Lyukas cipő

A viszontlátás öröme sugárzott az arcán. Hónapok óta nem látta nővérét, ezért erősen magához szorította, mihelyst meglátta.

– Úgy hiányoztál, el sem tudom mondani! –suttogta Éva nővére fülébe.

– Te is nekem hugicám! Te is nekem!- s lazult az ölelés. Pest utcáit járva végre volt alkalmuk kettesben beszélgetni. Az egyre kopaszodó fák, az október végi hűvös szél sem szegte kedvüket, hiába igyekezett mind jobban összekócolni, hosszú, dús, barna hajukat. Volt mesélnivalójuk bőven. Réka és férje hónapokkal ezelőtt egy nagy lépésre szánták rá magukat: mint oly’ sok fiatal, ők is úgy döntöttek, hogy külföldön folytatják életüket, mert habár ott sincs kolbászból a kerítés, mégsem napról napra élnek azon gondolkodva, hogy albérletet fizessenek, számlákat, vagy a kenyérre jusson legalább valami olcsó párizsi. Meghozták hát a döntést: Irány Svájc! Csakhamar egy igen jónak ígérkező állásra bukkantak: lovardába kerestek két főt takarítani, abrakolni. Mindkettejük szívéhez közel állnak az állatok, ráadásul a fizetés mellé ingyen járt a birtokon egy kicsi, egyszobás személyzeti lakás is. Főnyeremény! Le is csaptak az állásra augusztus közepén, s nem sokkal később jött is a jó hír: megkapták az állást, szeptember első hetében kezdhetnek is! A sok elintéznivaló miatt azokban az időkben nem igazán jutott idő kellemes testvéri csevegésre, személyes találkozóra pedig végképp nem. Felmondtak a fővárosi munkahelyükön, felbontották az albérleti szerződést azzal a kötözködő öregasszonnyal, aki szó nélkül bemászkált hozzájuk a legkülönbözőbb időpontokban. Összepakoltak egy-egy utazótáskába és elindultak. Izgatott, reményekkel telt szívvel ültek be a kivénhedt, rozoga autójukba, hogy egy élhetőbb életet teremtsenek maguknak. Ám a sorsnak egészen más tervei voltak. Élhetőbb élet? Ugyan már! Hiszen itthon, szeretett szép hazánkban tán nem elég jó? Mit nem elég jó…tán nem elég csodálatos? Ezért a sors mindent megtett, hogy megakadályozza a kivándorlást. Kezdve azzal, hogy az osztrák határ átlépése után nem sokkal megadta magát az autó. Felsorolni is kevés lenne, mennyi baja volt annak a vacaknak, de javításra nem tellett, másik autóra meg pláne nem. Felhívták az új, leendő főnöküket, hogy Ausztriában ragadtak. A sors megfordulni látszott, hiszen a férfi felajánlotta, hogy elmegy értük. Azonnal kocsiba szállt és meg sem állt Bécsig. Egy telefonos egyeztetés után hamar egymásra találtak, egy sétáló utcán álló kávézóban.

– Szervusztok, Gedeon vagyok. Velem beszéltetek telefonon!

– Helló, én Misi vagyok, ő pedig a feleségem Réka.

– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket!- fogott kezet velük Gedeon nyájas mosollyal az arcán. – Várjátok már a munkát? Micsoda pech, hogy épp ilyenkor jön csőstül a gond. De sebaj, egyet se aggódjatok, mindent megoldunk! A pénz megvan?

– Miféle pénz?- kérdezte Misi tágra nyílt szemmel, lába feszülten dobolt a kávézó asztala alatt.

-A szállásra és az ügyintézésre. Az első három hónapban fizetni kell a szállásért. Említettem a telefonban. Háromszázötvenezer forint. Előre kifizetve.

– Ne haragudj, de erről nem tudtunk, ezt nem említetted. Így nem tudunk menni. –sóhajtott feszülten Misi, akit hidegzuhanyként csapott meg az információ. Gedeon ismét szélesen elmosolyodott és kedves hangon folytatta:

– Mint mondtam, megoldjuk. Háromszázötvenezer forint, amin elsiklott a figyelmetek és természetesen a mostani fuvar, ami ötvenezer, az összesen négyszázezer. A mai napon. Ráérek, nem gond, beszéljétek meg nyugodtan. –dőlt hátra a szék háttámlájára, kezeit a tarkója fölött összekulcsolva elégedetten. Misi és Réka sápadtan léptek ki a kávézó ajtaján, s mihelyst kiértek, már gyújtották is a cigarettát.

– Mi a franc ez? Nem erről volt szó. Vagy tényleg elsiklottunk felette?- értetlenkedett Réka. Rövid beszélgetés után megállapodtak, hogy gyors személyi kölcsönt vesznek fel. Ha kinn lesznek, játszva visszafizetik majd. Két óra múlva ott voltak a kávézóban a kért összeggel. Gedeon alaposan átszámolta az egészet.

