Ahol a nap mindig korábban kel-7.rész

Korán ébredt. A hajnal még csak derengett, lopakodó fényekkel, ébredező madarak ricsajával. A szobán, mint egy szellem suhant át a klímából kiáramló hűvös levegő, s meg-meglebbentette az ágyat keretező, pillekönnyű, fátyolszerű anyagot.
Gábor még békésen aludt. Nézte a férfit. Nem volt elég neki ez a pár nap, hogy az elmúlt közel két év fáradalmait kipihenje. A gondok szántotta barázdák az arcán csak még jobban kirajzolódtak. Ez még markánsabbá tette a vonásait.
Szánta a férfit, s most ő szerette volna óvni úgy, ahogyan Gábor tette vele a közelmúltban.
Hagyta, hadd aludjon.
Hirtelen ötlettől vezérelve magára kapta a fürdőruháját, s egy kitépett noteszlapot helyezett a párnájára:
„A tengerparton vagyok! Ne aggódj!”
Csak úgy, mezítlábasan kiosont a szobából.
Amint kilépett hotel hátsó kijáratán, szinte repülni támadt kedve, olyan könnyűnek érezte magát. Sebesen kapkodta mezítelen talpait az aszfaltúton, amíg pár méter után elérte az agyagsárga homokos fövenyt – melyet néhol a partra vetett kagylók mészfehérsége pettyezett –, s amely még most is langyosan pergett lábujjai alatt. A pálmafák végeláthatatlan sora szinte az égig nyújtózkodva fürdött a reggeli, sejtelmes párával burkolt fényben. Minden olyan misztikus volt és nyugodt, csak a vad hullámok járták rendíthetetlenül táncukat. Belegázolt a vízbe. Megborzongott, amikor a hideg víz körülölelte a bokáját, majd hagyta, hogy egy hullám a hátára vegye, s elvigye magával. Jóval beljebb, ahol a hatalmas, part menti hullámok már elültek, csak békésen fodrozódott a tenger. Lustán tempózott egészen az aprócska szigetig. Egy megfeneklett, korhadt csónakba kapaszkodva húzta ki elfáradt testét a vízből. Elterült a parti fövenyen. Az ébredő nap sugarai jólesően simogatták a testét, s pillanatok alatt lecsókolták bőréről a vízcseppeket.
Elernyedt testtel, mozdulatlanul feküdt.
Körülölelte a békesség, mely áradt a szinte érintetlen, elhagyatott vidékből.
A kora hajnali gondolatai kísértették. Emlékek rohanták meg, s szélsebesen vitték vissza a múltba, mintha egy könyv lapjait pergették volna az ujjai.
Gáborral már időtlen idők óta ismerték egymást, még az egyetemről, de magánéletük külön szálon futott, soha nem fonódott össze, bár szakmailag néha egy-egy közös munka kapcsán találkoztak.
Mint azon a kora őszi napon, egy konferencián.
Akkoriban már szinte csak a munkájának élt, hiszen a gyerekei felnőttek, s a férjét egy rosszindulatú, gyors lefolyású betegség – egy hét alatt – fiatalon elvitte. Úgy érezte a testét már csak a hétköznapok monoton lendülete viszi előre, s mintha a szíve helyén is csak egy érzéketlen kődarab lenne. Nem igazán látta már értelmét az életének, ezért beletemetkezett a munkába.
A hétköznapok elviselhetőek voltak, de hétvégenként rászakadt a magány.
Tétlenül tengett-lengett az üres lakásban.
A férje ruhái, tárgyai érintetlenül hevertek úgy, ahogyan hagyta, mintha bármikor visszatérhetne és birtokba vehetné azokat. Néha ébren is látni vélte a férjét amint belép az ajtón, leveszi a válláról a táskáját az előszobában, kibújik a cipőjéből, s karját ölelésre tárva, mosolyogva közeledik felé.
Álmatlan éjszakáin, ha mégis elszenderedett rövid időre, szörnyű álmok gyötörték…
Sivár, pergővakolatú falak között, koszlott, töredezett csempéjű, semmibe vesző folyosón kongtak a léptei. Távol, az elérhetetlen messzeségben, szinte lebegni látszott egy vaságy, s a fehér lepedőn egy férfi félmeztelen élettelen teste feküdt, csövek lógtak ki belőle… futni kezdett, hogy elérje, hogy megölelje a férfit, s hogy megkérje, ne menjen el, maradjon vele… de az ágy, s rajta a test egyre sebesebben távolodott, s végül beleveszett a semmibe…
Nem tudott elbúcsúzni sem tőle mielőtt meghalt, s talán ezért nem tudta elengedni őt.

