KÍSÉRTETIES ÁRVERÉS FIUMÉBAN

Fiume, Osztrák-Magyar Monarchia, 1912. április 1.

Az ötven év körüli, magas, dundi Gál Koppány esernyőjét éppen kifordította az erős szél, amely eddig sem biztosított elegendő védelmet a számára, mivel már így is félig elázott. Az eső vadul csapkodta a kabátját és a cilinderét, melyet az egyik kezével fognia kellett, nehogy lerepüljön a fejéről. Gondos odafigyeléssel ápolt császárszakálla, melyet Ferenc József népszerűsített, teljesen összeborzolódott.

Már esztendők óta nem láttak ilyen vihart Fiuméban, amely reggeltől szüntelenül dühöngött és teljesen lehetetlenné tette a helyi közlekedést. A hullámok öt méter magasra is felcsaptak, majd hangos morajlás közepette megtörtek a mólókon. A kikötőben felhalmozott áruk egy részét teljesen megrongálták, az Adriai-tenger felszínén faládák, hordók és különféle törmelékek hánykolódtak. A lehorgonyzott kisebb parti hajók néha-néha összekoccantak, de szerencsére jelentősebb sérülések nélkül megúszták.

Gál Koppány végigsietett a Via del Lido-n, amely a part mentén húzódott a vasúttól a Fiumara-csatornáig, ahol napközben árusok próbálták ráerőszakolni portékáikat a hajósokra, a hűsítő italoktól kezdve a gyerekjátékokig. A csatornát forgóhíd kötötte össze a Deltával, amit terjedelmes farakodó helyként használtak. Közvetlenül a híd előtt befordult balra, majd kijutott a Piazza Scarpa-ra, melyet többek között a Magyar Királyi Pénzügyigazgatóság és az Adóhivatal palotája határolt. Itt észak felé vette az irányt, majd bevetette magát a Gomila-nak nevezett, szűk utcák és sikátorok pókhálója alkotta óvárosba. Derűs időjárás esetén a három-négy emeletes házak közé csak nagy nehezen jutott be némi napfény, azonban most, hogy sűrű ólomszürke felhők úsztak az égbolton, ijesztő sötétség uralkodott ebben a negyedben, amely valami baljóslatút hirdetett.

Miután már teljesen beesteledett, Gál Koppány a két nagyobb épület közé ékelt szűk emeletes ház bejáratához lépett, melynek ablakait egytől egyig berácsozták. Erőteljesen bekopogott. Egy jóvágású, öltönyös fiatal férfi nyitott neki ajtót, aki a Matteo Barbieri névre hallgatott. Gál belépett a tágas hallba, maga mögött hagyva a vihart. Gyorsan kibújt esőáztatta kabátjából, kopaszodó fejéről levette a kalapját, majd tekintetét végigjáratta az előtérben, ahonnan ajtók nyíltak az egyes földszinti szobákba és falépcső kanyargott fel az emeletre. Már most tudta, hogy nehéz dolga lesz eladni ezt a komor hangulatú ingatlant.

A ház egykoron egy Fiammetta Moretti nevű özvegyasszony tulajdonában állt, aki alig egy éve hosszas betegeskedés után elhalálozott. Mivel nem voltak örökösei, és a hatóságok egyéb jogosultat sem kerítettek elő, az ingatlant aukcióra bocsátották. Több érdeklődő is akadt az épület megvásárlását illetően, azonban a városban az a hír járta, hogy falai között Moretti asszony békében nyugodni nem hajlandó lelke bolyong. Ez természetesen alapjában véve azonnal elriasztotta a potenciális vevőket. Gál Koppányt, mint helyi árverezőt bízták meg az aukció lebonyolításával. Eredetileg a Via del Corso-n található Lloyd-fogadóban akarta ezt megrendezni, de a néhány hónapja alkalmazott segédje, Matteo Barbieri azt javasolta, hogy az állítólagos kísértetházban kerítsenek sort az árverésre. Szerinte az érdeklődők így meggyőződhetnek a szóbeszéd hamisságáról. Gál Koppány vonakodva ugyan, de végül belement. Úgy döntött, ad Barbieri szavára, aki harmincnyolc esztendős létére számos foglalkozást kipróbált már, így elegendő tapasztalatot szerzett a hasonló szituációk megítéléséhez.

– Mindent elkészített az aukcióhoz? – kérdezte mély hangon Gál úr.

– Igen – felelte magabiztosan Barbieri, akit előre küldött, hogy teremtse meg a megfelelő körülményeket. – A szalont találtam erre a legalkalmasabbnak, mivel viszonylag reprezentatív. Elrendeztem a székeket, akár húszan is elférnek ott.

– Annyian biztosan nem leszünk – sóhajtott az árverező.

