Zelda néni

Kezdhetném úgy is, hogy egyszer volt, hol nem volt és folytathatnám, hogy tán igaz sem volt. Ám ez a történet igaz, a családi legendárium több száz oldalas, vaskos, poros hasábjain olvasható és maga Zelda néni jegyezte le anno, négyszáz évvel ezelőtt.

Zelda néni az én ük-ük- ük-üknagymamám nővére, szóval úgy is mondhatnám, hogy ő az én ük-ük-ük-üknagynéném. Amerikában született az ezerhatszázas években egy Salem nevű kisvárosban. Akkoriban igen zűrzavaros időket éltek az ottani városlakók és fejükbe vették, hogy a boszorkányok kivétel nélkül gonoszak. Persze manapság már nem igazán hiszünk a boszorkányokban, de akkoriban természetes volt, hogy léteznek. Azóta már megfogyatkoztak, hála a boszorkánypereknek meg a máglyáknak meg egyéb boszorkányos kínhaláloknak. De kezdjük az elején. Zelda néni egy teljesen átlagosnak mondható családban cseperedett fel, leszámítva azt, hogy boszorkány volt az anyja. Ezáltal persze ő is, hiszen a boszorkány gén anyai ágon öröklődik. Úgyhogy a négy fal között igazi boszorkányos nevelést kapott testvérével. Pont olyat, amilyet el tudtok képzelni: megtanult a seprűjének parancsolni, aztán megtanult rajta repülni is, megtanulta a kristálygömbök használatát, a bájitalok és mérgek titokzatos kikeverését, szerelmi kötéseket, átokszórást és átoklevételt, különböző varázsigéket, alakváltást és természetesen a gyógynövények felismerését, tartósítását és felhasználásának módjait is. A kicsi Zeldácska igen tehetséges boszorkány lányka volt, a családját pedig köztisztelet övezte, hiszen akik hozzájuk fordultak, azokon maradéktalanul segítettek. Ez alól kivételt képeztek azok, akik mások kárára vágytak. Zelda családja ugyanis hiába volt a legerősebb, legműveltebb boszorkány család a környéken, soha nem vállaltak ilyesmit. Tiltott volt az átokszórás, a méregkeverés és a szerelmi kötés is. És hogy miért kellett mégis mindezt Zeldácskának megtanulnia? Mert a boszorkánysághoz ez is hozzátartozik és sajnos, mint az átlagemberek, a boszorkák sem csak jóra használták a képességeiket. A gonosz varázslatokat pedig csak úgy lehetett hatástalanítani, ha ismerték a működését. Apropó gonoszak! A boszorkányok nagyon ritkán voltak igazán rosszindulatúak. A szerint cselekedtek csupán, amit az ügyfelek elvártak tőlük.

Egyszer aztán, Lukrécia egy konkurens boszorkány elvállalt egy családi átkot, miszerint az ügyfél ellenségének a családját hét generáción át sújtja az elviselhetetlen fejfájás. Az átokszórás után várta a megbeszélt fizetséget, de az ember nem volt hajlandó fizetni, így aznap éjszaka kígyóvá varázsolta a feleségét és a fiát. Ez a bosszú indította el a boszorkányok elleni gyűlöletet. A férfi fellázította az egész várost ellenük és szépen lassan elvesztették a feléjük irányuló tiszteletet. Féltek tőlük és irigyelték képességeiket. Nagy vihar volt készülőben, ezért a Boszorkány Tanács rendkívüli gyűlést hívott össze. Átbeszélték a lehetőségeket, de úgy döntöttek, hogy nem vonhatják bűbáj alá az egész várost csak azért, hogy ismét békében éljenek. Bármi vár is rájuk, egyszerű emberként néznek szembe vele, nem fogják képességeiket erőfölényre használni. Letették az esküt, hogy a vihar csitulásáig nem fognak mágiát használni. A boszorkány eskü pedig olyan erős mágia, amit még maguk a boszorkák sem képesek feloldani!

