Margarita:
A Fák Lázadása
Amsterdam, Berlin, Bern, Rome, Stockholm, Vienna… – A nemzetközi repülőtér nagy kijelzőjén kattant a forgó tábla, az utasok sietve felkapták bőröndjeiket, ellenőrizték a helyi időt, elpakolták a maradék uzsonnát és eltették a képeslapokat. Ki a terminálokhoz sietett, ki az információs hölgyet faggatta izgatottan, mintha nagyothallóval beszélne – bár könnyen lehet, hogy csak a hangosbemondót akarta túlharsogni. Csattogva gurultak a bőröndök a tükörsima hallban. Az érkező utasok közt feltűnt egy rovátkolt, napcserzette arcú, hosszú, ősz hajfonatú idős asszony. Gyönyörűséges volt természetességében, fekete szeme csak úgy csillogott. Nyakában kagylóból, kövekből fűzött nyaklánc. Mohazöld ruhája volt és úgy tűnt, mintha az apró, színes virágok a ruhán nyílnának, a finom, sűrű mohaszálak között. Több hölgy érdeklődve nézte az új divatot – moha vagy moher? – , az egyik, sárga hullámos kalapban műszempilláit rebegtetve még a napszemüvegét is az orrára csúsztatta, hogy jobban lássa a trendet. ,,Persze, öko, újrahasznosítható”- mormolta. Meg mert volna rá esküdni, hogy a virágok illatoztak. ,,Beépített parfüm. Micsoda ötlet! A végén még rászállnak a pillangók!” – és mosolygott. Együtt siettek a kijárat felé. Az utcát végiglocsolta a késő délutáni napfény és az égbolt olyan pazar színekben játszott a türkíztől a bordón át a liláig, hogy a kalapos hölgy valamiféle barokk scenarioban, apokaliptikus hangulatban érezte magát egy pillanatra. ,,Badarság!” – gondolta, ,,túlfeszültek az idegeim a hosszú repülőút alatt. Egy forró fürdő otthon és minden rendben lesz”.
Ugyanekkor az irodaházakban eltették a kávéscsészéket, kikapcsolták a monitorokat, tekintetek néztek össze vagy fordultak el egymástól. Valami olyan furcsa lett, mintha egyszerre felgyorsult volna az idő, tapintható lett a nyugtalanság. Az utca forgataga, a kirakatok előtt nézelődő fekete, fehér, vörös, színes gyalogosok mintha egy percre némafilm villámgyors szereplőivé váltak volna, akik mintegy dróton rángatva, kalimpálva sietnek dolgukra a burleszk világban. Majd hirtelen minden lelassult. Egy kávébarna, filigrán, vakító fehér fogsorú diáklány felkacagott, arany karika fülbevalóján megcsillant a nap.
Ekkor már nem lehetett nem hallani a tompa morajlást és dübörgést, ami végigfutott a föld alatt, megrezegtetve a házakat és a felhőkarcolókat. A kávéscsészék csilingelve összekoccantak az irodában és az emberek tágra nyílt szemmel, egymásra meredve egyszerre füleltek fel. A nők kezében megállt a sminkecset. A férfiak kezéből kiesett a tőzsdeindex.
Dermesztő volt a vihar előtti csend.
A morajlás egyre erősebb lett, majd a feszültség hatalmas robbanásban sült ki és az utca végigrepedt. A burkolat alól hatalmas, indaszerűen kanyargó ágak nyúltak ki, mint kezek, az ég felé kapaszkodva. Nemsokára, ahogy egymás után emelkedtek ki a sugárút két oldalán a hatalmas növények, kibomlott pazar koronájuk és ahogy azok összekapcsolódtak, jelent meg impozáns, indákkal is tarkított sima, rücskös vagy berepedezett törzsük. Legalábbis ezeket pillantották meg először az utcára tóduló emberek és valamiféle ősi ösztöntől hajtva remegve és megbűvölve a fákhoz futottak és szorosan átölelték göcsörtös törzsüket. Itt biztonságban vannak, amíg ez a látomás, a fák feltámadása lezajlik. Egy szót sem tudtak szólni, sokan önkéntelenül megfogták egymás kezét és így fogták át a vastag, ősi évgyűrűket. Az ágakon hosszú, kerek, tányéros, legyező- vagy szívalakú levelek nőttek, némelyiken liánok tekeredtek szikrázóan gyönyörű, harmatos virágkelyhekkel. A zöld minden színében pompáztak, a halvány almazöldtől a ragyogó, meseszép smaragdig. Nemsokára mindent beborítottak.
Az autósok először tülköltek, a vezetők fel akartak háborodni, hogy nem jelezte előre tábla ezt a nagyarányú útfelbontást, elterelést, omlásveszélyt, de aztán ők is nyitva felejtették a szájukat, dörzsölték izzadt homlokukat, hebegetek-habogtak. Némelyiküknek, elfelejtkezve útitársukról, a cigaretta is a körmére égett. Mi ez, délibáb? Mások eszeveszetten kattintgattak, micsoda Facebook és Instagram hír lesz ez!