Úgy is volt. Mindössze négy személy merészkedett el az eladandó kísértetjárta házba.

Elsőként Székely Eulália érkezett meg. Ez a hetvenhez közel járó magas vézna asszonyság, hosszú kezeivel és lábaival egy imádkozó sáskára emlékeztetett. Ezt a látszatot még zöld ruhája is alátámasztotta. Korához képest viszonylag fürge volt, ráadásul az arcát sem barázdálta túl sok ránc. Ősz haját széles karimájú kalapja alá tűzte fel, melyet valamilyen csoda folytán nem fújt le a szél a fejéről. A szülei nem sokkal azután érkeztek Fiuméba az Alföld egyik szegény falvából, hogy a város 1822-ben Magyarország részévé vált; az apja dokkmunkásként dolgozott. Székely Eulália már itt született, férjhez ment egy tehetős magyar hivatalnokhoz, aki már két évtizede eltávozott az élők sorából, így az özvegy megörökölte a pénzét, és élt, mint Marci Hevesen.

A negyven év körüli Alessia Ferrara másodikként kopogtatott az ajtón. A nő arcra nem volt különösebben szép, ám formás alakjának köszönhetően rendelkezett némi csábítóerővel. Arcát kalapja alól kikandikáló, enyhe hullámokba rendezett barna haja keretezte, szögletes álla markáns vonásokat tulajdonított neki. Gesztenyebarna ruhát viselt, amely csak néhány árnyalatnyiban különbözött szemszínétől. Nem volt férjnél, talán azért sem, mert nem szerette a lekötöttséget. A közeli Abbáziában élt, amely a Monarchia tengerparti üdülőhelye volt; jelenleg az ottani mintaszerűen berendezett Villa Quarnero nevű nyaraló szállójában dolgozott szobalányként, emellett pedig az üdülő vezetőjének szeretője is volt, így kicsivel többet keresett a többi alkalmazottnál. Nemrég azonban elhatározta, hogy Fiuméban vásárol magának házat, és ideköltözik.

Utoljára egy horvát házaspár rohant be a házba a vihar elől. A férj Goran Jurkovićként mutatkozott be, a nejét pedig Tanjának hívták. A szürke öltönyt viselő, bajuszos férfi harminckettő volt, a sötétkék ruhába burkolt csinos nő pedig még csak pár hete lépte át a harmincat. Jurkovićék tartózkodóak, csendesek voltak, időnként azonban megvető oldalpillantásokat vetettek a többiekre; ez a népesség összetételét és történelmet tekintve nem volt meglepő. Az ötvenezer lelket számláló Fiume lakossága ötvenegy százalékban olasz volt, huszonöt százalékban horvát, tizenhárom százalékát a magyarok tették ki, a maradék tíz százalékot pedig egyéb nemzetiségűek alkották. A kereskedelmet uraló olaszok támogatták a város Magyarországhoz való egyenes hozzácsatolását, csakhogy elkerülhessék Fiume „elhorvátosodását”. Tehát nem meglepő, hogy a házaspár sérelmet érzett az olaszok és magyarok iránt. Az utóbbiakat egyenesen gyűlölték, pedig a magyar közigazgatásnak köszönhetően virágzott fel ez a stratégiai szempontból jelentős kikötőváros.

Miután Matteo Barbieri körbevezette az árverés résztvevőit a házban, betessékelte őket a földszinti szalonba. A helyiség padlóját gazdag mintavilággal rendelkező keleti szőnyeg védte, a tájképekkel díszített falakat tapéta borította. Az ajtóval szemközti falnál asztal állt, előtte pedig öt sorba rendezve székek húzódtak. A fagerendás mennyezet viszonylag rossz állapotban volt, a réseken keresztül az emeletre is látni lehetett. A házra bizony ráfért a felújítás, így az új tulajdonosnak nem kis összeget kell majd invesztálnia bele, hogy kissé helyre pofozza.

Miközben Gál Koppány az asztalnál állt, és az aukcióra készült, hallotta az első sorban ülő Székely Eulália és Alessia Ferrara olasz nyelven folytatott beszélgetését.

– Idegesnek látszik, kedveském – jegyezte meg lebilincselő mosollyal az arcán az idős magyar hölgy.

–  A budapesti iskolások és tanáraik miatt aggódom, akik reggel hajóra szálltak, és útnak indultak Velence felé. Pedig figyelmeztettem a csapatot, hogy hatalmas vihar lesz, mégsem hallgattak rám. Az a százhetven gyermek azért utazott Fiuméba a fővárosból, hogy a nagyhéten kiránduljanak egy jót. Ha szerencsésen el is érték az olasz-partot, az már bizonyos, hogy sok viszontagságon mentek keresztül – aggódott Alessia Ferrara.