Így történt az, hogy az emberek kirángatták a házukból a boszorkányokat, megkínozták őket, aztán máglyahalálra, ágyúgolyóhoz kötözve vízbefulladásra és különböző szörnyűséges kínhalálra ítélték őket. Nagyon keveseknek sikerült elmenekülniük. Mielőtt Zeldáék házába betörtek volna az emberek, anyja útnak eresztette őt a kishúgával –az én ük-ük- ük-üknagymamámmal- a közeli erdő felé, hogy ott meghúzhassák magukat. Tudta, hogy ő rá kínkeserves halál vár. Alig hogy elérték az erdőt, így is történt, s Zeldáék soha többé nem látták édesanyjukat. Az erdőben aztán csakhamar megtanultak gondoskodni magukról és Zelda észrevette, hogy a varázserejük- amit titkolniuk kell- működik. Talán azért, mert ők, mint kiskorúak, nem tették le az esküt? Ki tudja? Talán. De ez nem is olyan fontos több évszázad távlatából. Annyi bizonyos, hogy Zelda megtanulta, hogy senkinek nem fedheti fel képességeit. Húgát, Matildát mindennél jobban szerette és eldöntötte, hogy bármi áron, de meg fogja védeni őt az emberek gonoszságától. Matilda még csak öt éves csöpp lányka volt és nem volt ura a saját képességeinek, azt pedig végképp nem értette meg, miért hoz bajt magukra, ha állandóan varázsolgat. Folyton a fák felett repdesett a seprűjén. Zelda már elégette az ő és a saját seprűjét is, nehogy egyszer valaki észrevegye a repkedő testvérét, de Matilda minden este új seprűt tákolt össze magának ágakból, gallyakból és alig lehetett lerimánkodni őt az égről. Ugyanis mindegy milyen egy seprű, háromszor meg kell pödörni a két tenyér között, aztán háromszor ráfújni és máris működőképes varázsseprűvé válik. Persze csak boszorkány kezekben. Ezért Zelda fájó szívvel ugyan, de meghozott egy nagyon nehéz döntést: egy teliholdas novemberi éjszakán, mikor Matilda aludt, felé állt, hétszer megperdült lábujjhegyen és könnyes szemmel, de kimondta a varázsigét: „Hatalmas ősi boszorkányok, minden boszorkányok anyjai, vegyétek el Matilda mágikus képességeit és töröljétek emlékezetéből, hogy valaha is birtokolta ezeket!” Egy éles fény villant fel a sötétben, körbelengte az alvó kicsi lányt, majd hirtelen eltűnt. Ettől kezdve Matilda többé nem varázsolt és nem repkedett éjjelente a fák felett, még csak eszébe sem jutott semmiféle ehhez hasonló. Zelda boldog volt, úgy érezte, ezzel megmentette a húga életét, hiszen semmi boszorkányos tudásnak nem volt birtokában többé. Ám ahogy Matilda cseperedett egyre inkább eluralkodott rajta a melankólia, úgy érezte hiányzik valami az életéből. Folyton az eget kémlelte és azt kívánta, bárcsak szabad madárként röpülhetne, versenyezve a fagyos északi és a forró déli szelekkel. Aztán egy napon megismerkedett egy férfivel, akivel csakhamar össze is házasodott, de a férfi még azelőtt meghalt, hogy Matilda életet adott volna gyermeküknek, Szabrinának. Így a két nő közösen nevelte Szabrinát, amíg a kislány három éves korában meg nem halt Matilda egy csúnya balesetben. Almát szüretelve leesett a fáról és a nyakát szegte. Zelda ekkor döntött úgy, hogy a kicsi Szabrinával másik országba költözik, mert nem bírta elviselni húga elvesztését. A kicsi lány épp oly’ virgonc volt, mint anno az anyukája de ami a legmeglepőbb volt, hogy hiába tűntek el Matilda képességei, a lánya mégis örökölte őket. Gyengébb volt ugyan az ereje, de volt, s ez Zeldát nagyon meglepte. Az új országba, Magyarországra költözve hamar el is kezdte tanítani őt, s csakhamar olyan jóravaló, művelt és okos boszorka vált a lányból, mint amilyen a nagynénje. Így teltek az évek, Szabrina is férjhez ment, aztán az ő lánya is, és a lányának a lánya is. Mindenki továbbadta a tudását, mert már nem kellett rettegniük a máglyahaláltól, ám mindegyiküknek titokban kellett tartania az egyszerű emberek előtt. Generációk nőttek fel, öregedtek meg, s hunytak el így végül, csak Zelda nem tudott öregedni. Akárhány év, akárhány évszázad telt el, nem tudta megemészteni Matilda halálát, s úgy érezte, az ő hibájából halt meg. „Talán ha nem vettem volna el a képességeit…” –gondolta gyakran magában. Mindennek már négyszáz éve, de Zelda még mindig él, s figyelemmel kíséri húga leszármazottjainak a sorsát. Úgy érzi, ennyivel tartozik neki. Mi már csak úgy ismerjük, hogy Zelda néni a jóságos boszorkány, de alig-alig hisszük, hogy közünk volna hozzá, sőt, talán abban is kételkedünk, hogy valójában létezik. Pedig létezik, s a boszorkányos képességek is öröklődnek tovább. A családban van, aki a gyógyfüvekhez ért, van aki a túlvilági lelkekkel áll kapcsolatban, van aki előre érzi a bajt.

