A nő felpillant az újságból, kinéz a kávéházi ablakon. A járókelőket pásztázza, majd az órájára néz: láthatóan vár valakit. Kissé unottan lapozgatja tovább a képesújságot, közben kávéját kavargatja.
A férfi ekkor ér az ablak elé, majdnem tovább halad már, amikor észreveszi az asztalnál ülő nőt. Megtorpan, elmosolyodik, aztán sietve lép be az ajtón, és egyenesen a nő felé indul. A nő ránéz, arcvonásai megmerevednek, nem szól.
- Anna! Azt hittem, nem jól látok! Erre laksz? – lép oda a férfi a nőhöz.
- Nem, dehogy.
- Csak mert itt vagy, gondoltam. De hallottam, hogy külföldre mentél a szüleiddel – folytatja a férfi, majd bizonytalanul hozzáteszi – Azután, hogy …– de nem fejezi be a mondatot.
– Azután – ismétli a nő, kinéz az ablakon újra, majd visszanéz a férfira és idegesen teszi hozzá – Veled mi van?
– Jól vagyok – mondja a férfi – jól vagyok. De te most is remekül nézel ki! – folytatja, majd leül az asztalhoz.
A nő szája sarkát alig láthatóan elhúzza, de nem felel.
– Mi járatban vagy erre? – érdeklődik tovább a férfi
– Dolgoztam, ma este utazom haza. A férjem várom éppen.
– A férjed? Nem tudtam.
– Honnan tudtad volna? Te semmit nem tudsz.
– Még mindig haragszol rám! Pedig olyan régen volt már.
– Hat éve két hónapja.
Hallgatnak, majd ismét a férfi szólal meg:
– Figyelj, sajnálom. Igazad van, de nem tudok már rajta változtatni. Nem kellett volna innom azon az estén.
– Nem kellett volna beülnöm mellétek azon az estén. És nektek sem kellett volna beülni abba a nyomorult kocsiba!
– Nem tudhattuk, mi fog történni. Ha nem …
– Hagyjuk – szakítja félbe a nő, és eltolja magától a csészét – már nem érdekes. Jobb, ha most mész, nemsokára megjön a férjem.
– De érdekes, mert te még mindig haragszol rám. Nem léphetnénk túl végre rajta?
– Te már megtetted, nem? Rajtam is túlléptél, felém sem néztél utána, pedig állítólag nagyon szerettél.
– Tudod milyen az apám. Azt mondta, jobb, ha semmi közöm nincs az egészhez. De azért a klinikát kifizette neked, nem? Márkot pedig ne sajnáld, ő vállalta, hogy elviszi a balhét, mert kiskorúként könnyen megúszta. Nem én kértem tőle, de nem ingyen csinálta, azt elhiheted.
– Vállalta?! Tizenhat éves volt, apád annyi pénzt ígért neki, amit otthon egy év alatt sem láttak. Szerinted ez fair? Soha senki nem fogja lemosni róla, hogy börtönviselt. Utána évekig nem kapott esélyt sem munkára.
– Tényleg? És ezt te honnan tudod? Vele szóba álltál, csak velem nem?
– Márk a férjem.
A férfi elhallgat, hátra tolja a székét, indulna, de a kávézó ajtaján belép Márk, egy kislánnyal. A két férfi egymásra mered, nem szólnak, csak a kislány szalad oda a nőhöz:
– Szia anya! Nézd anya, mit tudok! – és már pördül is maga körül kettőt, karját közben felfelé tartja. Majd anélkül, hogy ránézne, az idegenhez beszél tovább – Nézd bácsi, ha nagy leszek balerina leszek – Újra pörögni kezd és közben kántálva folytatja – Már öt és fél éves va-gyok és már balettra já-rok!
A férfi szó nélkül kisiet a kávéházból, a kislány megszeppenve néz utána, majd odabújik anyjához. Márk megcsókolja a feleségét, odanyújtja neki az eddig asztalhoz támasztott botot és segít neki felállni.
A nő sántítása alig észrevehető, ahogy férjébe karolva sétálnak a tavaszi napsütésben. Eltelik egy idő, mire szólnak, de aztán a kislány csacsogása visszahozza őket a jelenbe. Elvégre balerina lesz és a családban már öt és fél éve játssza a főszerepet. A férfit – aki már messze jár tőlük – szerencsére sosem érdekelték a számok.
Megjelent az Irodalmi Rádió Cirkusz a moziban c. antológiájában (2023 október)
Author: Sayti Andrea
Sayti Andrea az Irodalmi Rádió szerzője. Négyéves korom óta olvasok, ekkor vezetett sikerre kitartó kérlelésem a nővérem irányába, hogy bevezessen az általa ismert egyik legnagyobb varázslatba: a krikszkraksz ábrák mögötti történetek felfejtésének mikéntjébe, az olvasásba. Az indíttatás nyilvánvalóan a szüleimtől jött, hiszen az anyagi okokból egyébként minden luxust nélkülöző háztartásunknak a könyvespolcok megbecsült részei voltak és a közös, hétvégi ebéd feletti beszélgetéseik is időnként az aktuális olvasmányaik felé kanyarodtak. Nálunk az olvasás alapszükségletnek számított. Az írni tudással aztán jöttek a fiókomban őrzött kisebb mesék is, de megmutatni nem bátorkodtam őket, és ezen az sem változtatott, hogy az iskolás évek kötelező fogalmazásait általában szívesen írtam és pozitív visszajelzéseket is kaptam rájuk. Amikor azonban a szakmaválasztásra került sor, tettem egy akkor bátornak tűnő kijelentést: „Mindegy, hogy mit csinálok addig, de ha öreg leszek és lesz már sok tapasztalatom, akkor biztos írni fogok”. A mindennapok sodrásai közepette aztán az írás egy ideig csendben lapult bennem, amíg néhány éve elő nem tolakodott, utazás vagy séta közben összeállt versek formájában. Ekkor csatlakoztam a Magyar Íróképző tanfolyamához, ahonnan azóta is sok bátorítás és ihlet származik. A versek továbbra is spontán születnek, saját akaratuk szerint. A prózához azonban számomra csend kell, hogy le tudjak merülni az emlékek,...