Egy viharos augusztusi nap

Szeretem az esőt.

Gyerekkoromban, nyaranta, alig vártuk, hogy a hatalmas cseppekben zubogó zápor elverje a port a kocsiúton,hogy azután a nyomában keletkező pocsolyákban lelkendezve tapicskoljunk mezítlábasan. Nem tudtuk milyen lehet egy igazi fürdőszoba, igazi zuhanyzóval, ezért nekünk falusi gyerekeknek ez az égi zuhany igazi jó móka volt. Kitártuk hát a két karunkat az ég felé, és élveztük ahogyan a langyos esőcseppek végigcsorognak felhevült, poros, meztelen felsőtestünkön, igazi felüdülést szerezve.

Ez a vihar kitörésekor érzett eufória a mai napig megmaradt bennem. Sokszor elnéztem a lakásom ablakából a budai hegyek felett gyülekező komor szürke esőfelhőket, hallgattam az ablakom előtt hajladozó gyertyán nyögéseit a tomboló szélben, s ámultam azon, ahogyan a dörgések, csattanások nyomán, egy-egy villám keresztülhasított az égen, fénybe vonva a környéket. Magam sem tudom miért, de a redőnyömön kopogó esőcseppek zaja is zsongított, s a legnagyobb égiháború közepette is valamiféle nyugalommal töltött el.

Nem változtatott a viharhoz fűződő különös viszonyomon az sem, hogy egyszer életemben mindez mégis félelmet keltett bennem.

Nagyon jól emlékszem arra a napra, mert nem egy átlagos hétköznap volt, hanem augusztus 20.-a.

2006 augusztus 20.-a.

Akkor már özvegy voltam, s egyedül éltem. A lányom akkoriban települt haza hosszú évek után külföldről, s talán ezért is alig várta az esti tűzijátékot.

Nekem különösebben nem hiányzott mindez, de a kedvéért hagytam rávenni magam, hogy menjünk le a Batthyány térre s onnan nézzük végig a jeles eseményt.

Beálltunk a téren a Duna-parti tömegbe, s vártunk a 9 órai kezdésre.

Nem vagyok egy igazán spirituális lélek, s annyira a megérzésekben sem hiszek, de talán éppen azért, mert annyi vihart átéltem már, néma tanúként figyelve a természet játékát, pár perccel 9 óra előtt különös érzésem támadt. Egy platánfa alatt álltunk, s felnéztem a fára. A leveleken, mintha valamiféle borzongás futott volna végig, éppen csak sejtelmesen megzizzentek, mintha egy kósza szellő, hírnökként, azt súgta volna nekik, „Kapaszkodjatok!”

Szóltam a lányomnak, hogy az az érzésem, vihar közeleg.

-Ugyan anyu- volt a válasz-ha így lenne, akkor a rádió biztosan bemondta volna, s lefújták volna a tűzijátékot.

Abban a pillanatban a táskámban megcsörrent a telefonom. A fiam hívott.

Amit mondott, abból kiderült, jól sejtette, hogy a Duna parton állunk. Kérte, hogy azonnal induljunk haza, mert Hűvösvölgyben már kitört a vihar, s a viharfelhők a Duna irányába haladnak.

Mindezt gyorsan közöltem a lányommal, de már fogtam is a karját, s húztam magam után, az úttest másik oldalán álló épületek irányába, mintegy ösztönösen védelmet keresve.

Abban a percben kilőtték az első rakétákat, s tomboló széllel megérkezett a vihar is. Az eget felváltva világították be a villámok és a tűzijáték fényei. Megeredt az eső, s én kétségbe esetten elkezdtem futni, magam után húzva a lányomat is. Nem törődtem azzal, hogy magas sarkú papucsban botladozom, csak minél előbb biztonságos helyre akartam érni. Már nem csak az ég zengett, nem csak a petárdák durrogtak, hanem recsegtek az ágak, s a léptek dübörgésébe jaj-kiáltások is vegyültek.

A tömegközlekedési eszközöket a tűzijáték idejére leállították, így az emberek a buszmegállók plexi pavilonjainak védelmét keresték, de az eső már oda is bevert, vajmi kevés védelmet nyújtva.

Mi úgy döntöttünk nem állunk meg, s csak rohantunk a Moszkva tér irányába. A Szilágyi Erzsébet fasorba érve elhaladt mellettünk egy 56-os villamos, de még a lépcsőjén is lógtak emberek.

Nem tehettünk mást, csak futottunk tovább, egészen a Budagyöngye üzletház sarkán álló Meki-ig, az egyetlen helyig, amely még ilyen késői órában nyitva volt a környéken.

Mint két ázott veréb estünk be a lengőajtón, meg sem állva a pultig, ahol 2 forró teát kértünk.

Közben hívtam telefonon a fiamat, hogy jöjjön értünk autóval, s vigyen haza bennünket a Törökvészi útra, hiszen oda már képtelenek lettünk volna a meredek Kapy úton felkaptatni.

Egész életemben, sem előtte, sem utána nem éreztem úgy, hogy a forró tea olyan jólesően égetné a nyelőcsövemet. Nyomában a meleg csak úgy áradt szét a testemben, fásult nyugalom érzésével keveredve, mely fásultság csak fokozódott amikor megérkezett a fiam,fűtött autóval, s száraz törölközőkkel az üléseken.

Elengedhettem magam, már biztonságban voltunk.

Nem is tudom,hogyan jutottunk haza, hogyan keveredtünk ágyba, de talán nem csoda, hogy azóta sem voltam kint a Duna parton augusztus 20.-án, a tűzijátékra várva.

Bollók Irén
Author: Bollók Irén

„…Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.” (Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről) Bollók Irén vagyok, a gyerekkori becenevemen Sutyi. Az Alföldön születtem, s ott is töltöttem a gyerekkoromat és a fiatalságomat, ezért áll hozzám közel a Móra idézet. Akkoriban az ötvenes években egy kis faluban teljesen más volt az élet,mint ma. Sok szempontból sokkal nehezebb, de a nehézségek ellenére az emberek mégis összetartottak, segítették egymást. A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes évek közepétől a falu központjában az apai nagyapámtól örökölt vertfalú vályogházban, amely még ma, több,mint száz év után is áll. Ábrándos, zárkózott gyerek voltam, s gyakran merültem el a könyvek varázslatos világában.Jórészt azért is, mert ilyenkor a fantáziám mindig máshova vitt, s beleláthattam más korok, más tájak, városok, emberek életébe. Talán, ha apám nem figyelt volna rám, s nem terelgetett volna vissza a való életbe, elveszek az élet útvesztőiben. Tőle tanultam, hogy a...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »

A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit

Teljes bejegyzés »

Elgurult évek

Mint a gyöngyök, amikor leperegnek, szakadt láncról, úgy gurultak éveim szerteszét. Lám, talán el is enyésznek, és nem lesznek maradásra érveim. Szerettem őket, egyenként mindahányt,

Teljes bejegyzés »