Az én digitális kütyüm
A dolgozat megírásához én az okos telefonomat választottam. Szerencsére már nem arról a régi, ósdi telefonomról kell írni, ami egészen tegnapig az enyém volt. Az a telefon vén volt, mint a Mátra, ami nem is csoda, hiszen a nagymamámtól örököltem. Olyan is volt, mint egy nagyifón: lassú, kicsi memóriával. Igazából még sim kártya sem volt benne, mert nem találtuk a kártyatartót, amit rendeltünk az meg nem volt jó. Úgyhogy az csak arra volt alkalmas, hogy interneten nézzek vicces videókat, de még játszani se igen lehetett rajta, mert alig fért rá valami. Utáltam is, de azért örültem, hogy van nekem, mert az osztályban mindenkinek van telefonja és legalább lazának tűntem, hogy nekem is.
De most, hogy végre kezemben tarthatom ezt az új csodát, örülök, hogy volt értelme beíratkozni zene iskolába. Persze akartam én telefon nélkül is, de a szüleim azt mondták, hogy most már muszáj a sim kártya, meg egy hozzá tartozó épkézláb mobil, hogy ha lekésem a buszt a zene iskolából hazafelé, fel tudjam őket hívni. Szóval ez hozta meg az áttörést telefon ügyben. Mert én már olyan nagy lány vagyok, hogy suli busszal utazok be a városba a zene suliba és igazi menetrendes busszal a városból haza. Mindezt diákbérlettel! Tehát okkal van nekem új telefonom, büszke is vagyok rá! Ő egyébként Ilike. Anyu azt mondja, hogy úgy kell kiejteni, hogy „ÁjLájk” és azt jelenti, hogy „Lájkolom” vagy „Kedvelem”, de mit bánom én! A lényeg, hogy új, és Ilike a neve. Mint a bölcsis dadusomnak. Ó, emlékszem az én drága Ilike nénimre! Azt mondják a felnőttek, hogy három éves kor alatt nem igazán vannak emlékeik, de nekem igenis vannak! Bár lehet, hogy csak azért, mert még nem nőttem fel teljesen. Persze rajta vagyok az ügyön, de ezt nem lehet sürgetni. Olyan ez a felnövés dolog, mint én, amikor reggel ki kéne kászálódnom az ágyból, de sehogy sem akaródzok. Egyszóval: lassú.
Na de Ilike nénire visszatérve: egy meglehetősen öreg néni volt, festett vörös, rövid, kissé bongyor hajjal. Kerek volt, mint egy szép piros alma és minden reggel az ölében ringatott, hogy ne sírjak anyu után. Mert sírtam. Minden reggel. Rendületlenül. Aztán engem hallva a többi gyerek is kedvet kapott az ordításhoz, ezért reggelente az egész bölcsi bőgött. Leszámítva Ilike nénit, aki próbált mihamarabb megnyugtatni engem. Meg utánam a többieket. Mindig vihettem magammal fényképet anyuról, hogy velem legyen és nézegessem, ha hiányzik, mert így könnyebb volt megnyugodnom. Ilike néni pedig folyton törülgette a rá hulló könnycseppeket. Amikor megölelt, mindig hallottam, hogyan dobog a szíve, és olyanokat mondott, hogy értem dobog, meg a Marciért, meg az Emeséért és felsorolta az egész csoport nevét. Ettől valahogy mindig megnyugodtam. Mert nem csak a nagy messzeségben dolgozó anyu szíve dobogott értem, akit csak az ebéd utáni alvás után láthattam újra, hanem az övé is. Ő pedig itt volt és ettől biztonságban éreztem magam.
