Könnyű Séta

 

 

 

 

 

 

Prológus

Történetünk valahol a jövőben játszódik, ahol látszólag békés világ forr, mert a lüktető rotyogást, elfedi a csöndes pusztulás. Tudják mi az a Könnyű Séta? Halálkapu? Elmesélem. Úgy kezdődött, hogy egy szép reggelen a felkelő nappal együtt beköszöntött a túlnépesedés apokalipszisa. Ekkor már oly sok ember élt a földön, hogy a globális katasztrófa már csak egy kaján mosoly volt Isten arcán. A világ ökoszisztémája felborult, és egyre szűkebb helyen egyre több ember zsúfolódott össze. Tömeges mészárlások és öngyilkos szekták nőttek virágok helyett. Ekkor jött a “Könnyű Séta”. A megoldás, amely máig is vitatott. Egy mérnök zseni – akit elmondása szerint megszólított az Úr, alkotott egy kaput, mely egyesek szerint egy másik dimenzióba röpíti az embert. Aki átsétál rajta, az egyszerűen eltűnik. Voltak, akik azt mondták, ezek az emberek meghalnak, és voltak, akik úgy gondolták, hogy a kapun átsétálva egy másik világban élhetnek tovább. Bizonyítékot egyik fél sem tudott felmutatni, hiszen még igazoltan soha senki nem tért vissza közülük, aki átsétált a kapun. A kezdetekkor két rend állt egymással szemben. Az egyik szerint az ember a saját dimenziót csak is a teljes szabadság tudatában lépheti át. Ők elnevezték magukat Szabbadhkiknak. A másik rend szerint tartanunk kell magunkat a keresztény és (egyéb más vallás tanaihoz), ami szerint az ember csak ebben a világban lehet boldog, a kapun való átlépést pedig öngyilkosságnak titulálták. Ők a Boldagaurok. Mindkét vallási nézetnek hatalmas tábora volt addig, míg az egyik Szabbadhkik vallását követő politikus megnyerte az elnöki választást és törvényesítette a Könnyű Séta elvét. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a kapuk megjelentek az utcákon és bárki átsétálhatott rajtuk.

Két év sem telt bele, megszűntek a háborúk, az éhínség, a szegénység és az állam virágzani kezdett. Majd öt évvel később a Halálkapu az egész világon elterjedt. Úgy tűnt, hogy a Feltaláló megtalálta a tökéletes megoldást az emberiség számára. Valóban?

 

 

 

Felütés

Talán a Feltaláló tudja.

Lehet, hogy nincs is olyan, hogy „tökéletes megoldás”. De egy biztos, nem a túloldalon van. Abban is biztos vagyok, hogy nem az van ott, amire gondolsz.

– Te talán voltál a túl oldalon, hogy olyan biztosan állítod?

– A híresztelések ellenére még én sem voltam odaát. De én építettem az elsőt is és meglehet a legutolsót is én fogom.

–  Akkor minek építetted egyáltalán?

– Nem tudom. Éppen ültem a konyhaasztalnál és hagymát szeleteltem. Közben egy egyenleten gondolkodtam, ami már rég óta piszkálta az agyamat. Aztán egyszer csak véletlenül megvágtam az ujjam. Talán a belém hasító fájdalom, vagy az agyamba toluló adrenalin miatt, de megjelent előttem az egész képlet. Megoldva. Hetekkel később egy sámli akadt a kezembe az ócskásnál. Szeretem a régi dolgokat. Főleg, ha kézi munka. Amikor nagy lelkesedéssel nekiálltam megjavítani az egyik lábát, az első dolog, ami a kezembe akadt egy 60-as szög volt. Vas. Egyszerű fém! Pont ugyanúgy hasított belém a felismerés, mint amikor elvágtam az ujjam. Mindig is azt gondoltam, hogy az ideológiák csak akkor érnek valamit, ha képesek valóságot teremteni maguk körül. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy a képletet a fémekre alkalmazom majd. Aztán hosszú évek teltek el, míg megtaláltam azt a formát, ami összetartja az ideológiát és a matériát. Ez volt a kör. Pár nap alatt kész lett az első kapu. Megjegyzem, hogy magam sem tudtam, hogy mit csináltam. Évekig bámultam a kaput, amíg az esti beszélgetés során egyszer csak azt kérdezte az asszony: „Miért nem teszed ki egy térre szobornak? Vagy felajánlhatnád a hivatalnak, úgyis olyan különleges formája van.” Soha eszembe nem jutott volna, hogy átmenjek rajta, de az emberek kreatívak és pénzéhesek. Először csak egy kutya sétált be, aztán nem jött vissza. Aztán egy ember véletlenül beleesett és eltűnt. Persze felelősségre akartak vonni, ezért visszahozattam a kaput. Megkeresett egy üzletember, aki azt mondta, csináljunk több kaput és ajánljuk föl börtönöknek és… én ezt nem tartottam jó ötletnek. Nem ezért kaptam a sugallatot. Úgyhogy megtartottam magamnak. Vártam a megfelelő pillanatra, ami csakhamar el is jött. A megoldást egy vallási vezetőben találtam meg, akit egy álmos szombat délután hallottam egy zsúfolt téren prédikálni. Az az ember maga volt a kapu. Akkor jött ez az őrült ötlet, hogy vajon az emberek hajlandóak-e önként besétálni a kapun, hiszen akkora a túlnépesedés. Vajon képes-e az ember arra, hogy puszta kíváncsiságból elvesse a jelen életét, hogy megtudja: mi van odaát? A többit már te is tudod.

– Te legyártottál egy kaput, aminek nem is ismered a működését, ráadásul nem vállalsz felelősséget a következményekért.

– Milyen következmények? Semmi olyat nem tettem, amiért felelősségre vonhatsz. Nézz körül, a világ fegyvereket gyárt, eladja, ölnek vele büntetlenül. Én még ideológiát sem adtam a kapuhoz. Nem tettem mást, mint odaadtam az embereknek, a világ pedig a maga hasznára fordította. Senki nem akart háborút, mégis a legtöbb jövedelem a fegyverkereskedelemből származott. A kapu és annak vallása megállította a túlnépesedést és beszüntette a gyilkolást. Az ihletet pedig senki nem vonhatja kérdőre. Az utókor engem igazol, akár van valami a kapun túl, akár nincs. Sokféle megoldást választhatott volna az emberiség, de úgy tűnik, ez a volt számára a legkézenfekvőbb. Ez a megoldás: A szabad választás joga.

– És most ez jó? Jó neked, hogy remeteként gyártod az embereiddel a halálkapukat, amit aztán majd a szabad vallás felhasznál térítésre, az állam pedig hasznot húz belőle? Mi a célod? Mi lesz, ha te meghalsz?

– Mi a jó? Mi jó nekem? Talán az, hogy van jövő. Olyan jövő, ami élhető mindenki számára. De tudod mit? Ez a te jövőd is, fiam, mert ezt a terhet te fogod tovább cipelni.

– Én és a többi ember. Aki itt marad és talán mind, aki elmegy.

 

 

Első kétely

Egy a kapu szolgáltatására szerződött úgynevezett idősotthon folyosóján vagyunk. Az intézet igazgatója: az Igazgató, megigazította a felöltőjét, és lazán, egyik kezét a zsebében tartva nyújtott kezet az idős házaspárnak. A bemutatkozást követően maga elé mutatott és az irodája felé terelte a vendégeit, közben szemével intett az egyik ápolónak, aki diszkrét bólintással jelezte, hogy értette a jelbeszédet. Amikor a kis csoport elindult pár méterrel lemaradva mögöttük, nesztelenül követte őket.

Az irodába érve, az Igazgató rutinos mozdulattal hellyel kínálta a házaspárt és azonnal belevágott a szokásos protokollkérdésekbe.

– Hány éve házasok?

Az asszony szelíd mosollyal a férjére nézett.

– Ötven éve élünk már együtt.

– Gyerek?

– Kettő. De…– szólalt meg az öregúr is, de a felesége finoman megszorította a kezét. Még idejövet megegyeztek, hogy majd ő viszi a szót. Az öreg néha beszéd közben elfelejtett nyelni, ezért előfordult, hogy elcsorgott a nyála.

– Egy lány meg egy fiú, de már mindkettő elköltözött az országból. Ezért is jöttünk ide, ebbe az otthonba… mivel a gyerekeket sem akarjuk terhelni. – mondta kicsit lemondóan. –  Szegény férjem olyan állapotban van, hogy már én sem vagyok képes egyedül gondját viselni. Itt, tudjuk, hogy jó helyen leszünk és mindent megkapunk arra a kis időre, ami még hátra van.

Ez volt az a pont, amikor az Igazgató a fiókjából előhúzta az idős férfi orvosi kartonját és bogarászni kezdte. Ezt a mozdulatot az elmúlt pár évben már több ezerszer megcsinálta. Már a mozdulatot is unta annyira ismerte a forgatókönyvet.

– Hát persze! Hiszen én írtam! – hasított belé a gondolat, de aztán belevágott.

– A férjének, úgy látom itt, hogy elég súlyos betegsége van. Kezdődő demencia… és végső stádiumos vastagbél…– sorolta tagolva, de az asszony kissé rémült hangon közbevágott.

– Igen. Ezért is gondoljuk úgy, hogy életünk hátralévő részét önöknél szeretnénk eltölteni. Ehhez a gyerekek minden anyagi segítséget megadtak, ami – bólogatott reményteljesen –, remélem már eljutott önökhöz.

Az Igazgató elengedett egy diszkrét mosolyt.

– Igen. De van egy kis probléma… amit meg szeretnék önökkel beszélni. – Ujjait összefonva az asztalra helyezte a kezeit. – Ugye, mi garantáljuk a teljes ellátásukat a hátralévő életükben, és ha úgy döntenek, a Könnyű Sétát. Az átutalt összeg mindezt fedezi, viszont az evilági életet csak az ön számára tudjuk biztosítani, hölgyem. A férje esetében mihamarabbi dimenzióváltást tartunk szükségesnek.

Az asszony megdöbbenve a férjére nézett. Erre a mondatra nem volt felkészülve. Gondolt rá, persze hogy gondolt, de más szájából hallani egészen más érzés volt. Émelyítő. Nyelt egyet.

–  A Könnyű Sétára gondol?

– Igen. – bólintott az Igazgató. Csak az újszülöttnek új minden vicc, és ő már régóta nem volt újszülött. Kicsit lazított feszes vállain és széttárta kezeit, mintegy kitárva ezzel a valóság kapuit. –  Remélem, ha meghallgatja a tényeket, ön is belátja, hogy ez a megoldás a legkézenfekvőbb mindkettőjük számára. – és könnyedén hátradőlt a székében. Most az ő szent beszéde jön.

– Mi a Dimenziók Hídja otthonban a szabad akarat szentségét tartjuk a legnagyobb tiszteletben. Nem kötelezzük önöket semmire. Azonban miért kellene tovább szenvednie a férjének, ha van lehetősége egy jobb helyen tovább élni? Kötelességemnek érzem felajánlani a másik dimenzióba való átlépést.

Az asszony szeme ide– oda rebbent. Látszott, belül a gondolatsíneken sebesen zakatolnak az egymáshoz kapcsolt gondolatvagonok. Kezeit biztatóan – és egyben mintegy a mozdulatba kapaszkodva, a férje kezére helyezte.

– De hát miért ilyen hamar?

Az Igazgató elkezdte a kiütést megelőző ütéskombinációt.

– Asszonyom… nézzen a férjére. Miközben mondta, finoman intett az ápolónak, aki eddig észrevétlen várakozott a háttérben. A két öreg összerezzent a hirtelen mozdulatra. Az ápoló puha léptekkel az öregember felé indult. Kedves mosollyal egy zsebkendőt húzott elő a zsebéből és egy engedélykérő mozdulat kíséretében megtörölte az öreg száját. Majd egy elnéző bólintással eltette a zsebkendőt és visszavonult. Az egész csak egy pillanatnyi közjáték volt, de annál erősebb jelentőséggel bírt. Az igazgató a színjáték felénél tartott. Tökéletes időzítéssel fűzte tovább a szót.

– A férje szinte már csak vegetál. Ha átlép a kapun, egy új világ várja. Ezt garantálom. Minden bizonnyal önök is azért jöttek ide, mert hisznek ebben a világban. Előbb vagy utóbb bekövetkezik a teljes dimenzióváltás.

Az idős férfiben elpattantak a húrok. Vádlón az ápolóra pillantott, aztán a feleségére.

– Én nem akarok egyedül menni!

– Csak nem azt kéred, hogy én is menjek át veled? – nézett rá rémülten az asszony. De az öreget már sodorta magával az ár.

– Megesküdtünk ötven évvel ezelőtt: együtt élünk, együtt halunk. Nem tudok nélküled átsétálni a kapun.

– Az öreg bevitte a végső ütést. – konstatálta magában az Igazgató. Innen már sima minden. Már csak szelíden el kell őket kísérni a kapuig.