Székely Eulália néhány másodpercig eltűnődött, mélyen az olasz nőbe fúrta a tekintetét, majd megkérdezte:

– Olyan ismerősnek tűnik nekem, nem találkoztunk már?

– Nem hinném – rázta meg a fejét amaz. Kisvártatva megkérdezte: – Ön hisz azokban a szóbeszédekben, melyek erről a házról keringenek?

– Arra gondol, hogy az előző tulajdonos szelleme nem képes békében nyugodni, és még mindig itt bolyong? – nevette el magát jóízűen Székely Eulália, majd határozottan megrázta a fejét. – Személyesen is ismertem Fiammetta Morettit. Nagyjából egyidős volt velem. Időnként összefutottunk a városban, és ekkor váltottunk pár szót. Ráadásul ugyanabból a pékségből rendeltük a finom péksüteményeket, de sajnos az év elején bezárták a helyet. Kedves asszony volt, bár kissé rögeszmés. A férje halála megtörte úgy lelkileg, mint testileg. De az életben nem ártott senkinek, és biztos vagyok benne, hogy most holtában sem teszi.

Gál Koppány tekintete ekkor a két nőről a két sorral hátrébb helyet foglaló Jurković házaspárra siklott. Mindketten savanyú képet vágva meredtek maguk elé a semmibe. Valószínűleg alig várták, hogy végezzenek itt. Az odakint tomboló vihar látszólag elviselhetőbb volt a számukra, mint az olaszok és magyarok társasága.

Az ablaküvegen és párkányon hevesen dobolt az eső, a szél folyamatosan próbára tette a tetőszerkezetet, amely nyikorgás közepette állt ellen a megpróbáltatásnak. Mindez hozzájárult az ijesztő légkör megteremtéséhez, éppen ezért Gál úr az asztal mögött állva a következő szavakkal kezdte az árverést:

– Tisztelt egybegyűltek. Önök valóban bátor embereknek mondhatják magukat, mivel nem dőltek be annak a zagyvaságnak, miszerint e házban kísértet garázdálkodik. A célunk az, hogy megcáfoljuk eme őrült szóbeszédet, és eladjuk ezt a hangulatos házat. Ezért is döntöttünk úgy, hogy itt tartjuk meg az árverést, így meggyőződhetnek róla, hogy nincsenek itt semmiféle szellemek.

Olaszul beszélt, mert azt az összes jelenlévő megértette. A segédje a háta mögött állt a falnál, hátratett kézzel, és figyelte a főnöke professzionális hozzáállását.

– Vágjunk is tehát bele, hogy a város szívében található ingatlan mielőbb megtalálja boldog tulajdonosát – folytatta az árverező. – A kikiáltási ár ötezer korona. Ezennel licitre bocsátom.

– Én ötezer-ötszázat kínálok! – szólalt meg Goran Jurković.

– Köszönöm, uram! Lenne-e esetleg magasabb ajánlat? – érdeklődött Gál Koppány.

– Ötezer-hétszáz! – mondta kézfelnyújtással Alessia Ferrara.

– Nagyszerű! Hajlandó valaki többet adni a házért?

– Kereken hatezer! – vágta rá Székely Eulália.

– Kiváló! Várom a további kínálatokat.

– Hatezer-kétszáz! – jelentkezett ismét Ferrara.

– Hatezer-kétszáz az aktuális ajánlat! – jelentette ki lelkesen az árverező.

– Hatezer-ötszáz! – mondta Jurković.

– Én hétezret adok érte! – dobta be gyorsan Székely.

– Remek! Van-e még valaki, aki szívesen licitálna?

– Hétezer-háromszáz! – emelte fel a kezét Alessia Ferrara.

– Nagyszerű, hölgyem! További ajánlat?

– Tízezer korona! – kiáltott fel Székely Eulália, ami halk morajlást váltott ki a szalonban.

– Hát ez lenyűgöző! Tízezernél tartunk! Kínál valaki többet tízezernél? – kérdezte Gál úr.

– Tízezer-ötszázat! – mondta Goran Jurković.

– Tizenkétezer! – hangzott fel Székely Eulália szájából.

– Fantasztikus! Hajlandó esetleg még valaki növelni a tétet? – kíváncsiskodott türelmetlenül Gál Koppány. Közben látta, ahogyan Alessia Ferrara alig észrevehetően kétségbeesetten forgatja a fejét; arckifejezéséből ítélve sokallta a jelenlegi árat.

– Tizenkétezer-háromszáz az utolsó ajánlatom! – fészkelődött a székén Jurković.

– Tizenháromezer – szólt oda nyomatékosan Székely asszony.

– Tehát tizenháromezer először, másodszor, har…

Ekkor különös dolog szakította félbe Gál úr szövegét.

