Sayti Andrea: Levelek
Az öreg tölgy a hegy tetején állt, sok másik, némileg fiatalabb, társával körbevéve. Néhány gyökere már emberkar vastagságúvá erősödött, amint egyre távolabbi sziklákat öleltek át, és egyre mélyebbre vájták magukat a sekély termőföld alatti köves rétegekbe. Törzse, melyet minden évben egy újabb erős és rugalmas belső gyűrűvel támasztott meg, mostanra már mintegy húsz méter magasságba nyújtózott a talajtól. Ez a mély, hosszanti barázdákkal mintázott törzs nem csak magát az öreg tölgyet látta el tápanyaggal, de külső felületén valódi társadalmi élet zajlott: hangyák jöttek-mentek hosszú sorokban, hol élelmet cipelve, hol bábjaikat költöztetve egy magasabb, védettebb helyre. Kisebb pókok feszítették ki hálóikat két barázda közé, jó fogást remélve, hiszen sok rovar pihent meg, vagy éppen igyekezett a fatörzsön minden irányba. Mind közül a legpompásabb egy nagy szarvasbogár volt, ami időnként meglátogatta tölgyünket, aki igazán szívesen kínálta azt meg egy kis fanedvvel, hisz oly csekély mennyiség volt az ahhoz a több mint négyszáz liter vízhez képest, amit a tölgy egy nap alatt felszívott, hogy aztán levelein keresztül a víz nagy részét el is párologtassa. A levelei pedig, mind a hatszázezer, ami évente kihajtott pompás, hatalmas kiterjedésű koronát varázsolt tölgyünk fejére. Nem mintha az öreg tölgy koronára vágyott volna, vagy a legkevésbé is érdekelte volna, hogy bárki pompásnak találja-e a kinézetét. Az öreg tölgy összes gyökere, a törzse és mind az 599, 999 levele csak élte életét nyugodtan a domb tetején. Csak az az egy levél, a hatszázezredik, az volt más.
Ez a levél a tölgy legmagasabb ágának legfelsőbb levele volt. Hozzá jutott el legkésőbb a fa nedve, őt érte először a kánikulai nap és őt tépte legjobban a szél, mint ahogy az esőcseppek ütéséből is neki jutott a legtöbb. Minden más levél joggal sajnálhatta őt, hiszen ott a csúcson minden megpróbáltatásból a legtöbb jutott neki és sem a nap ellen, sem az eső ellen, sem a szél ellen nem tudott úgy összebújni társaival, mint azok, akik alacsonyabban és sűrűbben nőttek. De a mi levelünk egy cseppet sem bánta mindezt, hiszen kárpótolta, hogy ő látott el a legmesszebbre. És ott, a látóhatáron egészen csodálatos dolgot fedezett fel. A messzeségben ott volt egy kék hegy. Azon a hegyen a fák is kékek voltak, kék lombok, kék törzsek, kék sziklák. És a kék hegy tetején állt egy kilátó. Persze a levél nem tudta, mi az a kilátó, csak egy furcsa, szögletes alakzatot látott, ami a kék hegy tetején, szintén kék volt, amikor éppen kilátszott a ködből. A levél egyre inkább úgy látta, hogy az alatta lévő levelek unalmasak, hétköznapiak, értéktelenek és egyre inkább szégyellte, hogy közéjük tartozik és nem a messzi, sejtelmesen, elegánsan, kifinomultan kék hegy egyik kék fájának a levele. Egy idő után már nem súgott össze a többi levéllel a szélben, csak elvágyódva hallgatott a fa tetején és igazán szomorú volt. Úgy érezte, hogy olyan rossz helyre született, ahol nem érdemes élnie. Bármit megadott volna azért, ha átmehetne abba a távoli, kék erdőbe.
Teltek a napok, a hetek, a levél szíve egyre nehezebb lett, egyre kevesebb táplálékot vett magához, sápadt lett, fénye megfakult, egyre jobban fázott. Egy napon észrevette, hogy sápadtsága kezd átváltani aranysárgába, majd néhány nap után csodás rozsdaszínű ruhát öltött rá a beköszöntött ősz. Ez egy kis ideig vidámabbá tette, végre különlegesnek érezhette magát, de aztán körülnézett és döbbenten tapasztalta, hogy társai, akikről időközben már meg is feledkezett, ugyanolyan színpompásak, még ha kicsit eltérőek is az árnyalatok, a mintázatok. A levél újra elszomorodott, minden hiába, hiába az új színek, mégis ismét csak egy volt a hatszázezer közül. Minden levél kiöltözött az őszi bálhoz, melynek során elbúcsúztak az ágaktól, a szellőtől, a fától és mind felkészültek az utazásra, hiszen életük egy új szakasza következett, amelyet a földön töltenek majd, átalakulva. Aztán hirtelen, ahogy egy kis szél támadt, egyszerre több levél is elszakadt a fától és miközben búcsút intettek neki, még odakiáltottak társaiknak, hogy odalent majd találkoznak.
