Őszi naplóbejegyzések

Szeptember 5.

 

Végre! Beköszöntött az ősz! Ha csak papíron, de akkor is! Még mindig nagy a hőség, és ha Ajsa nem kezdett volna el járni iskolába, Rózsa meg óvodába, egészen azt hinném, hogy nyár közepe van. Itt ülök a hátsó lépcsőn és nézem az almafánkat. Őt is, mint a kert megannyi fáját, bokrát, megviselte a nyári forróság. Minden év egyre rosszabb. A nyár pokoli, tél szinte nincs is.

 

Szeptember 12.

 

Mielőtt ébreszteni kellett a gyerekeket, hogy elkészüljenek az iskolába és óvodába, gyorsan kiosontam a hátsó lépcsőre. Szeretem azt a negyed órát reggel, amikor csak én vagyok, a villanó gondolatok és a madárcsicsergés. Ez az első őszi nap, amikor reggel magamra kaptam egy vastagabb pulcsit a kávéhoz, de délelőtt már erre sem volt szükség. Az almafáról egész nyáron potyogtak a pirinyó, zöld, összefonnyadt almácskák. Két pofára zabálta Szalma. Már alig van a fán valami, ami nekünk jutna, Szalma meg úgy hozzászokott az almához, hogy most, mivel már alig van, állandóan siránkozva mekeg. Szerintem még a szomszéd utca is az ő követelőzését hallgatja reggel és este. A három tyúkunk még nem érzi az őszt. Ezt onnan tudom, hogy nem ritkultak meg a tojások a fészekben.

 

Szeptember 25.

 

Ha a hátsó lépcsőn a kerten túlra nézek, már egyre tarkábbak a dombok. Nem sieti el az ősz, de imitt-amott már megritkultak a fák levelei, így végre nem takarja el a szomszéd Laci bácsi fáinak lombja Kékestető tornyát. Kell ennél idillibb? Reggeli kávé, aranyban, vörösben, bronzban pompázó dombok és a Kékes. Megnyugtató melegség járja át a lelkem. Már én is kezdem érezni a tündöklő ősz lassú táncát. Meg a szarvasok is. Épp most hallottam bőgni egyet a falu határában. Rózsikám idén kezdte az óvodát. Amikor izgatottan meséltem az őszi szarvasbőgésről, nem értette mi benne a jó. Szerinte meg kell vigasztalni a szarvasokat.

 

Október 4.

 

Szent Ferenc napja és egyben az állatok világnapja. Ennek alkalmából összegyűjtöttem a kecskének a maradék földre pottyant, zöldes-barna almagörcsöket, amit ő nagy örömmel ropogtatott. A három tyúkot és Martina libakisasszonyt pedig nekieresztettem a kertnek, hagy kapirgáljanak kedvükre. Kora reggel gyönyörű, sejtelmes köd ereszkedett a völgyekbe. Megkapó ez a titokzatos természeti tünemény. Mintha borúra hajlamos lelkem kipakolná a völgybe nyomasztó portékáit, hogy elvesszenek benne a merengők. Súlyos a köd, de felszabadító, mert eltakar, s leple alatt bármi megtörténhet. Az embereknek általában a gyilkosságok és a boszorkányok jutnak róla eszükbe, de a bármi, az bármi. Akár egy őz körvonala is kirajzolódhat és semmibe veszhet pillanatok alatt, mint egy illanó gondolat.

 

Október 11.

 

A múlt héten csodás levélképeket készítettünk a gyerekekkel az előtte összegyűjtött színpompás levelekből. Emlékszem, a lányok hajába vörös szálakat szőtt a nap simogató sugara és kellemesen cirógatta a lehullott levelekért hajolgató hátamat is. Egészen visszahozta a gyermekkoromat, amikor gesztenyebábukat készítettünk az édesanyámmal az udvarunkon. Ő szurkálta a lyukakat, én pedig a fogpiszkálókat tettem a megfúrt gesztenyékbe, hogy különböző figurákat alkossunk. Most viszont igazi őszi esőre ébredtem. Eldöntöttem, hogy a gyerekeket jól felöltöztetem, gumicsizmát húznak meg esőkabátot és boldogan, pocsolyáról pocsolyára ugrálhatnak be az iskolába meg az óvodába. Ott, pedig átöltözhetnek, ha túlvidámkodták az utat és mindenük vizes. Tehát így indultunk útnak, fülig érő szájjal. Furcsamód mi voltunk az egyetlenek, akik lelkesedtek az esőért. Pedig egész nyáron alig esett, hiába vártuk. És most itt van! Megérkezett! Az utcán viszont csak morcos arcokba, bosszankodó félmondatokba botlottunk mindenhol. Meg szürke közönybe. Épp olyan szürkébe, mint amilyen szürke egy októberi esőzés. Valahol megértem őket. Miután hazajöttem és egyedül, csendben bámulhattam ki az ablakon, rajtam is úrrá lett a lehangoltság. De nem bántam. Amilyen könnyedén lelkesülök minden apróság iránt, oly’ könnyedén mártózom meg a bánat szürke tavának vizében is. Hozzám tartozik. Az ősz pedig tökéletes partner ebben. Talán épp ezért szeretem ennyire.