Az emeleten kinyílt egy ajtó; tisztán hallották, amint nyikorogva elfordult a zsanérjain. Ezt tompa koppanások követték, melyek fokozatosan elcsendesedtek. Az árverés résztvevői ijedten felkapták a fejüket. Mindnyájan ugyanis tudták, hogy rajtuk kívül nincs más a házban.

– Dio mio! – kiáltott fel rémülten Alessia Ferrara. Istenem!

– Što je ovo bilo? – siklott ki Tanja Jurković enyhén remegő ajkai között. Mi volt ez?

– Kérem, nyugodjanak meg! Biztos csak a vihar miatt van – nyugtatta a társaságot Gál Koppány, majd a társához fordult. – Kérem, menjen fel és nézze meg, mi történt!

– Ahogy óhajtja, uram – felelte Matteo Barbieri, és kivonult a szalonból.

Néhány másodperc elteltével a mennyezetről lelógó kristálycsillár izzólámpái elkezdtek villogni, majd végleg kialudt a fényük. A körülöttük lévő helyiség falai és tárgyak a semmibe vesztek, koromsötét lett. Rövid ideig csak az eső kopogása és a szél süvítése hallatszott, majd ruhák susogása, léptek zaja meg emberi zsivaj törte meg a vihar monoton hangját. Gál úr feltételezte, hogy az árverés résztvevői álltak fel a székükről. Attól tartott, hogy pánikba esnek, és még megsérülnek a sötétben való tapogatózás közben. Szerencsére most is, mint mindig előrelátóan cselekedett. Mivel számított áramkimaradásra, ezért előzőleg gyertyát és gyufát készített. Miután meggyújtotta a kanócot, a rajta táncoló kicsiny láng megvilágította a szalonban tartózkodó egyének riadt arcát. Jól gondolta: elhagyták a helyüket, és a székek között tébláboltak.

Hamarosan Matteo Barbieri is visszatért. Közölte, hogy az emeleten egy árva lélek sincs, viszont az egyik ajtót valóban nyitva találta.

– Tudják mit? Nekünk nem kell ez a ház, nyugodtan megtarthatják. Elmegyünk! – jelentette ki zaklatottan Goran Jurković, majd a nejével együtt kisietett a szalonból.

Gál úr a gyertyával a kezében utánuk eredt. Nem azért, hogy megfékezze őket, hanem azért, hogy világítson a lábuk alá.

Jurkovićék a hallban belebújtak a kabátjaikba, a bejárati ajtóhoz léptek, szinte egyszerre lenyomták a kilincset, és ekkor egy újabb meglepetéssel szembesültek. Az ajtót zárva találtak, a kulcs pedig nem volt a zárban.

Közben a többiek is kiözönlöttek a szalonból.

– Engedjen ki minket! – utasította Goran Jurković Gál Koppányt, és dühösen megrázta az ajtót, amely azonban ezek után sem nyílt ki.

– Én nem zártam be – tárta szét meglepetten a karját az árverező, majd megkérdezte a segédjét. – Ön volt az?

– Dehogyis! – jelentette ki Barbieri. A hangjában némi sértődöttség bujkált, hogy a főnöke ilyesmit feltételez róla. – Hátul van egy vészkijárat.

Alig fejezte be a mondatot, Jurković megmarkolta a neje kezét, majd a ház hátsó részébe húzta. A többiek követték. Itt sem jártak sikerrel, ugyanis ez a kijárat is zárva volt, annak kulcsát is pedig mintha elnyelte volna a föld.

– Mégis mi az ördög folyik itt? – kérdezte Gál úr.

Hirtelen vérfagyasztó női nevetés hasított bele a rövid időre beállt csendbe. A hattagú társaság tagjai megdermedtek, az ereikben megfagyott a vér. Úgy tűnt, a rejtélyes kacaj a túlvilágról szivárgott át az élők világába. Ekkor Tanja Jurković sikoltozásba fogott, valóságos pánikrohamot kapott.

– Gyorsan, menjünk vissza a szalonba! – kiáltott fel Gál Koppány, aki kezdett kételkedni a rémtörténet hamisságában.

Miután bevonultak a reprezentatív helyiségbe, az árverező magukra csukta az ajtót. A rémisztő nevetés ezután sem maradt abba, időnként beszűrődött a szalonba, és libabőrt váltott ki a jelenlévőknél.

– Nem maradhatunk itt reggelig! Valahogy ki kell jutnunk innen! – mondta Alessia Ferrara.

– Nem tudunk! Az ajtók zárva, az ablakokat pedig rács fedi – közölte Gál úr.

– Tulajdonképpen miért rácsozták be őket? – kérdezte Jurković, aki a zokogó és reszkető nejét nyugtatgatta.

– Nem tudom – felelte az árverező.

– Én igen! – szólalt meg Székely Eulália. – Tudják, Fiammetta Morettinek az volt a rögeszméje, hogy ki akarják űzni a házból.

– Mégis kicsodák? – érdeklődött Matteo Barbieri, miközben megsimogatta szögletes állát.

Ekkor az idős magyar hölgy magyarázatba fogott:

– Fiammetta Moretti előtt egy Mancini nevű család élt itt. Úgy harminc évvel ezelőtt a házaspár konflisa összeütközött egy húsfüstölő kocsival, de nem ez volt a vesztük. Nem. Miután kikászálódtak a roncsból, a húsfüstölő kocsi elé befogott tüzes vérű lovak agyontaposták őket. Két árva gyermek maradt utánuk, egy kislány és egy kisfiú. Árvaházba kerültek. Onnantól nem ismeretes számomra a sorsuk.

– Tehát Moretti asszony attól tartott, hogy a balesetben elhunyt Mancini házaspár lelke akarja őt kifüstölni innen? – vonta fel a szemöldökét Goran Jurković.

– Ezt nem tudom, mindenesetre állandó félelemben élt.

– Azt tudom, hogy Fiammetta Moretti betegségben hunyt el – mondta Gál úr. – Mégis mi baja volt?

– Több nyavalya is gyötörte szegényt. A neurológiai problémák mellett bőrbetegsége is volt, de a vérnyomása és az emésztése is rakoncátlankodott. Emellett még máj- és veseelégtelenségben is szenvedett – sorolta a magyar hölgy.

– Ezek szerint igaz a szóbeszéd. Ez a ház tele van negatív energiával – jegyezte meg Alessia Ferrara.

Akkor, mintegy válaszul, üvegcsörömpölés zaja zavarta meg a beszélgetést. A helyiségbe beáramló szél elfújta a Gál úr kezében tartott gyertya lángját. Még mielőtt azonban ez megtörtént volna, egy töredék másodpercre megpillantották a zűrzavar okozóját: egy letörött faág törte be a szalon ablakát. Ösztönösen kirohantak a hallba, és a lépcső aljánál verbuválódtak össze. A szívük a torkukban dobogott, az idegeik mostanra már pattanásig feszültek.

Gál Koppány elegáns fekete öltönyének zsebéből előhúzta a gyufát, majd ismét meggyújtotta a gyertyát. Ekkor ismét felhangzott az az iszonyatos túlvilági női hahotázás, amely minden kétséget kizáróan az emeletről jött.

– Szerintem nézzünk körül odafönt – jelentette ki az árverező. Ábrázata bátorságot tükrözött, ám hangjában érezhető volt a bizonytalanság.

– Ön komolyan fel akar menni oda? – kérdezte elkerekedett szemekkel Székely Eulália.

– Le kell győznünk a félelmünket, ha ki akarunk jutni innen. Ön velem jön, Barbieri úr!

– Igenis, uram – bólintott a segéd.

Még mielőtt felmentek volna az emeletre, a konyhából hoztak pár gyertyát, hogy a földszinten maradtak se legyenek sötétben. Szükségesnek találták, hogy egy férfi is maradjon a nőkkel, így a gardedám szerepe Goran Jurkovićnak jutott.

Gál úr és Matteo Barbieri óvatosan lépkedtek felfelé a falépcsőn, melynek fokai szüntelenül nyikorogtak a talpuk alatt. Az árverező maga elé tartotta a gyertyát, hogy halvány fényt leheljen a lábuk elé. Közben néha-néha felcsendült a nevetés, mely előrehaladásukkal egyre közelebbről hallatszott.

–  Még életemben nem éltem át hasonlót – mormolta az orra alatt Gál Koppány.

– Én sem, de a növényvédő szereket gyártó vegyipari cégben, ahol régebben dolgoztam, hallottam hasonló esetekről – mondta Barbieri.

– Inkább most ne mesélje el azokat. Bőven elég nekünk a mi esetünk is.

A segéd nem reagált a főnöke megjegyzésére.

Hamarosan az emeleti folyosón találták magukat, ahonnan kétoldalt ajtók nyíltak az egyes szobákba. Hideg levegő áramlott körülöttük, valószínűleg az ablakok rossz szigetelése miatt. Lassan, megfontoltan haladtak előre, közben hallották lépteik visszhangját, amely mintha a végtelen üresség mélyéről verődött volna vissza. A két férfi arcán aggodalom árnyéka játszott a halvány gyertyafényben, amely félhomályban úsztatta a szűkös teret. Próbálták elhessegetni a félelmüket, de az már mélyen beférkőzött a szívükbe.

A női nevetés hozzávetőlegesen az egyik középső szobából szűrődött ki. Amikor megérkeztek annak ajtajához, előbb összenéztek, majd óvatosan benyitottak. A helyiségből áradó sötétség kegyetlenül fojtó volt, csak nagy nehezen tudták kivenni a bútorok körvonalait. A gyertya fényét talán csak a zöld cserépkályha zománcozott felülete verte vissza, minden más szinte tökéletesen elnyelte azt.

Miután átlépték a küszöböt, érezték, hogy valamiféle titokzatos erő öleli őket körbe. Ekkor különös dolog történt, amely töredék másodperc alatt pergett le. Matteo Barbieri rémülten felüvöltött, majd hirtelen eltűnt Gál Koppány mellől. A szoba ajtaja hangosan becsapódott, utoljára pedig még hallatszott, amint a kulcs elfordul a zárban. Az árverező a szobában rekedt, méghozzá egyes egyedül. Le merte volna fogadni, hogy a segédjét valaki – vagy valami – visszarántotta a folyósóra, őt pedig bezárta ide.

 

A hangzavart a hallban várakozó csapat is hallotta. Goran Jurković késztetést érzett, hogy felmenjen, és megnézze, mi az ördög folyik ott. A megrémült nők felé fordult, majd így szólt:

– Maradjanak itt! Utánuk megyek.

A neje erőteljesen megragadta a karját.

– Goran, ne menj fel oda!

– Nyugodj meg, kedvesem, nem esik bántódásom – mondta, majd gyertyával a kezében elindult felfelé a lépcsőn.

Amikor a férfi eltűnt a láthatárról, Alessia Ferrara ijedten megugrott, és megperdült a tengelye körül. Zihálva, reszkető hangon megkérdezte a másik két nőtől:

– Önök is érezték?

– Micsodát? – kérdezte meglepetten Székely Eulália, aki a konyhában talált második gyertyát szorongatta göcsörtös ujjai között.

– Valami elsuhant mellettem – felelte.

A többiek is körbekémleltek, de semmit sem láttak.

– Határozottan van valami a közelünkben – folytatta Ferrara –, érzem.

A három nő ösztönösen a kijárat felé húzódott, közben pedig riadtan meredtek maguk elé. A légzésük felgyorsult, a halántékuk lüktetett, a torkuk kiszáradt. Érezték, hogy ki vannak szolgáltatva annak a valaminek, ami a házban lakozik. Nem tudták, pontosan mivel is állnak szemben, de az már bizonyos volt, hogy azt a valamit a gonosz teremtette.

 

Miután Goran Jurković felért az emeletre, a folyosó közepén meglátta Matteo Barbierit, amint kótyagosan tápászkodik fel a padlóról. Odaszaladt hozzá, majd megkérdezte tőle, hogy mi történt.

– Valami kirántott a szobából, és a falhoz dobott – felelte.

– Hol van a főnöke? – kérdezte Jurković.

– Odabent. – Barbieri az ajtóra mutatott, amely néhány perce magától becsapódott előtte.

A horvát férfi az ajtóhoz lépett, megpróbálta kinyitni, de bezárták. A házban ólálkodó szellem valószínűleg gyűjti a kulcsokat, mert ez is eltűnt a zárból.

– Uram, jól van? – kérdezte hangosan Jurković Gál úrtól, miután bekopogott a szobába.

 

Gál Koppány a helyiség közepén állt, amikor meghallotta az ajtón való kopogást és a horvát hangját.

– Igen – mondta fennhangon, majd a bajusza alatt a következő szavakat mormolta leginkább csak saját magának: – Egyelőre még jól.

Ekkor a szobát betöltötte az az iszonyatos női kacaj. Úgy tűnt, mintha valamilyen csőből jönne, amely talán a holtak és élők világát összekötő kommunikációs csatornát képezte. Vagy  talán mégsem…

Az árverező hirtelen gyanút fogott. Elindult a sarokban magasodó cserépkályha felé. Amikor leguggolt, és kinyitotta a hamuajtót, a kályha belsejében egy kisebb tölcséres gramofont pillantott meg. A bakelitlemez még mindig forgott, a felületén, melybe mikrobarázdákat vájtak, pedig tű siklott. Megtalálta a nevetés forrását! Innen terjedt a női hang, majd a csöveken keresztül az egész épületet bejárta. Az egészet gondosan megrendezték! Leemelte a tűt a lemezről, amivel elhallgattatta a mechanikus készüléket.

Gál úr fejében lassan, de biztosan kezdett összeállni a kép. Most már csak ki kellett jutnia innen, de kételkedett benne, hogy kinyitják az ajtót. Hirtelen koppanás ütötte meg a fülét, majd fényes, gömbölyű tárgy gurult végig a padlón. Hallotta már ezt a hangot, ráadásul nem is olyan rég. Lehajolt érte. Egy kisebb fémgolyót tartott a kezében, amely az előbb esett le a falnál álló masszív ruhásszekrény tetejéről. Furcsa érzés kerítette hatalmába: mintha ez jel lett volna, és valami a kiutat próbálná megmutatni neki.

