtuk, hogy két pofára röhögött. Hiába a mi barátunk, most már egészen.

A cirkuszból végül semmi nem lett, mert az apáink felpofoztak sorban, mikor híre ment a hős cselekedetnek. Két napig csak irigykedtünk, mert azt hittük a másikunk ott ül a cirkuszban és kedvére nézi a műsort. Egyedül Pista nem kapott, mivel régen elhagyta őket az apja. Ő volt a férfi a családban. Mikor kérdeztük hétfőn, látta-e az előadást, azt mondta nem ment el, mert egyedül semmit nem ér az egész. De Bélának vitt még kenyeret és megbeszélte vele, ha még egyszer eljönnek errefelé hát csak sikerül neki megint megszöknie. Mire délután leértünk a focipályára, már üres volt a girbegurba gyepszőnyeg, csak lukak árulkodtak a földben, hogy itt valamikor egy hatalmas sátor állt. Béla helyén, egy földbe szúrt karó ágaskodott, amit mi nagy gonddal kiástunk és eldugtuk a Csoki szex újságja mellé, emlékül.

Bélát hiába vártuk, nem jött többé.

 

Később sokan kérdezték mikor már felnőtt férfi voltam, minek van a lakásban az a korhadt karó a falon.

– Ahhoz volt kikötve a Béla. – válaszoltam titokzatosan mosollyal.

Érdekes, hogy aztán milyen furcsán viselkedtek az emberek!