Mivel hittem is, meg nem is, hogy létezik, tavaly erősen gondoltam arra, hogy adjon egy jelet, ha csakugyan valós személy. Másnapra, október 31.-e reggelre a kertben rengeteg csoki tallér volt hanyagul szétszórva, a gyerekek pedig vidáman gyűjtögették, keresgették őket a kis, töklámpás alakú vödröcskéjükkel. Idén már készültünk Zelda nénire. Már hetekkel a mindenszentek előestjének napja előtt felállítottunk egy kis banya lakot, sőt, a bográcsot is felállítottuk neki, teli minden finommal: almával, körtével, sütőtökkel. Még a gyújtóst is alá készítettük, hogy éjszaka, ha megérkezik, ki tudja magát szolgálni. Egy kicsi kopasz fát pedig kineveztünk boszorkány fának. Fonalból készített szellemekkel díszítettük fel. Egészen biztosan örült a vendéglátásunknak, mert a bográcsból minden elfogyott és a kertben idén is voltak keresgélésre váró csoki tallérok. Azon gondolkodom, jövőre talán írok neki egy levelet, gyertya lángja fölött elégetem és akkor egészen biztosan megkapja majd. Megírom neki, hogy örülök, hogy meglátogat minket az utóbbi években és kérem majd, hogy ne olyan késő este jöjjön, amikor alszunk, mert szeretnénk vele találkozni! Ki tudja, talán örül majd a levelemnek és személyesen is megismerhetjük őt!

Gulyás Klaudia
Author: Gulyás Klaudia

Azt hiszem, senki sem fog jobban megismerni attól, hogy leírom 1990-ben születtem. Attól sem, hogy elárulom: írni, olvasni a Cserhát ölében megbúvó, népviseletéről méltán híres szülőfalumban, Bujákon tanultam. Aztán Egerben folytattam ötödik osztálytól a tanulmányaimat egy nyolc osztályos gimnáziumban: az Angolkisasszonyoknál. Utána pedig az Egri Hittudományi Főiskolán tanultam teológiát, de abbahagytam. Szétszórt feledékenységemben nem tudom pontosan milyen újságokban, de tudom, hogy gyerekkoromban jelentek meg verseim. Van anyám, apám, vannak testvéreim, férjem és gyerekeim, sőt háziállataim is. Ebből ugyan nem sokat tud meg rólam senki, de ez olyan felnőttes dolog. Sok száraz információ, ami mérhetetlenül unalmas, de lehet hasonlítgatni másokhoz, bólogatni, meg rosszallóan fejet csóválni olvasása közben. Viszont amit szívesen elmesélek magamról az az, hogy pirinyó, csöpp lányka koromban mikulás akartam lenni. Hajthatatlan voltam. Nem érdekelt, hogy lány vagyok, hogy nincs szakállam, én akartam lenni az ablakokba boldogságot csempésző Pirosruhás. Valamint író. Még írni sem tudtam, óvodás voltam, de anyunak diktáltam gyermeteg meséimet. Aztán megtanultam írni, így megoldottam magam. Fene tudja miért, de az írás iránt szívembe oltott vággyal élek, mióta az eszemet tudom. Azért szeretek írni, mert új világokat teremthetek, amik bennem élnek. A kis világomat, gondolataimat csak át kell konvertálni írott formába és valóságos lesz. Olvasható, maradandó, nem száll...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Terítéken

Terítéken   Leveszik szemfedőmet, S tükörben látom színemet; Sok cukrász állítja, Imádják a krémemet. Este van az étteremben, Úgy látszik telt ház; Töltelékem senkinek se

Teljes bejegyzés »

Ingázók

Napjainkban az ingázás egy különleges létforma, amelyet csak az ismerhet igazán, aki már maga is volt ingázó. Sokféle ok miatt utazhatunk nap, mint nap egy

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

a csókok íze…

    Áginak (a negyvennegyedikre…) a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, *   de a legkedvesebb nekem mégis a tied, mert az mézes

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

ha az idő kerek lenne…

a mű műfaja:                                   kroki (rövid írás, amely egy időszerű kérdésről szól. Érdekesen, színesen megírt, gyakran                   

Teljes bejegyzés »