Belesett a szekrény mögé, és egy titkos ajtót vett észre a falban. Elhúzta a ruhák tárolására szolgáló bútordarabot a faltól, majd kinyitotta az ajtót. Átment a nyíláson, és a szomszédszobában találta magát. Innen aztán végre kijutott a folyosóra.

Matteo Barbieri és Goran Jurković jó nagyot nézett, amikor Gál Koppány egyszer csak előbukkant egy másik helyiségből.

– Hogyan került oda? – kérdezte tőle döbbenten a segédje.

– Felfedeztem, egy titkos ajtót – felelte. – Most pedig menjünk le a többiekhez, és öntsünk tiszta vizet a pohárba!

Miután leértek a hallba, Gál úr megállt az első lépcsőfokon, hogy mintegy emelvényről szemügyre vehesse a társaságot. Miután gyanakvó tekintetével mindenkit végigpásztázott, ömleni kezdtek belőle a szavak:

– Hölgyeim és uraim! Örömmel közlöm önökkel, hogy a kísértetjárásnak vége. Nincs miért aggódniuk, nem fenyegeti többé önöket veszély. Ugyanis ez az egész egy nagy április elsejei tréfa volt csupán. Ugyanakkor fontos, hogy fényt derítsünk egy rejtélyre. Ehhez azonban vissza kell tekintenünk a múltba. A mai este folyamán megtudtuk, hogy harminc esztendővel ezelőtt a Mancini család lakott itt, de a házaspár életét vesztette egy szörnyű balesetben. A gyermekeiket árvaházba küldték. Ezután Fiammetta Moretti vásárolta meg a házat, akinek az évek során az a rögeszméje támadt, hogy ki akarják űzni az otthonából. Talán az előző lakók szellemei? Nem! A rácsoknak az ablakokon nem a szellemeket kellett visszatartaniuk, hanem az élőket. Úgy bizony! Minden bizonnyal valakik Moretti asszony életére törtek. Talán megfenyegették, hogy adja el a házat. De kicsodák? Netán az időközben felcseperedett Mancini testvérek, akik árvaházban nevelkedtek? Ha ez igaz, itt vannak most közöttünk? Jurkovićék lennének azok, akik horvátoknak és házaspárnak adják ki magukat, pedig valójában testvérek? Nem! Az életkoruk nem egyezik meg a Mancini testvérekével, akik most úgy negyven év körüliek lehetnek. De van itt két személy, akiknél észrevettem egy hasonlóságot. Mégpedig jellegzetes szögletes állat. A kisfiú, akinek nyolc éves korában meghaltak a szülei, most Matteo Barbieriként áll előttünk. A nővére pedig Alessia Ferrara.

– Micsoda? – sápadt el Székely Eulália.

– Maga megőrült! – vakkantotta Ferrara.

– Ez sületlenség! – reagált Barbieri.

– Nem, nem az! – védekezett Gál Koppány. – Önök ketten sosem felejtették el a szülői házat. Természetesen erős kötődést éreztek iránta, és feltett szándékuk volt, hogy egy szép napon visszaszerzik. Követelték Fiammetta Morettitól, hogy adja el az ingatlant, de ő erre nem volt hajlandó. Ezért meggyilkolták! Matteo Barbieri vegyipari cégben dolgozott, ahol növényvédő szereket gyártottak, melyek összetevőjét a kalcium-arzenát képezi. Ez a por a rovarok rémálma, gyorsan elpusztulnak tőle. Tudom, mert jómagam is alkalmaztam már ilyen szert a vidéki kertemben, de előtte gondosan áttanulmányoztam a használati utasítást, amelyben arról is írtak, hogy mit válthat ki az embernél, ha bekerül a szervezetbe. Ön ebben a cégben hozzájutott az arzénhoz, amit rendszeresen adagoltak Fiammetta Morettinek. A tünetei alapján minden kétséget kizáróan a lassú, de biztos halálhoz krónikus arzénmérgezés vezetett. A mérget Alessia Ferrara csempészte bele a péksüteményébe.

– Hát persze! – csapta össze a két kezét Székely Eulália. – Már tudom, honnan ismerem Alessia Ferrara-t. Abban a pékségben láttam egyszer-kétszer, ahonnan a süteményeket szoktam rendelni.