Az előbb sivalkodó, telefont, tabletet nyomkodó gyerekek, hirtelen nem tudták, nem a virtuális világ szabadult-e rájuk 3D-ben, nem keveredtek-e bele nagy hirtelen a mátrixba? Egyikük a 3D-s szemüvege után nyúlt, nem felejtette-e magán az óvodából hazafelé utaztában, amikor a sofőr mellett a Mercédeszben bébikék laptopján ténykedett?
A politikus ellenfele nagystílű visszavágójára gyanakodott – micsoda szalagcím lesz ez atyavilág, nehéz lesz überelni -, a színésznő filmforgatásra (,,Fantasztikus premier! Erről aztán sokáig fognak beszélni!”), a lelkész keresztet vetett: – Itt a világvége, ahogy megjövendölted, János!
De mindannyiukat hajtotta a nyájösztön, üzletember, hajléktalan, közalkalmazott és közmunkás igyekezett csoportokba tömörülni és ahogy nőttek ki a földből a hatalmas, titáni, mitikus fák elragadtatott, lenyűgözött kiáltásokat, sikolyokat lehetett hallani. Akármilyen földbe gyökereztető is volt a robajoktól kísért növekedés, volt benne valami ősi és megnyugtató, ahogy a lombsátor föléjük borult és az irodaházak eltűntek a rengetegben. ,,Végre, végre! – mondta bennük egy hang -, ,,ez az igazi otthonunk, a harsogó zöld, a vadon, amit a szívünk mélyén sosem feledtünk. Ez az igazi, a mesterkéletlen, mely szült és magába fogad és átmossa lényünket.” – A szálloda portása hátba vágta a cimboráját: – Na Lali, te sem mész ma vissza melózni! Erre iszunk!
Az anyák kezdtek kétségbeesni távollevő csemetéik miatt. A többiek nyugtatták őket: Ki tudja meddig terjed az erdő és hát vannak velük más felnőttek. Azért, azt beismerték, ilyen élményben még nem volt részük. Mit lehet tenni, amikor a természet visszaköveteli a jussát? – Ha én ezt a klubban elmesélem! – mosolygott maga elé a német származású bármixer, aki régen egy népszerű sorozatban szerepelt markáns, világfias arcéle miatt.
– Csak semmi pánik! – kiáltotta középkorú tanítónő. – Ez a legfontosabb! Hiszen azt sem tudjátok, milyen természeti tüneményről van szó.
– Este biztos elmagyarázzák a híradóban! – bólintott a fehérszőke trafikosnő. Valahogy ebben az elementáris csodában egyik sem gondolt a vagyonra ás a hétköznapi tennivalókra. – Talán van itt egy biológus, aki fényt deríthet mindenre – morfondírozott a sarki bank megfontolt pénztárosa, egy rocksztár felesége. A csoport köréjük sereglett, nagy hirtelen ők lettek a vezérek az éppen zajló akciófilm közepette. – Hé, lehet hogy kész átverés az egész! Hol vannak a rejtett kamerák? – kiáltotta egy gördeszkás kamasz és megfordította fején a siltes sapkát. Ilyet nem láttak, akárhogy keresték, csak a felettük ringó ágakat, virágtányérokat, zúgtak a falombok, ahogy a gallyak a fény felé nyújtóztak. Néhány pille is arra tévedt, érezték az őserdő, az őserő vonzását. A kíváncsibb itt rekedtek rovarok, gombák után kutattak. Gyerekkori emlékek törtek fel, egy kisgyermek felkacagott, ő színes tojásokat szeretne keresni, hiszen tavasz van. – -Jó, jó – dörmögte szokatlan mély hangon egy botjára támaszkodó idős néni – mindez szép és jó, de mi lesz, ha ránk esteledik? – A többség azonban körben leült a már megnyugodott, békés és meleg, vajúdás utáni földre, anyaölbe, leterítették amijük volt és rögtönzött pikniket rendeztek. Némelyek haditanácsot ültek, mások megosztották egymással elemózsiájukat, italukat, mint erdei jótündérek. Volt aki hazatelefonált, ki hogy van, teljes-e a csapat? Az élelmesebbek a híreket böngészték az akadozó interneten és ámulva állapították meg, hogy a Föld legkülönbözőbb pontjain titokzatos törésvonalak mentén sűrű hálózatszerűen megjelentek az óriásfák és úgy emelkedtek ki a talajból mint régen a hegyhátak és a vízből a kontinensek. Több jeles tudós értekezett a rendkívüli természeti jelenségről, beszéltek a légkör vészterhes szennyezettségéről és hogy milyen mértékben fogy az oxigén bolygónkon az őserdő irtása, az óceán szennyezése miatt, hány nagyváros szenved a szmogtól. Ugyan nem tudják, kik szervezték a ,,földalatti akciót”, de az biztos, hogy radikális csoport. Még radikálisabb, mint a Greenpeace.