Úgyhogy csöppet sem bánom, hogy a telefonom Ilike. Anyu azt mondja, hogy a tárgyak se nem fiúk, se nem lányok. Tudom, hogy igaza van, de kivételek mindig akadnak! Ilike pedig ilyen! Egészen kivételes! Ő lány telefon. Nem hiába az a neve, ami. Még a neve is különleges! Régen, abban a távoli múltban, amiből ide érve a mama is megöregedett, abban hemzsegtek az Ilonák. Ma már alig vannak és a legtöbbjük olyan öreg, hogy a tavaly tanult szorzótábla utolsó oszlopának a legalján kullognak. Ha száz évesek nincsenek is, de legalább nyolcvan, az biztos! Az iskolában egyetlen lányt sem ismerek ilyen névvel. Egyetlen egyet sem! Persze lehet, hogy a Tanár néni ismer, mert maga minden gyereket ismer, de erős a gyanúm, hogy az iskolába járó Ilonák száma megközelítőleg nulla. Tehát az én Ilikém igazán különleges és hasonlít is rám. Vékony, karcsú, és sötét. Persze nekem sem a bőröm, sem az agyam nem sötét, ellenben a hajam olyan barna, hogy már majdnem fekete és mindenki feketének rajzolja, aki engem ábrázol. Viszont a sötét ruhákat előnyben részesítem. Szeretem a feketét, a szürkét, a sötétkéket és a mély barnát meg a haragos zöldet is. Világosból csak a türkizt szeretem, de Ilikém karcsú oldala is épp ilyen. Meg a kedvenc pokémonom is, a bulbasaur. Van is egy ilyen baseball sapkám, még bulbasaur fülei is hetykén állnak az oldalán és egészen biztos vagyok benne Tanár néni, hogy ez már a védjegyemmé is vált, hiszen minden reggel ebben megyek iskolába és a suliban egyedül nekem van ilyen. Hozzám tartozik, épp úgy, mint a mai naptól Ilike. Meg kell őt még szoknom persze, kicsit máshogy működik, mint az a régi ósdifón, de már most szeretem. Nagyobb a tárhelye, letölthetem rá a Pokemon Go-t úgy, hogy még más játékok is ráférnek! Végre! Nem kell rajta cserélgetni a játékokat. Azzal egy csomó idő elmegy. Ráadásul arra is marad hely, hogy fényképezzek! Sőt, letölthetem a Vibert és el tudom kérni a leckét Lillától, ha hiányzok. Nem anyunak kell érte a szülői csoportban kuncsorogni. Akkor pedig még matricákat is tudunk egymásnak küldözgetni Lillával meg vicces hangüzeneteket. Meg ilyesmi. De nem mutatom be ezt az appot Tanár néni, mert szerintem ezt is ismeri.
Egy szó, mint száz: lájkolom Ilikémet és örülök, hogy nem arról a vénséges örökölt őskövületről kellett írnom, amit tegnapig használtam. Hála az égnek! Vagyis Istennek. Igen, egyházi iskolában Istennek adunk hálát. Úgyhogy hála Istennek, hogy késleltette a Tanár néni gondolatait és éppen ma engedte, hogy eszébe jusson ilyen remek házi dolgozat ötlet! (Köszönöm Istenem!)
Bodor Abigél Amanda 3. A osztály
Author: Gulyás Klaudia
Azt hiszem, senki sem fog jobban megismerni attól, hogy leírom 1990-ben születtem. Attól sem, hogy elárulom: írni, olvasni a Cserhát ölében megbúvó, népviseletéről méltán híres szülőfalumban, Bujákon tanultam. Aztán Egerben folytattam ötödik osztálytól a tanulmányaimat egy nyolc osztályos gimnáziumban: az Angolkisasszonyoknál. Utána pedig az Egri Hittudományi Főiskolán tanultam teológiát, de abbahagytam. Szétszórt feledékenységemben nem tudom pontosan milyen újságokban, de tudom, hogy gyerekkoromban jelentek meg verseim. Van anyám, apám, vannak testvéreim, férjem és gyerekeim, sőt háziállataim is. Ebből ugyan nem sokat tud meg rólam senki, de ez olyan felnőttes dolog. Sok száraz információ, ami mérhetetlenül unalmas, de lehet hasonlítgatni másokhoz, bólogatni, meg rosszallóan fejet csóválni olvasása közben. Viszont amit szívesen elmesélek magamról az az, hogy pirinyó, csöpp lányka koromban mikulás akartam lenni. Hajthatatlan voltam. Nem érdekelt, hogy lány vagyok, hogy nincs szakállam, én akartam lenni az ablakokba boldogságot csempésző Pirosruhás. Valamint író. Még írni sem tudtam, óvodás voltam, de anyunak diktáltam gyermeteg meséimet. Aztán megtanultam írni, így megoldottam magam. Fene tudja miért, de az írás iránt szívembe oltott vággyal élek, mióta az eszemet tudom. Azért szeretek írni, mert új világokat teremthetek, amik bennem élnek. A kis világomat, gondolataimat csak át kell konvertálni írott formába és valóságos lesz. Olvasható, maradandó, nem száll...