– Úgy bizony – bólintott Gál úr. – Nem hiába említette meg a pékséget, amikor Fiammetta Morettiről beszélt nekünk. Az agya ugyanis összefüggésbe hozta a dolgokat, csak éppen ön ezt nem tudatosította. Barbieri és Ferrara tökéletesen összejátszottak. A férfi a vegyipari cégben helyezkedett el, hogy a mérget szolgáltathassa, a nő pedig a pékség alkalmazottja lett, hogy az arzénnal „megízesíthesse” a szerencsétlen háztulajdonos süteményét. Miután Fiammetta Moretti elhunyt, árverésre bocsátották a házát. Ezért Barbieri mellém szegődött segédként, hogy kézben tarthassa a dolgokat. Az ő ötlete volt, hogy az aukciót a helyszínen tartsuk meg, én a bolond fejemmel pedig ráálltam. Még a megérkezésem előtt elküldtem őt ide, hogy készítse elő a szalont, amit meg is tett, ám emellett még megteremtette a megfelelő körülményeket a kísértet számára is. A nővére, Alessia Ferrara terjesztette el a pletykát a városban, miszerint a ház szellemjárta, hogy elriassza a potenciális vevőket, s így az ingatlan leértékelődjön. Az árverés megkezdése előtt, Ferrara nem a Velencébe hajózó budapesti gyermekek miatt aggódott, hanem amiatt, hogy jól sikerül-e a tervük. Kezdetben minden kedvezően alakult a számukra; úgy tűnt, a ház az övék lesz. Azonban nem számoltak azzal, hogy Székely Eulália ilyen hevesen fogja növelni a tétet. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy amikor tizenkétezer koronánál tartottunk, Ferrara kétségbeesetten forgatta a fejét. A kínált ár meghaladta a ház megvételére szánt általuk megtakarított összeget, ezért jelet adott az öccsének a szellemjátszma beindítására. El kellett ijeszteniük a jelenlévő érdeklődőket is. Matteo Barbieri keze a háta mögött volt, így észrevehetetlenül meghúzta a húrt, amit előzőleg átvezetett a mennyezetet alkotó gerendák rései között, és az emeleti szobaajtó kilincsére kötött. Az ajtó ekkor kinyílt, a tetejéről pedig koppanás közepette leesett az a kis fémgolyó, amit szintén ő helyezett el oda. – Felmutatta a többieknek a gömbformájú ötvözetet.  – Hibát követtem el, amikor ezután felküldtem őt az emeletre, hogy nézzen utána a dolgoknak. Ekkor megszakította az elektromos áramot, felhúzta a húrt, a fémgolyót a ruhásszekrény tetejére rejtette, majd beindította a kályhába rejtett gramofont, hogy hallhassuk a kísérteties női nevetést. Barbierinek régebben számos munkahelye volt, így gondolom a lemeziparban is dolgozott; vagy ha nem, akkor volt ott ismerőse. Mindegy. A többi trükk már gyerekjáték volt a számára. Sorra bezárta az ajtókat, és elrejtette a kulcsokat, hogy itt tartson bennünket. Az előbb pedig úgy tett, mintha szellem rántotta volna ki a folyosóra a szobából, pedig önerőből ugrott ki a folyosóra, majd rám zárta az ajtót.

–  No és az a faág, amelyik betörte a szalon ablakát? – kérdezte Tanja Jurković.

– Az a vihar műve volt – felelte mosolyogva Gál Koppány.

Ekkor Barbieri előkapott egy kulcsot a zsebéből, kinyitotta vele a bejárati ajtót, majd a nővérével együtt kiviharzott az ítéletidőbe. A többiek megfeszült izmokkal figyelték, amint a két csirkefogó elszelel.

–  Meg kell állítanunk őket! – kiáltotta az idős magyar hölgy.

– Ebben a viharban úgy sem jutnak messzire. Máskülönben pedig a sorsuk majd utoléri őket – jelentette ki nagy higgadtsággal Gál Koppány.

Úgy is lett. Másnap reggel, miután a vihar elvonult, a hajósok és a munkások kimentek a kikötőbe, hogy felmérjék a károkat. A vízen hánykolódó törmelékek között két emberi holttest fogadta őket, egy nőé és egy férfié. A jelek szerint a hullámok lökték őket a dühöngő tengerbe, amikor megpróbáltak elkötni egy hajót, hogy elmenekülhessenek. A nőt Alessia Ferraraként azonosították, a férfit pedig Matteo Barbieriként. A hatóságok azt is kiderítették, hogy az igazi nevük Carmelina és Giorgio Mancini volt. A két gyilkos testvér.

Bár az árverést Székely Eulália nyerte meg, a történtek után lemondott a házról. Elmondása szerint túl sok rossz dolog történt a falai között, ő pedig pozitív környezetre vágyik. A Jurković házaspár is inkább más családi fészek után nézett.

Gál Koppány lerántotta a leplet a rejtélyről, azonban maradt egy megválaszolatlan kérdése: vajon a fémgolyó magától esett le a szekrényről, vagy pedig Fiammetta Moretti szelleme lökte le, hogy felhívja figyelmét a titkos ajtóra? Ez talán sosem fog kiderülni. De már nem is fontos…