Eljött az én időm, gondolta a legfelső levél, és eltökélte, hogy kihasználja ezt a lehetőséget és amint végre elengedi a fa, a szelek szárnyán utazva meg sem áll majd a távoli, kék hegyen lévő kék erdőig. Talán majd befogadják, majd biztosan meg tudja nekik mutatni, hogy ő igazából idevaló lenne, csak véletlen született máshová. Talán valóban kék lehet majd egyszer ő maga is, hiszen már váltott színt, nem is egyszer. Pipiskedett, forgott, vitorlaként kínálta teljes felületét a szélnek, de így is eltartott még két napig, amig végre a fa elengedte. Mintha az öreg fa érezte volna, hogy ez a levél még éretlen a továbblépésre. A levél pedig, amint elszakadt a fától egy mélyet sóhajtott és belekapaszkodott a szélbe, ami játszott vele, megemelte, repítette, majd újra leengedte bár még kicsit tovább görgette. A levél ekkor döbbent rá, hogy a szél nem fogja olyan messzire elrepíteni, mint amilyen messzire ő vágyott. Hiába kérlelte, kapaszkodott belé, aztán felrótta neki, hogy becsapta, hogy nem képes, csak ennyire, majd újra a jó szívére akart hatni. A szél szó nélkül letette a földre. A levél meg sem hallotta a társai üdvözlését, annyira magába roskadt. Érezte, hogy elhagyja az ereje és ellapult a földön.
– Nézd, milyen szép levél, mondta a lány, és felemelte a földről az egykor legmagasabb ágon lévő levelet. – Várj, idetűzöm neked – folytatta és a fiú hátizsákjának a pántjához rögzítette. Megölelték egymást, majd folytatták az útjukat, nem is sejtve, hogy a hátizsákba kapaszkodva a levél ismét megtelt reménnyel és álmai beteljesülésének lehetőségét ismét hinni kezdte. Azt nem tudta, hogy a fiatalok útja merre tart, nem is gondolt rá, hogy másfelé is mehetnek, mint a kék hegy. Egyszerűen azt érezte, hogy most meg kell történnie annak, amire mindig is vágyott: most el kell jutnia a kék hegyre. Látta maga körül a társait, sokakat még a fákon, sokakat már a talajon, de nem foglalkozott velük, hiszen mind zöldek voltak meg sárgák, meg pirosak, esetleg ezek keverékei. Inkább arra gondolt, hogyan fogja üdvözölni, az előkelő kék hegy előkelő kék fáinak leveleit, hogy hogyan meséli majd el nekik, milyen régen itt van már köztük lélekben, hogy mennyire nem érezte magát otthon az öreg tölgyfán és hogy milyen régen vágyódott már megismerni őket. Sokáig mentek még a fiatalok és vitték magukkal a levelet, de az még mindig nem látott maga körül egyetlen kék színű fát sem, csak unalmasan zöld fenyőket és néhány kopasz tölgyet. Ekkor a lány és a fiú felkapaszkodtak egy kilátóba, sok lépcsőn keresztül emelkedtek és a levél úgy érezte, mégis jó, hogy elhozták, hiszen ilyen magasról már a szél szárnyán is el tud jutni a kék hegyig. Amint felértek a kilátó tetejére és körülnéztek, a levél döbbenten látta, hogy a messzeségben nem is egy, de sok kék hegy van. Úgy érezte, végtelen sok csodálatos kék hegy hívja a távolban és újra lelkesen várta, hogy végre odajussanak.
Aztán megpillantott valamit az egyik kék hegy tetején és beleszédült. Olyan messze volt, hogy egészen aprónak látszott, de az egyik kék hegy tetején ott állt egy öreg tölgy, egészen olyan, mint az, amelyikről ő maga származott. Olyan volt, csak kék. És egy pillanatra úgy tűnt a levélnek, hogy a messzi, kék, öreg tölgy mintha elismerően bólintana felé és a legfelső ág integetni látszott. Ekkor egy szellő körbetáncolta és elrepítette a levelet a hátizsákról, letette a kilátó lábához az avarba. Mikor a kilátóról leértek, a lány egy gubacsot talált a földön, azt tűzte a hátizsákra, a levél helyett.
Megjelent az Irodalmi Rádió: Vetkőznek már az őszi fák c. antológiájában (Líra Könyvkiadó, 2023. szeptember)
Author: Sayti Andrea
Sayti Andrea az Irodalmi Rádió szerzője. Négyéves korom óta olvasok, ekkor vezetett sikerre kitartó kérlelésem a nővérem irányába, hogy bevezessen az általa ismert egyik legnagyobb varázslatba: a krikszkraksz ábrák mögötti történetek felfejtésének mikéntjébe, az olvasásba. Az indíttatás nyilvánvalóan a szüleimtől jött, hiszen az anyagi okokból egyébként minden luxust nélkülöző háztartásunknak a könyvespolcok megbecsült részei voltak és a közös, hétvégi ebéd feletti beszélgetéseik is időnként az aktuális olvasmányaik felé kanyarodtak. Nálunk az olvasás alapszükségletnek számított. Az írni tudással aztán jöttek a fiókomban őrzött kisebb mesék is, de megmutatni nem bátorkodtam őket, és ezen az sem változtatott, hogy az iskolás évek kötelező fogalmazásait általában szívesen írtam és pozitív visszajelzéseket is kaptam rájuk. Amikor azonban a szakmaválasztásra került sor, tettem egy akkor bátornak tűnő kijelentést: „Mindegy, hogy mit csinálok addig, de ha öreg leszek és lesz már sok tapasztalatom, akkor biztos írni fogok”. A mindennapok sodrásai közepette aztán az írás egy ideig csendben lapult bennem, amíg néhány éve elő nem tolakodott, utazás vagy séta közben összeállt versek formájában. Ekkor csatlakoztam a Magyar Íróképző tanfolyamához, ahonnan azóta is sok bátorítás és ihlet származik. A versek továbbra is spontán születnek, saját akaratuk szerint. A prózához azonban számomra csend kell, hogy le tudjak merülni az emlékek,...