– Rendben is vagyunk! Látjátok, mondtam, hogy mindenre van megoldás! Kimegyek a szerződésekért, a kocsiban hagytam. Nem voltam benne biztos, hogy visszajöttök. – mondta vidáman. Kisétált az ajtón, s többé soha nem tért vissza. Nem telt el sok idő, Misiék rájöttek, hogy átverték őket. Se autó, se munka, se albérlet, cserébe van egy visszafizethetetlennek tűnő hitel a pofára esésre. Rájuk esteledett. Pénz híján nem volt hová menniük. Mintha Réka könnyei meghatották volna az eget, lassú szomorú esőzésbe kezdett. Mit tehettek volna? Behúzódtak egy telefonfülkébe. Az utazótáskájukra ülve, összeölelkezve, el-elbóbiskolva, majd felriadva vészelték át az éjszakát. Másnap reggel pedig útnak indultak oda, ahonnan menekülni vágytak: Budapestre. Autóstoppal. Réka szerint ha másra nem is, arra mindenképp jó volt ez az ordas nagy hiba, hogy kipróbálják az autóstoppot. Mindig is ki szerette volna próbálni és örök élmény marad, hogy különböző, ismeretlen emberek autójában ülve jutnak el egyik helyről a másikba. Idegen életek pár órás összekapcsolódása és továbberesztése. A segítőkész jóság megtapasztalása. Ám Pestre érve érte őket a következő próbatétel: hol fognak aludni? Fővárosi életük alatt több barátságot kötöttek, ám mind hasonló gondokkal küzdött, mint ők: pénz szűkében voltak. Így rendre mindenki elutasította őket, kivéve egyet. Attila befogadta Rékáékat, ám csak napokkal később, mivel nem tartózkodott a városban. Addig azonban nehéz napok következtek. A tárcájukban maradt pénz szűkösen, de elég volt a túlélésre: napi két zsömlére.

A történetet hallgatva Éva teljesen ledöbbent:

– Hajléktalanok voltatok?! Miért nem jöttetek hozzánk?

– Ugyan! Abba a kis lyukba? Egyszobás lakás. Nem fértünk volna el.

– Dehogynem, hiszen ezért van a család! Ha baj van, segítünk egymásnak!

– Ez igaz, de nem akartuk ezzel terhelni anyát. Te is ott laksz kisfiaddal, amióta az a férjnek nem nevezhető ember elhagyott. Öten egy szobában…Anyának sem akartunk ekkora aggodalmat okozni.

– Kibírta volna. Mindent megoldottunk volna. Nem örökké kellett volna ott laknotok, csak amíg jobbra fordulnak a dolgok. – erősködött Éva.

– Látod, jobbra fordult. És anyánk sem tud róla. Annyit tud, hogy nem tetszett a munka. Felelőtlennek tart, de hagy tartson! Legalább elkerültük a felesleges aggodalmat.

– És anyósod? Hozzá is mehettetek volna! Vagy apához! Na de az utcán…

– Apósom agyvérzéssel van a kórházban. Ki tudja felépül-e? A felesleges stresszt fontosabb volt elkerülni, mint anyánál. Épp eléggé megviseli anyósomat apósom állapota. Apával meg… nos, tudod milyen a viszonyunk. Különben is, abban az Isten háta mögötti eldugott faluban mi esélyünk lett volna rendbe szedni magunkat? Nézd, megoldottuk. Misi visszament a régi munkahelyére én is találtam munkát az egyik éjjelnappaliban és sikerült bérelnünk egy szobát is. Megvagyunk. – húzta száját egy nem túl őszinte mosolyra Réka. Egy ideig éket vert közéjük a gondterhelt csönd: az ezerarcú város nyüzsgő zaja. A szél, mintha oldani akarta volna a csönd sötétjét, felkapta a földre hulló sárga leveleket és a két nővér körül kergetőzött velük.

– Milyen szépek a levelek! Ugye? Ahogy táncolnak a szélben. Mint valami ünnepi konfetti. –csillant meg Éva szeme. – Örülök, hogy nem kerül minden pénzbe. Ez például csodálatos és nem kerül semmibe, csak ki kell nyitni a szemünk!

– Hihetetlen, hogy te még ennek is tudsz örülni! Irigyellek ezért. Őszintén. Hogy tudod ezeket mind észrevenni? Az ibolyákat, a bárányfelhőket, a madárcsicsergést, ezeket a leveleket… Olyan vagy, mint egy gyerek. Mintha most csodálkoznál rájuk először. Miért örülsz nekik ennyire?

Éva vidáman megvonta a vállát:

– Mert szépek. Szerinted nem?

Réka zavarba jött, ujjait végighúzta egyik arcát szegélyező sötétbarna tincsén.

– Dehogynem. Nekem is tetszik, de már hozzászoktam és nem igazán veszem észre. Mi a titkod?