Többen felháborodtak a műsorban az anyagi károk miatt, míg hirtelen a stúdió közepén is repedés támadt, majd lyuk és növekedni kezdett egy fa. Göcsörtös ágai szerteszét tekeredtek, áttörték a mennyezetet. – Na ilyet még Hundertwasser vagy Gaudi sem pipált – csücsörítette rózsaszín száját a műsor ismert dizájnere és megcsörgette nyakában a színes láncokat. Nem ilyen stúdiólátványt tervezett, de aki kitalálta, jól csinálta, biccentett elismerően. – Úgy látszik a mérges energiák idevonzzák a fákat. Méregtelenítenek, takarítanak.
A széltében futó csíkoktól megzavart adás váratlanul kitisztult.
A képernyőn hosszú ősz hajfonatú asszony jelent meg, ruhája mohazöld. Száján szép, szomorú, jóságos mosoly. Mellette vékony, fiatal lány, egy északi aktivista állt. Az idős hölgy megfogta a mikrofont:
– Ma a Fák Napja van. Mi emberek a legszorosabb szimbiózisban élünk velük, részeik vagyunk, még gének szintjén is több mint 90 %-ban azonosak vagyunk. Csodálatos lombkoronájuk, gyökérzetük akár a tüdőnk két fele. Lélegeznek, mint mi, de ők beszívják, amit mi kibocsátunk és megújítják, hogy éltető lélek-zethez, oxigénhez jussunk. Elveszik a mérget és ajándékot adnak. A legjobb barátaink. Napfényből, vízből, földből előállítják, amire szükségünk van, nélkülözhetetlenek, szívünk- lelkünk gyönyörűségei. Gyökérzetükkel kontinenseken keresztül összekapaszkodnak, kommunikálnak egymással, élő hálózatot alkotnak. Ami az egyiknek fáj, fáj a többinek is. Hallották testvéreik jajjszavát, hogy saját tüdőtöket vágjátok ki az Amazonas mentén és annyi más helyen, szerte a Földön. Nem veszitek észre, hogy ti hívjátok be a covid járványt és ahány százalékkal irtjátok az erdőt, annyi százalékkal pusztul a ti tüdőtök is? Semmi sincsen véletlenül, aki a nagy egészet bántja, magát is megfojtja.
Emberek! Történelmi pillanatnak vagytok tanúi. A fák lázadásának! Nélkülük nem tudtok létezni, sem levegőt venni, a Föld tüdeje a ti tüdőtök is. Kicsiben a Föld vagytok, ha vizei kiszáradnak, kiszáradtok ti is, ha a levegő mérgezett, ti is mérgezettek vagytok és a gyermekeitek is. A kivágott fák gyökerei élnek és társaikkal összekapaszkodva földalatti mozgalomba kezdtek. Helyreállították az energetikai rendszert. Olyan erők mozdultak meg, melyek megrázzák a beteg testet és elsöprik a járványokat. A Föld újra élő édenkert lesz, fellélegzik veletek együtt és helye lesz rajta minden fának és állatnak. Ezért most vissza fogtok térni az őserdőbe, ahonnét jöttetek. A népmesében minden jó tanács és bölcs találkozás itt történt. És minden, amit emberkéz alkotott, szétomlik, az ember teste pedig őseihez tér. Fakoporsóba, földbe, vízbe. És az önzetlen természeté lesz, az örök megújulásé. Az ő elemeiből épültetek, ő az édenkert. Végül ő győz. Minden más csak illúzió. Uff, én szóltam – mosolyodott el.
– Köszönöm Gaia – ölelte meg hálásan a fiatal aktivista lány.
A Földre mély csend ereszkedett, csak a tücsköket és a madarak sokszólamú zenekarát lehetett hallani. A hálózatok csak itt-ott működtek, pittyegtek elhalóan, a műholdak dacára. Az elektromos rendszer röviddel ezelőtt teljesen összeomlott.
Volt aki hazament, de a többség elaludt a csillagok alatt, az ősi fák és az erdő, a gyerekkor, az anyatermészet biztonságában, ősi erőterében, ami az igazi tér-erő. Betakarták egymást, megfogták egymás kezét.
A vezető politikusok, hadvezérek és a pénzemberek tanácstalanul néztek egymásra a kerekasztal körül az üvegkupola tanácstermében. Köröskörül csak a fák susogtak, a sötétben egyre terjedő erdő. A monitorok kikapcsoltak, a távkonferencia végetért, a hálózat megszakadt.
Hirtelen egészen egyszerű, hétköznapi, halandó emberek lettek.
Author: Margarita
Margarita kedvelt írói (félig ál)nevem. Úgy döntöttem Milan Kundera íróval egyetértésben, hogy az alkotó kiléte és életrajza nem lényeges, a műveknek kell hatniuk, megmérettetődniük. Ebben szeretnék fejlődni. Izgalmas volna számomra a műhelymunka, a visszajelzések, hogyan olvasódnak, képződnek le az alkotásaim a befogadókban, ez is egy külön önismereti út, inspiráció. Sokszor nehéz ebben a sűrű földi létben időt találni arra, ami igazán fontos. Örülnék ha alkotótársakra és értékes beszélgetésekre lelnék. Köszönöm a figyelmet.