 

Október 23.

 

Nemzeti ünnep. Munkaszüneti nap van, az egész család itthon van gyerekestül, férjestül. Férjem gőzölgő, forró kávéval köszöntött engem reggel. Valamint egy meglepetéssel. Egy ideje már elég hűvösek az éjszakák ahhoz, hogy az ablakokat zárva hagyjuk és mindenki kellemesen érezze magát, leszámítva engem. Három napja felhoztam a vastag dunyhát, mert az utóbbi napokban a vékony paplan alatt is lúdbőrös voltam. Én vagyok a vacogó különc a családban. Tehát reggel a kávém mellé egy utasítást is kaptam büszkén mosolygó férjemtől: „Fogd meg a radiátort!” Csillogó szemekkel pattantam a radiátor mellé rögvest, kávé nélkül is gyorsabb voltam, mint a villám és tapogattam a langyos fűtőtestet. Boldogan megcsókoltam őt, aztán kiültünk együtt a hátsó lépcsőre. Egy kispárnát tettem magam alá, fel ne fázzak. Így kávéztunk kettecskén, csöndesen. Ismét ködbe burkolódzott a táj. A kertünkben álló almafánknak csak a vonalait tudtam kivenni. Tegnap odaadtam az utolsó adag lepotyogott, megszúrt, megbarnult csúnya almákat Szalmának. Nehéz sóhaj kíséretében nyugtáztam, hogy idén nem eszünk almát. A tavalyi termés egész jó volt, idén viszont hoppon maradtunk. Aztán észrevettem magasan, a felső ágak ölelésében egy almácskát. Kerek volt és gyönyörű. Hálával telt szívvel öleltem át a mi kedves almafánkat.

 

November 3.

 

Egyre korábban ránk köszönt az est, így halottak napján sötétedéskor indultunk a temetőbe gyertyát gyújtani. Kicsi koromban imádtam, ahogy fényárban úszik a temető. Meghitt és békés volt és semmi szomorúság, vagy hiány nem társult hozzá, mert csak olyan hallottjai voltak a családnak, akiket én nem is ismertem. De elrepültek az évek és a meghitt béke mellé halkan bekúszott egy november hajnali köddel a gyász és a hiány is. Most is csöndben álltunk a sírok körül, gyertyát gyújtottunk, aztán meséltünk a lányoknak a régen elhunyt szeretteinkről: az őseikről. Hiszen gyökér nélkül a fák sem képesek életben maradni, az ember gyerekeknek is szükségük van a gyökereikre, a családi históriákra. A fák, bokrok többsége már levetette arany pompában úszó ruháját, csupasz ágak, gallyak meredeznek az égre mutogatva mindenfelé, mintha csak a napot hibáztatnák megfosztott szépségükért. A mi kedves almafánk is nekivetkőzött, de ágai, mint védelmező anya karjai, óvják azt az egy megmaradt almáját. Nem akarom elszakítani tőle a gyermekét, ez az egy maradt neki, így sokat vívódok magammal, ám, ha szeretném, hogy gyermekeim arcára mosolyt csaljak, le kell szednem. Ott fenn egyszer elrohad, megcsípi az első fagy, leesik és barnára üti magát. Nem veszhet kárba.

 

November  11.

Márton napja van.  Ajsa sokat készült az elmúlt napokban, ugyanis az iskolában kiselőadást tartott  ma a ludakról. Még egy libás pólót is készített magának. Fehér pólóra fekete textil filccel lerajzolta egy halom szívecske között Martinát. Délelőtt én is kitettem magamért, bevittem a libát az óvoda udvarára és beszéltem a ludakról a gyerekeknek. Megsimogathatták. Szerencsére nagyon szelíd jószág. Férjem már napok óta jelzés értékűen elő- elővette a késeket és teátrálisan fenegette őket, de hiába. Márton nap ide vagy oda, a mi libánk nem ehető, mert a lányok nevelték nagy szeretettel és szinte már családtag. Úgyhogy Martina megmenekült! De térjünk vissza az óvodára: Délután rövid ünnepi műsorral készültek az óvodás csoportok, zengtek a libás dalok és mondókák, utána pedig lámpás felvonuláson vehettünk részt! Rózsa a csoportjával közösen csinált lámpást, de én vittem az egész családnak, ne maradjunk ki a jóból! A felvonulás végén pedig libazsíros, lila hagymás kenyérrel, forró teával és forralt borral kedveskedett az óvoda mindenkinek. Micsoda nap!  A lúdról jut eszembe: a tyúkjaink sem tojnak már. Megérezték, hogy hűvösödik az idő és minden nappal egyre korábban sötétbe borul a baromfiudvar.