– Talán az, hogy nem szoktam hozzá, mert minden évszak más és más. Most, hogy újra látom hullani az ezernyi színben pompázó leveleket, újra tudok neki örülni. Utoljára tavaly láttam ilyet! Tavaly! És még mindig élek, egészséges vagyok, nem vakultam meg, tehát láthatom. Nem vagyok süket, hallhatom a cinegék téli koldulását, tavaszi örömdalát, a varjak érdes károgását. Megvan mind a két lábam és járni is tudok rajtuk! Hogyne örülnék? A fiam is egészséges, van hol laknunk és van mit ennünk! Kell ennél több? – válaszolt Éva derűs arccal s felkapott a földről egy sárga falevelet, megpörgette ujjai között, majd magasra emelve kezét elengedte, hogy tovább vigye a pajkos őszi szél. Hamarosan azonban eleredt az eső, a hideg cseppjei verdesték arcukat s csakhamar komor tócsákká álltak össze az aszfalt kátyúiban. A két nő egy gyorsétterembe húzódott be kis tétovázás után. Összenéztek. Egyikük sem volt abban a helyzetben, hogy menüt rendeljen. Éva odalépett a pulthoz:

– Jó napot! Egy nagyobb adag sült krumplit kérünk.

– Fejenként?

– Nem, csak egyet. – aztán kikotorta a pénztárcájából az összeget. Egy ablak melletti asztalnál foglaltak helyet. Az ablak alatti radiátor kellemesen átmelegítette a nedves ruhától fázó lábukat.

– Milyen jól megy nekünk! – nevetett fel Réka –  Gyorsétteremben eszünk, mint akiknek nem számít a pénz!

Húga elmosolyodott, majd nehéz sóhaj kíséretében nyugtázta, hogy a víz befolyt a cipőjébe.

– Pocsolyába léptél?

– Nem. Ha esik az eső, mindig beázik. Lyukas a talpa. Két helyen is. Nem tudom mit csináljak… Remélem nem lesz túl sok csapadék idén. Húzzak zacskót a lábamra esős napokon? Akkor csak fázni fog a lábam, de legalább nem lesz nedves a zoknim.

– Tudsz venni másikat? – kérdezte Réka gondterhelten, pedig tudta a választ. Különben minek akarna zacskót húzni a lábára a testvére, ha esik az eső?

– Jön a tél. Mátékámnak csizmát kell venni. Meg kezeslábast. Várja a Mikulást is és karácsonyra is szeretném, ha nem csak anyától kapna valamit, hanem tőlem is. Valami kedves apróságot. Félre kell tenni gyógyszerekre is. A bölcsődében mindig elkapnak egymástól minden nyavalyát.

– És nem segít nektek senki? Önkormányzat, vagy ilyesmi…

– Ugyan! Mi láthatatlanok vagyunk! Nem vagyunk mélyszegények, akiken önnön fényezésük végett nagy csinnadrattával segítenek. Mi azok vagyunk, akiknek mindenük megvan, még sincs semmijük. A láthatatlanok. Akik egy összetákolt tutajon próbálják átvészelni a tengeri viharokat több, kevesebb sikerrel.

Némán bámultak ki az ablakon. Az emberek mind morcosan siettek az eső elől, kin kapucni, ki esernyőt tartva maga fölé, s úgy szaladtak, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Éva levette a cipőjét és a nedves zokniban a radiátorhoz nyomta a talpát. Ahogy nézte az embereket, egyre csak az járt a fejében, vajon hány hozzájuk hasonló sorsú embert látott elszaladni az ablak előtt, amióta odabenn melegednek. Meg volt róla győződve, hogy nagyon sokat. Talán még tőlük is nyomorultabbakat. Elvégre is, sült krumplit eszegetnek egy gyorsétteremben.

Author: Gulyás Klaudia

Azt hiszem, senki sem fog jobban megismerni attól, hogy leírom 1990-ben születtem. Attól sem, hogy elárulom: írni, olvasni a Cserhát ölében megbúvó, népviseletéről méltán híres szülőfalumban, Bujákon tanultam. Aztán Egerben folytattam ötödik osztálytól a tanulmányaimat egy nyolc osztályos gimnáziumban: az Angolkisasszonyoknál. Utána pedig az Egri Hittudományi Főiskolán tanultam teológiát, de abbahagytam. Szétszórt feledékenységemben nem tudom pontosan milyen újságokban, de tudom, hogy gyerekkoromban jelentek meg verseim. Van anyám, apám, vannak testvéreim, férjem és gyerekeim, sőt háziállataim is. Ebből ugyan nem sokat tud meg rólam senki, de ez olyan felnőttes dolog. Sok száraz információ, ami mérhetetlenül unalmas, de lehet hasonlítgatni másokhoz, bólogatni, meg rosszallóan fejet csóválni olvasása közben. Viszont amit szívesen elmesélek magamról az az, hogy pirinyó, csöpp lányka koromban mikulás akartam lenni. Hajthatatlan voltam. Nem érdekelt, hogy lány vagyok, hogy nincs szakállam, én akartam lenni az ablakokba boldogságot csempésző Pirosruhás. Valamint író. Még írni sem tudtam, óvodás voltam, de anyunak diktáltam gyermeteg meséimet. Aztán megtanultam írni, így megoldottam magam. Fene tudja miért, de az írás iránt szívembe oltott vággyal élek, mióta az eszemet tudom. Azért szeretek írni, mert új világokat teremthetek, amik bennem élnek. A kis világomat, gondolataimat csak át kell konvertálni írott formába és valóságos lesz. Olvasható, maradandó, nem száll...