– Nézzék, ennek semmi akadálya nincs, de ha akarnak, alhatnak rá egyet. Mint mondtam, a megtisztulási folyamat és a szabad átlépés lehetősége biztosított mindkettőjük számára. Gondolják át, és döntsenek belátásuk szerint. – sajnálkozóan széttárta karjait. – Sajnos, ebben a döntésben nem tudok segíteni, de abban igen, hogy megerősítsem Önöket a saját elhatározásukban. Akár maradnak, akár mennek, az önök döntése lesz. Mi csak lehetőséget kínálunk egy jobb világra.

Az öreg a felesége szemébe nézett és finoman megszorította a kezét úgy, mint egykor, amikor feleségül kérte.

– Én már annyit szenvedtem és már nem akarok tovább szenvedni. De ha a kapun túl egy jobb világ vár, és ha egyetlen porcikám is emlékezni fog arra, hogy mennyire szeretlek, akkor ott is csak a szenvedni fogok. Csak ezért kérem, hogy jöjj velem! – esdekelte elcsukló hangon. – Te is tudod, hogy nincs hova mennünk. A gyerekek messze vannak, és sem te, sem én nem akarunk élősködni rajtuk. Én pedig két hónapon belül már azt sem tudom majd, kivel beszélek. Értsd meg, kedvesem, az Igazgató úrnak igaza van. Nekem itt nincs maradásom, és szerintem neked sem. Mi van, ha odaát van még remény? Mi van, ha én látlak, de te nem látsz? Nézzem, ahogy magányosan szenvedsz?

Az asszony megtört a férje érveinek súlya alatt. Talán abba is belegondolt, hogy milyen lenne az élet magányosan egyedül. Nem volna más cél csak a várakozás. A szemébe nézett.

– Utánad mennék… előbb vagy utóbb… – kezdte tétován bólogatva, mintegy magának mondva a gondolatait. – akkor már legyen előbb.

Ekkor az ápoló ismét megmozdult. Odalépett az idős férfihoz lágyan megfogta a karját és felfelé húzta.

Az asszony rémülten nézett az Igazgatóra

–  Most? Azonnal?

Az igazgató felállt az asztaltól, de közben fogva tartotta az asszony tekintetét.

– Mint mondtam, a férjét még el tudjuk látni pár napig. Ha akarnak, bármikor dönthetnek úgy, hogy mégsem választják otthonunkat. A Szabad vallás nevében önöket kiválasztottnak tekintjük, de a megtisztulási folyamat időbe telik, és ezt pedig mielőbb el kell kezdenünk.

Az idős asszony próbált a férjére pillantani, de az Igazgató mellé lépett és finoman megérintette a vállát, amire az megadóan elindult az ajtó felé a férje után.

– Nincs már hova mennünk. – mondta közben. – Mindenünket pénzzé tettük, hogy bejussunk önökhöz. Csak hát ez a döntés hirtelen jött, tudja? De most már mindegy…

Az Igazgató még megengedett magának egy utolsó simítást az újabb tökéletes alkotásán.

– Asszonyom, engedjen meg még egy utolsó gondolatot. Ne rám hallgasson, hanem a férjére. Ön szabad!

– Igen. Igaza van. Ez az utolsó reményünk egy jobb életre. Talán más lesz. Talán nem lesz olyan… magányos. – felelte tétován az asszony, de közben riadtan körbepillantott, mintha menedéket keresne.

Az Igazgató még búcsúzóul elmondta a hivatalos zárómondatait.

– Rendben. A beszélgetésről hangfelvétel készült. Önök teljes felelősségük tudatában kijelentették, hogy meg szeretnék tenni a Könnyű Sétát. Ha bármilyen értéket vagy értéktárgyat, esetleg üzenetet szeretnének eljuttatni a hozzátartozóikhoz, akkor a kapu előtti teremben adják át őket és mi eljuttatjuk az önök által megadott címre.

Azzal intett az ápolónak, aki zselés derűvel az arcán tovább terelgette a házaspárt az ajtó felé.

Az öregúr azonban egy hirtelen mozdulattal kilépett az ápoló öleléséből és visszafordult. Az Igazgató agyán egy villanásra átfutott a kudarc érzése, hogy valamit elrontott, és talán még meglepi valaki ezen a szürke hétköznapon egy váratlan fordulattal. Az érzés egy villanásra sem változtatta meg az arcán elterülő rezignált mosolyt.

Azonban az öreg csak visszanézett és így szólt.

– Köszönöm.

Amikor kimentek a vendégei, eszébe jutott a felesége és a telefonjáért nyúlt. Csak annyit mondott neki.

– Tízezer. Képzeld átléptem a tízezres határt. És csak öt százalék alatt van a veszteségem. Este ünneplünk?

– Hát persze drágám. Neked mindig sikerül

– A hit teszi drágám. Az emberekben él a remény, és ha meglátom a szemükben, tudom, hogy meggyőztem őket.

 

 

Második kétely

Egy kocsmában, valahol a világ egy másik szegletében, két férfi ül egymással szemben és mindketten túl vannak a sokadik italon és világmegváltó eszmén.  A sötét tekintetű zord arcú, de jóságos szemű férfit nevezzük Borostának. Robosztus testén fekete zakó és kissé viseltes farmernadrág feszült. Most is hevesen gesztikulál, miközben magyarázza az élet nagy dolgait.

Kölyök – fehér ingben és szürke vászonnadrágban – vele szemben ül a söntés másik végén és kezével poharát lökdöste miközben barátja ostorozó mondatait hallgatja.

– Azt hitted, hogy vettem a diplomámat? – csattant fel Borosta. – Ez csak politika…

Kölyköt nem igazán rázta fel a szavakból áradó indulat.

– Tudom, hogy nem vetted a diplomádat, de akkor sincs igazad. A számok nem hazudnak. Nézd meg a statisztikákat! Még a bőrödön is érzed a változást.

– Menj a francba! Te is csak azt látod, amit ők akarnak! – tromfolt rá Borosta, miközben elkapta a Kölyök poharát és újratöltötte. – Az orrod alá dugják, aztán te meg szagolod! Szagolod, de nem érzed, hogy bűzlik, „cseszd meg”. – miközben beszélt, a barátja orra alá dugta a poharat, mintha abból áradna az igazságtalanság bűze.

A Kölyök akkurátusan megvárta, míg asztaltársa kihadonássza magát, aztán elvette tőle a poharat. Kortyolt belőle.

– Nem tudom, miről beszélsz. – mondta. – Nem látod mennyivel nyugodtabb az élet? Nincs bűnözés, gyilkosság, rablás azóta, hogy lehetővé tették a Könnyű Sétát.

A másik fölényes mosollyal hátradőlt a székében.

– Ez nem más, mint kollektív félelem. Mindenki retteg, hogy tömegesen kiírtja magát az emberiség. Most már a kávézók meg a kocsmák mellé is raknak. Ott van, ni! Olyan már, mint egy nyilvános WC a téren, vagy egy bankautomata. Tegnap is mentem hazafelé – emelte fel a hangját. – A sarkon meg ott állt egy ilyen szar… azelőtt nem volt ott. Ácsorgott mellettük néhány méterre egy pár és beszélgettek. Aztán egymás szemébe néztek és csak úgy besétáltak a kapun. – tapsolt egyet a kezével. – És basszus… eltűntek. Te ezt mivel magyarázod?

– Biztos dolguk volt. Így döntöttek. – mondta Kölyök és lehajtotta a pohár alján lötyögő maradékot.

Borosta gúnyosan felnevetett.

– Látod? Egyre nagyobb hülyeségeket beszélsz! Te sem tudod feldolgozni, de én sem! Csak annyi a különbség kettőnk között, hogy én kimondom, megkérdezem, pofázok róla! Mert én meg akarom érteni! Mert én nem félek. Mit tudnak velem csinálni?

Kölyök szerette a barátját. Tudta, hogy nagyhangú vehemens barom, de nyíltszívű és az igazságtalanságra érzékeny ember. Azzal is tisztában volt, hogy most nemcsak azért ilyen feldúlt, mert részeg, hanem azért, mert ma reggel értesítették arról, hogy szülei is átsétáltak a kapun. Véletlenül tudta meg, úgyhogy barátja nem is sejtette, hogy a szomorú titok birtokába jutott. Biztos volt benne, hogy Borosta szokatlan kirohanása abból fakad, hogy az önvád mardosta a lelkét azért, mert tehetetlen volt a szülei döntésével szemben. Az öregek fel sem hívták, csak az Otthon hivatalos értesítőjét kapta meg a telefonjára: A szülei nincsenek többé. Ő meg véletlenül kihallgatta, ahogy Borosta a húgával beszél telefonon. A félig nyitott iroda ajtóból hallotta, mikor a nap végén éppen hozzá tartott. A kíváncsisága legyőzte a hallgatódzás szülte szégyenérzetét és inkább meglapult. Aztán később úgy tett, mintha most érkezett volna.

– Szerinted mit kellene tenni? – csitította barátja indulatait. – Mert dumálni hiába dumálsz! Azt azért te is beláthatod, hogy ha nem volna Halálkapu, rohadtul nem tudnánk itt beszélgetni. Emlékezz vissza, mekkora volt a túlnépesedés. Pár évvel ezelőtt egy lépést sem tudtál tenni anélkül, hogy ne kereszteznéd valaki útját. Veszélyben volt az állásod, a megélhetésed, most meg életed végéig élhetsz, ahogy akarsz, vagy – ujjaival sétálni kezdett az asztalon –, átsétálhatsz egy másik dimenzióba.

Borosta teátrálisan bólogatott.

– Ez igaz. De akkor is! Válaszolj! Mit érzel, ha átsétálni látsz embereket azon a kapun?

Kölyök nem szólt.  Őszintén sajnálta a barátját, és valahol önmagát is. Már régen rádöbbent arra, hogy nincs igazság. Itt semmiképp sem. Csak a vakság és sötétség… és a csontra fagyott meztelenül didergő hit. Ahogy erre gondolt, hirtelen eszébe jutott egy őrült gondolat. A kapu felé pillantott, ami ott magaslott az utca túloldalán. A söntés ablakából nézve olyan volt, mint egy hatalmas sötét vagina. Elmosolyodott. Borosta félreértette a mozdulatot.

Elfordítod a fejed, mi? – ütötte a vasat. – Ez az egész kiirtotta belőlünk az érzéseket azzal címszóval, hogy végre dönthetünk a sorsunk felől. Megtanították, hogyan hazudjunk magunknak egy jobb világot, és hát kiknek van rá szüksége leginkább? A szegényeknek, és a betegeknek! Persze! – hördült fel, és mint egy győztes bokszoló felemelte a kezeit. – Úgyhogy most ünnepelhetjük magunkat. Mi, a maradék, akik most mások helyén kényelmesen elterpeszkedhetünk és szabadon uralkodhatunk a semmin, amit eddig az úgynevezett „felesleg” elfoglalt.

Kölyök megrázta a fejét.

– Te is tudod, hogy nem erről szól ez az egész. – mondta csendesen a poharába nézve.

– Akkor miről, ha nem erről? – jött a riposzt az asztal másik végéről, de agya már máshol járt. Inkább megfogta az üveget és töltött, és egyben döntött is.

– Tudod, hozzájutottam egy anyaghoz a minisztériumból. – kezdte halkan. – Összeomlott a főnököm emailrendszere, és a program szétszórta az összes levelét a partnerlistán lévők között. Nekem is küldött párat és véletlenül megnyitottam egy fájlt. Tudod mi volt benne? – kérdezte miközben maga elé emelte a poharat és átnézett rajta. Egyenesen Borosta szemébe. – A kapuról egy elemzés… Tudod te, miből van ez? … Acélból. Kicseszett acélból és nincs benne semmi! Egy processzor, mikrochip, semmi! Csak puszta acél, és senki nem tudja, mitől működik.

Borosta fölényesen bólogatott aztán a kapura mutatott.

– Csak az a rohadék, aki feltalálta. Ez is csak pénz, meg hatalom. Semmivel nem lettünk jobbak vagy civilizáltabbak. Csak kevesebbek. Nem előre, hanem visszafelé fejlődünk.

Kölyök a fejét rázta.

– Ez akkor is valami csúcstechnológia, amit emberi ésszel fel nem foghatunk. Ez is egy bizonyíték arra, hogy létezik egy másik világ. Ilyet evilági ember nem képes előállítani, tehát van másik dimenzió.

Borosta kihívóan az asztalra csapott. – Akkor menj és sétálj át rajta!

– Rendben. Azt hiszed, nem merem? – válaszolt hűvösen a Kölyök. – Bebizonyítom neked, hogy ez a kapu igenis a javunkat szolgálja. Egy választás, amivel megváltoztathatom az életem.

Felállt és elindult kifelé a kocsmából. Borosta felpattant és egy pillanatig tétován ácsorgott a pohárral a kezében. Szemében először rémület aztán fura keskeny düh tükröződött.

– Emberek! – kiáltotta az ácsorgó–ücsörgő emberek felé. – A barátom most akar besétálni a Halálkapuba! Úgy határozott, hogy átlép egy másik dimenzióba!

Kölyök megtorpant. A hirtelen mozdulattól kissé megszédült, de aztán annál nagyobb dühvel sziszegte a barátja felé.

– Megőrültél? Ez csak rám és rád tartozik, oké?

– Hogy tartozna csak rád? – tárta szét a kezét Borosta. – Az előbb itt állítottad, hogy a Halálkapu megmentette az emberiséget. Ez az emberiségre tartozik, ez nem magánügy, te csak tovább akarod növelni a mi jóléti statisztikánkat. Menj csak! – legyintett. – Több marad nekem és neked is jobb lesz.

Kölyök leszegte az állát és konok léptekkel a kapu felé vette az irányt.

Rendben. – mondta a kocsmaajtónak.

Borosta utána indult, de közben még hangosabban üvöltötte.

– Emberek! Ez az ember most fog átsétálni egy Halálkapun! Úgy határozott, hogy átlép… Utolérte a barátját és kilökte az ajtón és azzal a lendülettel neki is nyomta a kocsma falának.

– Várj! – suttogta az arcába – Várj… Ne menj.

Kölyök a kapura nézett aztán az esdeklő tekintetű barátjára.

– Tulajdonképpen mi bajod van? – kérdezte, miközben kifordult a szorításból.

Borosta tétován toporgott. Az orra alá dörmögve mondta.

– Tegnap kaptam egy videó üzenetet… a szüleim elbúcsúztak. Ahogy te fogalmaznál, tettek egy könnyű sétát. De senki nem akarja megérteni, hogy nekem többé nincsenek. – ismét dühös lett. Feldühítették a saját szavai. – És engem piszkosul nem vigasztal, hogy egy másik

dimenzióban boldogok. Tulajdonképpen ezért nem akarom, hogy oda menj. – bökött a fejével a kapura. – Inkább meg akarlak kérni valamire…

Csendben álltak egy darabig. Végül Kölyök tűrte nehezebben a feszülő csöndet.

– Mire?

Borosta közelebb lépett. Egészen közelről súgta a fülébe.

– Bomba van nálam.

Kölyök meghőkölt.

– Bomba? Minek? – most ő kezdte el rángatni a másik vállát. – Te megőrültél?

– Nyugi, nem embert akarok ölni. – csitította Borosta. – Értsd meg, nem nyugszik a lelkem, amíg egy kaput el nem pusztítok. Csak annyit kérek tőled, hogy segíts abban, hogy észrevétlenül eltereljük a kaputól az embereket. Senkit nem akarok megölni. – mondta nyomatékkal a hangjában.

Kölyök agya tökéletesen kitisztult. Játszani akart, de a játék hirtelen kőkemény valósággá változott. Ez már egy másik valóság, másféle veszélyekkel. Mintha átsétált volna egy kapun.

Megrázta a fejét.

– De hát ez esztelenség. Van még több ezer, holnapra már állítanak egy másikat a helyébe. Semmi értelme. – győzködte. De a másik makacsul megrázta a fejét.

– Számomra csak egy kapu létezik, ha azt elpusztítom, mind elpusztítom. Akkor majd tudok úgy élni, mintha nem léteznének.

– Börtönbe kerülsz. Lecsuknak. Vagy meghalsz. – fenyegetően megrázta a mutató ujját. – És valóban meghalsz! Mi lesz a családoddal?

Borosta keserűen elvigyorodott a Kölyökből áradó szarkazmusra.

– Nem mondod? Mi a különbség, ha így felrobbanok, vagy ha csak átsétálok rajta? Ha okosan csináljuk, senki nem sérül meg és én is megúszom. Csak segíts!

– Ha megteszem, befejezzük ezt az értelmetlen vitát? – nézett Borosta szemébe. – Egyszer, s mindenkorra!

– Igen, esküszöm.

Hallgatagon álltak egymással szemben. Egy kicsi egy nagy. Hogy melyik– melyik, azt senki sem tudta volna megmondani ebben a pillanatban.

Végül a megint Kölyök volt az, aki kimondta a végszót.

– Tartozol nekem.

 

 

Mielőtt…

Az emberek legendákat szőttek a kapuról, de valójában soha senki nem tudta biztosan, hogy mitől működik, és mi van mögötte. Ebben a kérdésben a Feltaláló maga sem foglalt állást. A vallási vezetők és a politikusok szavai pedig telezsongták az emberek fejét. Sokan puszta kíváncsiságból, játékból, vagy csak véletlenül értek hozzá a kapu határán húzódó légüres térhez és azonnal eltűntek. Van, aki azért vágott neki a sétának, mert hitt benne, hogy visszatér, de ezzel csak növelték az eltűntek számát. Idővel mindez megszokottá vált és a Halálkapuból csak szimplán kapu lett.

 

 

 Harmadik kétely

Egy elnöki dolgozószobában járunk. Természetesen annak az országnak az elnökét látjuk magunk előtt, aki először vezetette be országában a kaput. Az országnak nincs neve, faji, és vallási hovatartozásának ismerete is szükségtelen. Ö maga, ahogyan az országa is, névtelen: Elnök. Őszes hajú, vékony, magas, aszkétikus alkatú férfi. Jól szabott, gyűrődésmentes öltönyében ül az íróasztala mögött és éppen egy statisztikát lapozgat.

Mögötte apró, hörcsög kinézetű emberke, fürge gombszerű szemei éppen azt firtatják elégedett–e a főnöke a számítógép monitorján futó számokkal. Ő a mindenes, a mindenhol ott lévő, és a mindent is elintéző ember: a Tanácsadó.

– Hát ez a nagy kérdés. Hát ez a …Hány kapu van most az országban?

A Tanácsadó kissé meggörnyedt az alázattól. Ő készült.

– 4000, csak a fővárosban 200.

Az elnök fáradtan megdörzsölte a szemét.

– Mikor kezdődtek a robbantások?

– A múlt hónapban elsőként egy férfi robbantott fel egy kaput, vele kezdődött. – felelte kissé halkabban a „lakáj”. Majd kissé spiccbe nyomta magát és úgy folytatta.  –  Lenyomoztuk és elfogtuk. Volt egy minisztériumi kapcsolata, de az tisztázta magát. Ez az eset volt az első, Elnök Úr.

– És azóta?

A Tanácsadó fürge szemmel követte az Elnököt, ahogy az kifordul a bőrszékéből. Csípőből válaszolt.

– 16 kaput kellett pótolnunk az ország különböző pontjain.

Az Elnök az ablakhoz sétált és merengőn nézte a függönyön átszűrődő fénysugarakat.

– Mennyibe került ez nekünk? – kérdezte halkan.

A hörcsög közelebb lépett. Éppen csak annyira, hogy ne kerüljön a nagy ember személyes terébe.

– Elnök Úr, az átlépők által keletkezett haszon bőven fedezte a kapuk költségeit, nem volt számottevő a visszaesés.

Kicsit unta magát a válaszadások közben, hiszen mindez ott volt a monitoron is. De a főnöke újabb ellenőrző kérdést vetett elé.

– Emberi életet is követelt?

– 4 ember halt meg a 16 merénylet alatt. Ezek közül majdnem mindegyik balesetből történt. De egyre több az olyan merénylő, aki a bombát ráteszi a kapura és átsétál rajta. Ezeket az eseteket nem tekintjük halálos kimenetelűnek.

„Hát ez nem volt benne az anyagban. – gondolta, miközben kinyögte a választ. – Ezt féltem beleírni. De ő kiszúrta az összefüggést és rákérdezett. Ezért is ő az Elnök.” – zárta le magában a monológot. Elengedett egy óvatos sóhajt és figyelemmel követte, ahogy főnöke visszasétál az asztalához és újra a monitorra pillant.

– Hiteles az elemzés? Valóban puszta acélból készülnek a kapuk? – kérdezte az, miközben elgondolkodva bökdöste az egérrel a számokat.

–Több labor is megerősítette, ugyanaz az eredmény született mindegyik vizsgálat alapján. A kapu A60 B-s acélból készült. – mondta a Tanácsadó, közben észrevétlen léptekkel követte Istenét az asztalhoz.

Az Elnök visszahuppant a székéhez és újfent csukott szemhéjait dörzsölgette egy darabig, aztán ujjaival a homlokát kezdte masszírozni. Végül felnézett a mögötte ácsorgó beosztottjára.

– Mondja! Maga hisz a Szabaddhkik eszméiben? Létezik az a másik világ?

A Tanácsadó zavarba jött. A főnöke nem szokott ilyesmiket kérdezni tőle. Mióta mellette dolgozik soha nem firtatta sem a magánéletét, sem az élethez való viszonyát. Nem az volt a dolga, hogy filozófikus tanácsokat adjon az országa vezetőjének. Nem is várta tőle. Esetleg kiderül róla, hogy gyenge. És akkor… Erre gondolni sem akart. Végül úgy döntött kikerüli a kérdést.

– Talán, ha beszélne egy emberrel, aki azt állítja, hogy visszajött onnan, meggyőződhetne róla, hogy valóban létezik.

Az Elnök megköszörülte a torkát. Úgy látszott, mindketten zavarban voltak.

– Ő az, aki kint vár? – kérdezte végül, és hátra dőlve a Tanácsadóra villant. – Ő kérte a találkozót vagy maga intézte így?

– Igen, ő az. – kerülte ki a kérdést már másodjára kis ember, majd gyors léptekkel az ajtó felé vette az irányt. –  Beengedhetem?

– Engedje

A Tanácsadó kilépett az elnöki irodából majd kisvártatva megjelent maga előtt terelve egy hosszú hajú magas férfit, akinek feltűnő sárga pólójára egy hatalmas kör volt festve. Kissé szakadt, térdnél kifeslett nadrágot és egy egyszerű bőrszandált viselt. Mintha most jött volna a sarki fűszerestől.

– Elnök úr! – mondta a Tanácsadó, aztán tétován várt egy kicsit, majd diszkréten kilépett a szobából.

A férfi arcán szikár vonások húzódtak. Ilyen ráncokat talán a sivatag homokja karcol az ember arcára. Szívós és félelem nélküli. – konstatálta az Elnök, ahogy végignézett a kezet nyújtó férfin.

– Corpus Inane. – mutatkozott be neki a vendége már – már közömbös derűvel, míg ő hellyel kínálta.

– Milyen érdekes neve van? – állapította meg udvariasan az Elnök.

Corpus sejtelmes mosollyal válaszolt.

– Hozott név.

Az Elnök agyán átfutott a kérdés: vajon milyen jelentéssel bírhat? Egy pillanatig habozott, hogy tovább faggassa a furcsa tekintetű férfit a nevének eredetéről, de aztán úgy döntött majd később utána nézet a dolognak.

– Üdvözlöm, foglaljon helyet. – köszöntötte és belevágott. – Szóval, maga átlépett a kapun és visszatért.

Corpus hangtalan léptekkel a kanapéhoz sétált, és helyet foglalt az Elnökkel szemben.

– Így igaz. – bólintott és közben keresztbe vetette a lábait.

Az Elnök érdeklődő tekintetét nem kerülte el a mozdulat.  A keresztbe vetett láb azt üzente számára, hogy férfi valamit titkol előle. Vagy talán mégsem? Lehet, hogy egyszerűen csak

nyugodt és laza. Feszes ember nem bír sokáig ebben a pózban maradni. Meglátjuk. – gondolta. Tovább támadott.

– És mondja csak? Valóban van ott egy másik világ?

Corpus nem igazán várt semmit ettől a beszélgetéstől. Már amikor megkapta a meghívást tudta, hogy számára ez a találkozás is olyan lesz, mint a többi. Mint amikor azt kérdezik: mi voltam előző életemben? Ezerszer megkérdezték tőle és ő ezerszer válaszolta: – Melyik a jobb? Ha megtudod, hogy egy paraszt, akit agyon rúgott a szamara mikor részegen leesett a kordéról, vagy az, ha megtudod, hogy te voltál II. Péter cár, akit gőgje és nagyravágyása ölt meg tizennégy évesen. Végül megbocsájtó cinizmussal arcán csak annyit válaszolt.

– Van, hiszen itt vagyok.

Az Elnök pontosan vette az önjelölt messiás jelbeszédét, de nem hagyta, hogy kizökkentse a szemlélődő pozíciójából.

– Miért jött vissza?

Corpus Inane kissé előre dőlt. Úgy nézett a vele szemben ülő férfira, mint Rhoden gondolkodója.

– Hírhozó vagyok. Azt a hírt hoztam, hogy odaát egy másik dimenzió vár.

Az Elnök kissé megbiccentette a fejét. Mint egy ragadozó madár, úgy fókuszált a vele szemben ülő férfi arcára és tovább pörgette a beszélgetés imamalmát.

– Elgondolkodott már azon, hogy ez egy veszélyes eszme a társadalomra nézve? Mert ha azt állítja, hogy a kapu másik oldalán jobb, mint itt, akkor idővel minden ember át akar majd lépni.

Corpus hátradőlt.

– Elnök úr, ha megenged egy pontosítást: Nem azt mondtam, hogy jobb világ vár. Csak azt, hogy egy másik dimenzió. – széttárta a kezeit. – Nézze. Mindenki az egyensúlyt keresi. A két világ kiegyenlíti egymást, nem kioltja, hanem építi. Csak addig lesz nagy az átáramlás, amíg a dimenziók közti egyensúly helyre nem áll. A szabad vallás tanai megtörték a dogmatikus eszmék uralmát és megadták az embereknek a szabad akaratot. A döntés lehetőségét. Ezzel

kiemelt minket abból az életből, ami a haláltól való félelemben telt. Abban a félelemben, amely mindeddig hátráltatta az emberiséget a valódi fejlődésben.

Az Elnök a térdére támasztotta a könyökét, és kezét az asztal hideg márványlapjára helyezte, Ezzel a mozdulattal mintegy átrajzolta a kettőjük között feszülő demarkációs vonalat.

– Ha maga visszatért, a többi ember miért döntene a maradás mellett? Ön azt állítja, hogy maga az egyetlen, aki visszajött.

Corpus meg sem rezdült az újabb finom penge villantásra.

– Azért küldtek vissza, hogy segítsek megértetni a két világ közötti átmenetet. Csak olyan ember térhet vissza, aki levetette az önzés és a kísértés álarcait, aki nem manipulálni akar, hanem utat mutatni. Aki nem az evilági érdekek szerint működik, és nem a saját malmára hajtja a vizet, hanem feloldja a halál misztériumát és megtanítja alázattal viselni a döntés jogát. Én megismertem az utat, ami az eddigi életen túli tapasztalatokat kínálja. Ehhez azonban el kellett oldanom a béklyóimat. Csak így lehettem szabad, és csak így fogadhattam be a feladatot.

Az Elnök csalódott volt. Kezdett számára sekélyessé válni a beszélgetés. Mintha valami éppen aktuális tévésztár prófétát nézett volna az x csatornán. Kényszeredetten elmosolyodott.

– De nem maga az egyetlen, aki azt hirdeti, hogy átjött a kapun. – mondta némi éllel a hangjában. – Viszont maga kapta a legnagyobb sajtófigyelmet. Azért kérettem ide, mert a sajtóban és a médiában nagyon meggyőzőnek tűnt a prezentáció arról, hogy megtette a Könnyű Sétát és visszatért. – kissé vontatottan felállt és az italos pulthoz sétált. – Megkínálhatom valamivel?

– Igen. Egy pohár víz jól esne.

Az Elnök vizet töltött a kancsóból. Közben folytatta.

– Viszont találtunk valamit a múltjában. Információink szerint Önt a nagyapja nevelte fel, aki bűvész volt.

Corpus Inane kinyújtotta majd egymás mellé helyezte a lábait és kissé előre hajolva elvette a felkínált poharat.

– Köszönöm.  – felelte, és kortyolt egyet. Majd visszakérdezett. – Azt szeretné mondani, hogy ez egy trükk?

Az Elnök jelentőségteljesen bólintott.

–  Remélem, megérti a kételyeimet. Ez fontos az ország szempontjából.

Corpus az asztalra tette a félig üres poharat. Újra keresztbe vetette a lábait és kényelmesen hátradőlt miközben válaszolt.

– Számomra és az odaát lévők szempontjából nézve lényegtelen a visszatérésem megítélése. És már megbocsájtson, – emelte meg hangját –, de az ön számára is az. Az, hogy trükk volt-e vagy sem, arról mindenki szabadon alkothat ítéletet. Én vagyok, aki vagyok.

– Tessék megint egy frázis. – gondolta magában az Elnök. – Nincs új a nap alatt.

– Lehetek önnek egy sarlatán, de sok embernek vagyok hírhozó, és az is maradok. – folytatta a monológját Corpus Inane.  – Elnök Úr! Ha elfogad egy véleményt, akkor azt tanácsolom

önnek, hogy ne az illúziók keresésével töltse a drága idejét. Ön egy ország kormányzója, és egyetlen szempontot kell szem előtt tartania! Képviseli-e azokat, akik megválasztották? Jó vezetője-e a népének vagy sem?

Hohó. Micsoda riposzt! – villant át az Elnökön.

– Éppen ezért beszélek önnel, mert ezt szeretném kideríteni. – miközben belekezdett a válaszadásba megadóan széttárta kezeit. – Halálba küldtem-e több ezer embert, amikor beengedtem az országunkba a Könnyű Sétát, vagy talán egy jobb világ lehetőségének kapuját nyitottam meg előttük?

Corpus Inane most először szabadjára engedte ráncait. Elmosolyodott.

– Úgy látom, hogy az én válaszaimat már ismeri. Aki átmegy, nem az öröklétet választja, nem is a halhatatlanságot, hanem egy másik világot. Telve lehetőségekkel és a szabad választás minden következményével.

Az Elnök felállt, gondolkodó léptekkel a pulthoz lépett és töltött magának egy italt. Aztán belenézett a poharába mintha onnan olvasná a jövőt. Majd kortyolt egyet és beszélgetőtársára nézett. Aztán egyszerre megpillantotta a válaszát. Sietve, még egyszer kutatóan vizslatta a pohár alját, hátha maradt még benne valami abból a villanásból, ami az előbb átszaladt rajta, de csak egy üres poharat látott. Csettintett egyet a nyelvével és Corpus felé bólintott.

– Köszönöm a beszélgetést.

Corpus Inane örült, hogy vége a csevelynek. Nem tudta mi volt a beszélgetés célja, de nem is nagyon gondolkodott rajta. Hívták, eljött. Most pedig ideje távozni. Még búcsúzóul kezet ráztak és akkor hirtelen úgy érezte még találkozni fog ezzel az emberrel. Valahol, valamikor.

– Remélem, hogy lesz még egymáshoz szerencsénk. – mondta, és kilépett az ajtón.

Az Elnök még nézte egy darabig az ajtót aztán az íróasztalhoz sietett, és beledőlt a bőrkarosszékébe. Lelki szemei előtt lepergette a beszélgetés minden mozzanatát aztán arra gondolt, behívja a Tanácsadót, hogy megkérdezze: mi van még mára? Mielőtt még bármit is tett volna ennek érdekében a Tanácsadó halk kopogással belépett az ajtón.

Az Elnök elégedetten nyugtázta beosztottja figyelmességét, és mielőtt az megszólalhatott volna nekiszegezte a kérést.

–  Kérem, nézzen utána, mit jelenthet ennek az embernek a neve?

A Tanácsadó halkan köhintett.

– Engedelmével már utána néztem. Corpus inane latin szó. Azt jelenti lélektelen test.

 

 

Negyedik és egyben utolsó kétely

A Kölyök bambán bámulta a kaput. Egyszerű betontalapzaton egy baromi nagy fémgyűrű semmi több. Mégis annyi mindent jelent, hogy képtelen volt felfogni. Ahogy a betonra pillantott, szélein még felfedezni vélte a robbanás nyomait. Borostát elfogták és lecsukták. Őt is bevitték, de később elengedték.

– Az a marha! – korholta magában.

– Maga mit csinál itt! – hallotta a háta mögül. Megpördült. Egy vénember állt előtte. Koszos volt és büdös, mégis a tekintetében csillogott a kíváncsisággal vegyes intelligencia.

– Semmit. – vonta meg a vállát a Kölyök. – Csak nézem.

– Csak nézi. – ismételte a vénember. – Szóval maga is csak egy majom.

A Kölyök megdöbbent.

– Hogyhogy majom. Miért mondd ilyeneket? Azt sem tudom mi köze ahhoz…menjen innen jó ember!

Az öreg csak bólintott és a betontalapzat széléhez kuporodott. Levette gyűrött sapkáját és feltúrta a haját. Hosszú őszes tincsei eltakarták az arcát, ahogy a kapura nézett.

– Át fog menni rajta maga is. Látom a szemében, hogy maga is egy majom.

A Kölyök lemondóan bólintott. Először úgy gondolta megüti a vén kötekedőt, de aztán átfutott a fején, hogy belelöki a kapuba. Végül leült mellé.

– Miért vagyok majom?

Az öreg önelégülten mosolygott.

– Na látja. Ezért majom. És ezért fog átmenni rajta.

A Kölyök egyre idegesebb lett.

– Maga valami hittérítő vagy mi a fene? Vagy az Intézett titkos embere. Idejön és rádumálja az embereket, hogy menjenek át a kapun?

Amaz lesímította a haját és a fejébe gyűrte a sapkát.

– Jól van. Még egyszer utoljára elmondom. – motyogta maga elé, aztán a kölyökre nézett. – Szóval kíváncsi, ennyi az egész! Mint a majom. Egyszerűen nem fog bírni magával. A kíváncsiság le fogja győzni a halálfélelmét. Tudom, most nem hiszi, de majd meglátja. Nem fog addig nyugodni, míg meg nem tudja mi van a másik oldalon. Egyszerű! Aki majom az átsétál. Tudja maga hány ilyen tekintetet láttam már itt? Felismerem a majmokat, és maga egy majom?

– Miért?

– Mert nem tud uralkodni az ösztönein. Az hajtja mióta csak megszületett. A többi badarság!

– És maga? – szegezte neki a kérdést a Kölyök. – Maga nem majom?

Az öreg megadóan bólintott.

– Dehogynem. Tudja van az a történet a majomról meg a sóról. Ismeri? Nem? A majom imádja a sót. Amikor egy bennszülött megszomjazik, nem csinál mást csak egy hangyavárba ás egy kis lukat. Pont akkorát amilyet egy majom keze, majd szór a luk aljába egy kis magot. A majom nem látja, hogy mit rak bele az az ember, és ez borzasztóan kíváncsivá teszi. A bennszülött ezután elbújik és vár. A majom pedig egyszer csak odamegy és bedugja a kezét. Mikor megérzi a magvakat ráfog és megpróbálja kihúzni, de bizony nem sikerül. Mert annyi esze nincs, hogy elengedje a magvakat, így csapdába esik. A vadász szépen elkapja és egy fához kötözi, majd szór neki egy kis sót. A majom persze imádja a sót és mind feleszi. Pár órán belül olyan szomjas lesz, hogy amikor a bennszülött vadász elengedi hanyatt homlok megy a titkos vízlelőhelyhez a szomját oltani. Csak követni kell, és már meg is van a forrás.

A Kölyök megdöbbenve hallgatta az öreget. Sosem hallotta még ezt a történetet. Csak homályosan emlékezett arra, hogy valamikor voltak majmok és vademberek.

– Akkor, – gondolkozott hangosan. – Mi vagyunk a majmok. A kapu a mag? De ki a vadász?

Az öreg bólogatott.

– Ez itt a kérdés? Ki a vadász?

 

Kabdebon János
Author: Kabdebon János

Kabdebon János irodalmi pályafutását az Új Bekezdés alkotócsoport tagjaként kezdte, első megjelenései is az alkotócsoport antológiái között szerepelnek. Lábnyomát novellák, versek, interjúk, újságcikkek képezik. Az évek során számos antológiában, többek között a Szép Írások antológiákban is megjelent. Rendszeresen publikál irodalmi nyomtatott és online magazinokban és oszlopos alkotótagja online irodalmi alkotócsoportoknak. A Magyar Újságírók Közösségének tagja, újságírói tevékenységét interjúk, újságcikkek, helytörténeti kiadványok, könyvek szerkesztői munkái kísérik. Írásai több országos folyóiratban megjelentek, ami azonban szívéhez különösen közel áll, azok a Boldvai Hírmondó rovatai és kapcsolódó szerkesztői feladatai. Önálló kötetei a Falusi legendák novelláskötet és a Bolond című kisregény.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

11 − 5 =

Uncategorized
Halászné Magyar Márta

Gyümölcsöt érlel a nyár

Nyár ízletes gyümölcsöt érlel, aszal, fény a víz tükrében fürgén táncol, nem állíthatja meg más, csak zivatar, lepke libbenve virágokat számol. Falevél alig mozdul, szellő

Teljes bejegyzés »

Hidegrázás

Amióta megismertelek (még csak neten, nem személyesen), Nem tudlak kiverni a fejemből S máris ráz engem a hideg ettől. Eszembe jutnak emlékek, Rossz tettek, de

Teljes bejegyzés »
Versek
Tarrósi Éva

csak hagyom

csak hagyom fájjon a szívembe marjon a porba taszítson   csak hagyom fáradjon ereje elfogyjon a fájdalom meghaljon   csak hagyom felrázzon egészen elnyeljen új

Teljes bejegyzés »

Szerelmes akrosztichon

Gyermeki kacajod tölti meg szívbéli Űrömet. Lehet, hogy ez a versem csak kósza Ötletek sorhalmaza. Lehet, hogy ez a versem üres, Ötlettelen. Mit ér ez

Teljes bejegyzés »

A tavasz illata

Ölel a csönded, simogat, Míg a szívedben keresed önmagad, Öröklétem e pillanat. Tavasz illatban fürdőzik a hajad. Szemeid tüzét szívembe elrejtem, Akár napfényt a rengeteg,

Teljes bejegyzés »