 

November 27.

Lassan vége az ősznek. Izgatottan várom a telet. Vajon idén lesz végre hó? Tudunk igazi hóembert építeni a gyerekekkel? A karácsonyi készülődést már elkezdtem: nem lesz gazdag a karácsony, de a gyerekeknek varrni fogok valami kedves plüss figurát. Még nem döntöttem el mit. Ló, macska, kiskacsa… Az ünnepi leves abból a gonosz, harcias kakasból lesz, aki nekiugrott augusztusban Rózsának. Kókuszgolyót is egészen biztosan készítünk. Jaj! A mikulás hamarabb van! A csoki figurákat nehogy elfelejtsem megvenni! Nyakunkon az év vége is…Annyira készülök már az ünnepekre lélekben, hogy az utóbbi napok legfontosabb történését le sem írtam! Végül csak leszedtem azt a szép, kerek, piros almát. Ó, hogy ragyogott a gyerekek arca! A saját almánk! A miénk! Napokig gyönyörködtünk szépségében, ahogy az üres gyümölcsöskosárban egyedül tündöklött, aztán vasárnap ebéd után félbe vágtam és odaadtam nekik. Rózsa illedelmesen megköszönte és már harapott volna bele, de Ajsa leintette. Előhúzott a késes fiókból egy kést és mind a kettőt elfelezte. „A mi almánk. A családunké. Nem csak a gyerekeké. Rózsa, add oda az egyiket apának és én is odaadom az egyiket anyának. Ez így igazságos!” Kitörülgettem egy szemem sarkában megbúvó könnycseppet, amit a meghatottság csalt elő, aztán közösen, a gyerekek, a férjem és én megettük együtt az almát. Bizton állíthatom, hogy ilyen finomat még soha életemben ezelőtt nem ettem.

Gulyás Klaudia
Author: Gulyás Klaudia

Azt hiszem, senki sem fog jobban megismerni attól, hogy leírom 1990-ben születtem. Attól sem, hogy elárulom: írni, olvasni a Cserhát ölében megbúvó, népviseletéről méltán híres szülőfalumban, Bujákon tanultam. Aztán Egerben folytattam ötödik osztálytól a tanulmányaimat egy nyolc osztályos gimnáziumban: az Angolkisasszonyoknál. Utána pedig az Egri Hittudományi Főiskolán tanultam teológiát, de abbahagytam. Szétszórt feledékenységemben nem tudom pontosan milyen újságokban, de tudom, hogy gyerekkoromban jelentek meg verseim. Van anyám, apám, vannak testvéreim, férjem és gyerekeim, sőt háziállataim is. Ebből ugyan nem sokat tud meg rólam senki, de ez olyan felnőttes dolog. Sok száraz információ, ami mérhetetlenül unalmas, de lehet hasonlítgatni másokhoz, bólogatni, meg rosszallóan fejet csóválni olvasása közben. Viszont amit szívesen elmesélek magamról az az, hogy pirinyó, csöpp lányka koromban mikulás akartam lenni. Hajthatatlan voltam. Nem érdekelt, hogy lány vagyok, hogy nincs szakállam, én akartam lenni az ablakokba boldogságot csempésző Pirosruhás. Valamint író. Még írni sem tudtam, óvodás voltam, de anyunak diktáltam gyermeteg meséimet. Aztán megtanultam írni, így megoldottam magam. Fene tudja miért, de az írás iránt szívembe oltott vággyal élek, mióta az eszemet tudom. Azért szeretek írni, mert új világokat teremthetek, amik bennem élnek. A kis világomat, gondolataimat csak át kell konvertálni írott formába és valóságos lesz. Olvasható, maradandó, nem száll...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Árvák

                                                                Árvák   A városnak ezen a részén mindig sokan járnak. Itt a buszmegálló, csillogó-villogó áruház, helyijárat-megálló; bank, iskola, pláza, szerkesztőség, ügyészség, illatozó látványpékség, börtön.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »