Egy az angyalok közül

Már egészen besötétedett. Téli estéken hamar leszáll az éj. Sötétben jobban szeretek vezetni, mint szürkületben, amikor az autó lámpája még nem világítja meg láthatóan a lehetséges veszélyeket. Gondolataimba mélyülve haladtam hazafelé a jól ismert kis utcákon, a megengedett sebességgel. Hirtelen egy még kivehetetlen akadályt láttam meg a sávomban, olyan volt, mintha pár zsák lenne egy kupacba összevissza dobálva. Lassítottam és hamarosan kirajzolódtak a körvonalak: egy ember feküdt a földön, mellette egy kerékpár eldőlve, a kormányán egy nagy csíkos és piszkos vászonszatyor. Minden átfutott az agyamon: ez egy részeg bizonyára, de mi van, ha csak rosszul lett? No és ha részeg, akkor is ember, aki jelenleg segítségre szorul. Itt fagy meg… Kikerültem és lassan tovább mentem. Több, már jól ismert kép tárult elém: földön, főként az árkokban fekvő, nyilvánvalóan részeg emberek mellett megyünk el közömbösen, nem segítünk, még meg is szóljuk őket, nem értjük, hogyan juthattak idáig. Az életükről ugyan semmit nem tudunk, de ítélkezünk. Elszégyelltem magam. Amilyen gyorsan csak lehetett, megfordultam, visszahajtottam és szinte kipattanva az autóból odamentem a földön összegörnyedve fekvő, magatehetetlen emberhez. Valószínűleg olyan pózban feküdt, ahogyan az elesés érte, azóta biztos meg sem mozdult. Ébresztgetni, szólongatni kezdtem. Szerencsére nem sokkal ezután, még mielőtt hívni kellett volna a mentőket, magához tért, láthatóan nem tudta hol van, mi történik vele. Felállítottam a biciklijét, neki is segítettem felegyenesedni. A piszkos szatyorra vetődött a tekintetem: egy kétliteres, behorpadt flakon volt benne, félig megtöltve vörösborral. A férfi nézett rám bambán, megkérdeztem, hívjak-e mentőt, emlékszik-e, hol lakik. Úgy láttam, meg akarta kérdezni, ki vagyok én, honnan kerültem oda ilyen kései téli estén, de csak nagy nehezen jött ki hang a torkán, az is szaggatott, artikulálatlan mormogás volt inkább. Megkérdeztem, haza tud-e menni, a biciklijét tolva, mintegy abba kapaszkodva. Erre nem mondott semmit, köszönetfélét dörmögött, aztán a biciklijére támaszkodva megindult lassan, cikkcakkban haladva az utcán. Vártam egy kicsit, néztem utána, majd szép lassan követtem az autóval. Az utca végén már egészen egyenesen ment, a hidegtől elgémberedett tagjai a mozgástól kissé jobban lettek, gondoltam. Még intett is felém, mielőtt befordult a balra eső kis utcába. Nem volt nyugodt a lelkiismeretem, most már hazáig kísérem, beszéltem magamhoz fennhangon. Akkor értem a régi, kis parasztházhoz, amikor nagy nehezen, sokat bajlódva a zárral, becsukta maga mögött a kaput. Hallottam a bejárati ajtó mord nyikorgását. Most már nem érheti nagy baj, gondoltam és elindultam haza. Amikor kinyitottam a nagykaput, hogy beálljak az autóval, jóleső érzés öntötte el a bensőmet, olyan, mint amit akkor érzünk, ha valami jót cselekedünk önzetlenül. Még sokáig felrémlett bennem ennek az esetnek az emléke, nem beszéltem róla senkinek. Mire való lett volna? Ismerem az emberek véleményét ilyen téren.

„Kár az ilyenre az időt pazarolni!” Az én időmet én döntöm el, hogy mire fordítom.

„És, ha megtámadott volna?” Ugyan már, hiszen a lábán sem tudott állni, nemhogy megtámadni.

„Én féltem volna tőle.” Csúnyán nézett ki, az biztos, kicsit vérzett a homloka, az öltözete piszkos és gyűrött volt, de nem félelmet keltett, inkább szánalmat.

Az emberek mindent kitalálnak, csak hogy védjék az igazukat, mindent mondanak, de talán csak azért, mert így szokás. Az ilyen esetekben így kell cselekedni és kész. Mondhatok én bármilyen érvet az én igazam mellett, csodabogárnak, gyengének, naivnak és lágyszívűnek neveznek. Ezért már egy jó ideje nem vagyok túl beszédes az emberekkel és keresem azok társaságát, akik értik, amit mondok, akiknek nem kell bizonygatnom mit és miért tettem.

Gyorsan telt az idő az említett eset óta, már régen elfelejtettem az egészet, az élet haladt a maga medrében tovább. Eljött a nyár, több kevesebb esővel, de annyi azért esett, hogy a fű jó nagyra megnőtt az udvaron, különösen a májusi esőzések után. Szeretek füvet nyírni, de annyi dolgom összegyűlt erre az időre, hogy úgy gondoltam, keresek valakit, aki majd nagyobb géppel lenyírja az én kis elektromos fűnyíróm helyett. A szomszédom adott is egy telefonszámot, amit felhívtam, egyeztettük az időpontot, és amikor eljött a nap, meg is érkezett a fűnyíró. Egyszerű, de tiszta munkaruhába öltözött, sovány férfi volt, sötétkék élénk szemével egyből felmérte a terepet, hozzá is fogott a munkához azonnal. Én is folytattam a megkezdett munkámat bent a házban. Néha azért titokban kikukucskáltam az ablakon, láttam azonban, hogy gyorsan és megbízhatóan dolgozik. Szinte el is feledkeztem róla, hogy ott van, úgy belemerültem a benti munkámba, amikor a résnyire kinyitott ajtón bekiáltott.

– Kész vagyok, kedveském, jöjjön, vegye át a munkát!

Kellemes hangja volt, és ahogy kimentem, az volt az érzésem, mintha már találkoztunk volna valahol, valamikor. Körbejártuk az udvart, ezt jelentette az átvétel. Néha meg- megállt, elmagyarázta, hogy itt és ott miért nem tudta jobban megközelíteni a helyet, de azokon a helyeken is észrevettem  szorgos keze munkáját. Nagyon elégedett voltam. Közben váltottunk pár szót másról is. Kérdeztem, mióta foglalkozik kerti munkákkal. Válasza igencsak meglepett, mert még az idén nyáron kezdett házkörüli munkákat vállalni. Igazán szép munkát végzett, megdicsértem a benzinmotoros fűnyíró gépét, amiről látszott, hogy szinte még új. Meg akartam kínálni kávéval, üdítővel, mindent elutasított.

– Esetleg egy pohár bort vagy sört elfogad?

Udvariasan megköszönte, de nem fogadta el azt sem.

– Egy pohár vizet azért csak meg kell innia – mondtam és már szaladtam is be a jó hideg vízért.

– Azt elfogadom, de jó a csapvíz is – hallottam még, ahogyan utánam szólt.

Azután a végén megkérdeztem, mivel tartozom.

Válaszát hallva úgy meglepődtem, ahogy még sosem.

– Tudja, nem tartozik semmivel. Magácska volt az első, akinél dolgoztam, és az első… az első… tudja, az ingyen van.

Hogyhogy ingyen? Ebben az anyagias világban, ahol mindent a pénz jelent, létezik még ez a szó, hogy ingyen? No és meg is dolgozott érte, még pedig gyorsan és jól. Látva értetlenségemet, leült a teraszon elhelyezett kerti székek egyikére, majd én is követtem a példáját, éreztem, hogy most valami fontos dolog következik. Valami rendkívüli. Valami titokzatos.

– Hiszen megígértem az angyalnak, és nem akarom megszegni az ígéretemet.

Nem értettem semmit. Milyen elmebeteggel hozott engem össze a sors?

– Még a tél elején találkoztam vele – folytatta. – Kedves arca volt, ahogyan fölém hajolt, és ahogyan beszélt. Már alig tudom magam elé idézni az alakját. Nagyon sajnálom, hogy nem emlékszem rá, mert részeg voltam. Bár, ha nem lettem volna részeg, biztosan nem találkozom vele.

– De hát angyalok nincsenek! – mondtam majdnem nevetve, kissé kételkedve, miközben arra ösztönöztem, hogy folytassa. És folytatta is, mégpedig  nagyon önérzetesen.

– Ő pedig az volt. Számomra legalábbis igen. Megmutatta nekem az utat. Befejeztem az ivást, és az elvonókúra alatt is folyton azt mondogatta, hogy végig kell csinálni. Majd megvettem ezt a fűnyírót, egyéb szerszámokat, és elhatároztam, hogy kerti munkákat fogok vállalni, így egészítem ki a szegényes rokkantnyugdíjamat.

– Az elvonón is beszélt magához? – kérdeztem elképedve.

– Igen, beszélt hozzám. Amikor nagyon nehéz volt, mindig megjelent előttem és kedvesen beszélt hozzám, lelkesített. Akkor fogadtam meg neki, hogy az első munkám ajándék lesz. Az ő emlékére. El sem merem képzelni, mi lett volna, ha ott hagy az úton a hidegben! Mi lenne most az asszonnyal és a gyerekekkel?

A szívem akkorát dobbant, hogy alig bírtam ki. A lábaimból kiment az erő, még szerencse, hogy ültem, mert ha nem, biztosan le kellett volna ülnöm. El is sápadhattam, mert a férfi megijedt, azt hitte rosszul lettem.

– De hát mi van magával, kedveském? – kérdezte aggódva.

– Nem komoly – nyugtattam meg – már el is múlt.

Megint éreztem azt a minden porcikámat elárasztó, jóleső, örömteli érzést, ami azon a téli estén kerített hatalmába. Aztán még egyszer megkérdeztem, mivel tartozom, a válasz ismét ugyanaz volt.

– Az ígéretünket valóban be kell tartani – mondtam mosolyogva, majd kikísértem a férfit, és kedvesen elköszöntünk egymástól. Becsuktam a kaput, közben a gondolatok ide-oda cikáztak az agyamban. A nap további részében szinte mintha álomban járkáltam volna. Az az örömteli érzés nem múlt el, ott maradt a szívemben. És amikor eljött az este, azzal a hittel hunytam le a szemem, hogy angyalok mégiscsak léteznek és én egy vagyok közülük.

Author: Vizkeleti Erzsébet

Kedves olvasók! Vizkeleti Erzsébet vagyok, Karcagon élek. Középiskolai tanárként dolgoztam, idegen nyelveket tanítottam. Jelenleg a nyugdíjas éveimet élem. Szabad időmet szívesen töltöm két fiam, menyem és unokám társaságában. Éveken át foglalkoztam műfordítással. A műfordítástól jutottam el a saját írásig. Az Irodalmi Rádió köteteiben és a Holnap Magazin antológiáiban, valamint online oldalán jelennek meg novelláim, prózai műveim. Egy idézet Béres Judit Élet a sorok között című művéből: „Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.” Fontos célom, hogy egy ilyen valaki lehessek én is.