Bármennyire is begubózott, s próbált eltolni magától mindenkit, aki segíteni próbált neki, voltak munkahelyi barátai, akik éreztették vele, hogy szeretik őt.
Hálás volt, de a fásultsága nem hagyta kibillenteni az érzéketlenségből.
Ekkor lépett az életébe Gábor.

Aznap, ott a Börzsönyben, késő estig sétáltak az erdőben. A természet már téli álmára készült, s a fák levelei utolsó táncukat járva peregtek le a fákról. Sokáig nem szóltak egymáshoz. Hallgatásukat csak a lábaik alatt finoman roppanó avar neszezése törte meg.
Amikor a férfi megszólalt, lassan, alig hallhatóan ejtette ki a szavakat:
– Az utóbbi napokban sokat gondoltam rád Nóri, amióta megtudtam a főnöködtől, hogy egyedül maradtál. Gondolatban visszaidéztem azokat az időket, amikor megismertelek. Talán te nem is emlékszel, de már az egyetemen is felfigyeltem a hosszú barna hajú, szép vonású lányra, aki nap mint nap ott ült a folyosó ablakában, kezében egy jegyzettel, s szemei sokszor szomorúan meredtek a távolba. Ismertem ezt az érzést, bár én már ötödéves voltam akkor, de vidéki fiúként még mindig hiányzott a családom és a falusi közösség. Soha nem tudtam megszokni a nagyvárosi életet. Tetszettél, de annyira magányosnak és zárkózottnak láttalak, hogy nem mertelek megszólítani. Pár évre rá, amikor a kutatóban kollégák lettünk, te már férjnél voltál és az első gyerekedet vártad.

Soha nem hoztam szóba, de azt hiszem szerelmes voltam beléd. A szülés után hosszú évekre eltűntél a szemem elől, s csak néha-néha láttalak egy-egy szakmai konferencián. Amikor most találkoztunk, tudtam, hogy ez alkalommal nem szabad elszalasztanom a lehetőséget, hogy felajánljam a segítségemet…
A férfi kérdőn, válaszra várva nézett a nőre.

Alkonyodott. Körülöttük a mohó sötétség elnyelni készült mindent…

Bollók Irén
Author: Bollók Irén

„…Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.” (Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről) Bollók Irén vagyok, a gyerekkori becenevemen Sutyi. Az Alföldön születtem, s ott is töltöttem a gyerekkoromat és a fiatalságomat, ezért áll hozzám közel a Móra idézet. Akkoriban az ötvenes években egy kis faluban teljesen más volt az élet,mint ma. Sok szempontból sokkal nehezebb, de a nehézségek ellenére az emberek mégis összetartottak, segítették egymást. A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes évek közepétől a falu központjában az apai nagyapámtól örökölt vertfalú vályogházban, amely még ma, több,mint száz év után is áll. Ábrándos, zárkózott gyerek voltam, s gyakran merültem el a könyvek varázslatos világában.Jórészt azért is, mert ilyenkor a fantáziám mindig máshova vitt, s beleláthattam más korok, más tájak, városok, emberek életébe. Talán, ha apám nem figyelt volna rám, s nem terelgetett volna vissza a való életbe, elveszek az élet útvesztőiben. Tőle tanultam, hogy a...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Árvák

                                                                Árvák   A városnak ezen a részén mindig sokan járnak. Itt a buszmegálló, csillogó-villogó áruház, helyijárat-megálló; bank, iskola, pláza, szerkesztőség, ügyészség, illatozó látványpékség, börtön.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »