Ahol a nap mindig korábban kel-12.rész

Reggel kulcszörgésre ébredt.
Gyorsan magára kapta a köntöst, kilépett a nappaliba.
Az ajtón Mei a fiatal kínai lány lépett be, aki a szomszédos hotelből járt át a szigetre takarítani.
Mindig örült amikor látta, mert a szobalányok közül ő állt hozzá a legközelebb.
Már az első napok egyikén megszólította, s tört angolsággal, s beszédbe elegyedtek. Mindent tudni akart róla, hogy honnan jött, mit csinál itt, van-e családja. Le kellett rajzolnia egy sebtében előkapott papírlapra, hogy hol is van az a pici ország, melynek ha nevét angolul kiejtik itt mindenki az „éhesre” asszociál. Ő is elmesélte, hogy főiskolára jár, s csak a nyári szünetben dolgozik a szállodában.
Jó hangulata támadt a mosolygós lány szóáradatát, néha heves gesztikulációját hallgatva, de pár perc után elköszönt, mert időpontra ment fodrászhoz a City Plázába.

Futva érte el a mikrobusz megállóját, amely a sziget szárazföldi bejáratának közelében volt.
A sofőr még pár percet várt is rá, hiszen tudta, hogy mindennap ilyentájt megy vásárolni.
Itt ő volt az egzotikus, aki fehér bőrével és szőke hajával kitűnt a tömegből, és mindez a másságának szólt.
A busz végállomásához közeli áruházba, a TeeMall-ba még benézett.
– Hazafelé viszek valami gyümölcsöt- gondolta.
A földszinti piacon a zöldség-és gyümölcsözön tétovává tette.

– Otthon most érik a cseresznye-gondolta, s abban a pillanatban semmire sem vágyott jobban, mint, hogy ott álljon a húgával a falusi ház kertjében, a cseresznyefa alatt. A fülében cseresznye fülbevalóval azon versenyezzen, hogy ki tudja messzebbre köpni a magot…Mennyire hiányzott most egy ismerős arc, vagy a pici földszagú, döngölt padlójú parasztház!
A forró, párás levegő szinte fejbe kólintotta, amint kilépett az áruház borzongató hűvöséből.
Csak sodródott az irdatlan tömeggel az égbe nyúló felhőkarcolók tövében a Tienha Roadon. Nézte az arcokat, s egyformaságuk amorf tömeggé olvasztotta őket. Abban a pillanatban valaki őrült iramban próbált utat csinálni magának és őt is nagy vehemenciával oldalba taszította. A lendület kisodorta a járda szélére, ahol a betonkaranténba szorított fa árnyékában egy kínai öregasszony álldogált, szegényes öltözetben. Inas lábai kilógtak az olcsó műanyag papucs kivágásán, s szétterpesztett lábai alatt, a hosszú gyolcs szoknya árnyékában a háncskosárból, frissen szedett mosolygós cseresznyeszemek kandikáltak ki.
Meg sem kellett szólalnia, mert alig, hogy rátekintett a gyümölcsre, a nő egy papírcetlire mutatott, melyen 100 Yuan állt.
– This woman is a cheater! Cherries are more expensive than in the store – hallotta a hangot a háta mögül.(Ez az asszony csaló! A cseresznye sokkal drágább, mint az áruházban)

A nagyvárosokban gyakran találkozott ezzel a jelenséggel, mert a kínai kormány angolul jól beszélő fiatalokat bízott meg azzal, hogy figyelmeztessék a gyanútlan külföldieket, hogy ne vásároljanak feketén a vidéki parasztoktól. Ő nem sajnálta azt a pár forint többletet, s szívesen vásárolt lépten-nyomon az utcai forgatagban.
De mindezt nem tudta elmondani, mert mire megfordult a fiatal nőnek már csak a hátát látta.
Az öreg kínai árus még valamit kiabált utána dühösen szapora beszéddel, majd megfogta a kosarat, hogy a vállára vegye. Az arca mélységesen szomorú volt, de amint megérintette a karját, hogy megállítsa a lendületében, az asszony reménykedve elmosolyodott, s a szeme kérdőn villant rá. Amikor megérezte a tenyerében a 100 Yuant, a hóna alól előkapott egy gyűrött újságlapot, papírtölcsért formált belőle, s telemérte cseresznyével. Biztos volt benne, hogy jócskán több gyümölcsöt rakott bele, mint egy kiló.

Önfeledten akasztott a fülébe két-két párától fénylő cseresznye fülbevalót, s fittyet hányva a melegre és a tömegre, halkan dúdolva haladt tovább.

Minden maradék bosszúsága elpárolgott, amikor a fodrászat emeletén, piros lampionokkal mécsesekkel, andalító keleti zenével kis budoárrá varázsolt fejmosó kerevetén teljes hosszában kinyújtóztathatta a tagjait. A fodrászlány törölközőt terített a mellére, majd gyengéden a kerevet végében lévő fejmosó tálhoz húzta a fejét. A meleg víz és a gyengéd fejmasszázs teljesen ellazította, majdnem elaludt…

Mint akit kicseréltek úgy lépett ki a fodrász üzletből.

– Még rengeteg időm van-gondolta, s elindult az újonnan nyílt Starbucks kávézó felé.

Szeme a tömeget pásztázta valami félreeső kis helyet keresve, amikor heves szívdobogással fedezett fel egy ismerős arcot egy közeli asztalnál. Először csak a kínai nő göndör fekete fürtjeit látta, amint nevetve hajol közel egy nagydarab fehér bőrű, ősz hajú férfihoz, majd amikor kiegyenesedett meglátta az arcát. Xin volt.
Bizonyosságot akart. Megkerülte az asztalt, hogy lássa a férfit, akinek a keze a nő kezén nyugodott.
Még nem láthatta az arcát, de a nagydarab tenyér, s rajta az ismerős karikagyűrű kizárt minden tévedést…
Ekkor a férfi is felnézett, s elhomályosult szemekkel is látta Gábor arcán a döbbenetet.

Leejtett, erőtlen karjaiból a vérvörös cseresznyeszemek hangtalanul és megállíthatatlanul potyogtak a padlóra.

Bollók Irén
Author: Bollók Irén

„…Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.” (Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről) Bollók Irén vagyok, a gyerekkori becenevemen Sutyi. Az Alföldön születtem, s ott is töltöttem a gyerekkoromat és a fiatalságomat, ezért áll hozzám közel a Móra idézet. Akkoriban az ötvenes években egy kis faluban teljesen más volt az élet,mint ma. Sok szempontból sokkal nehezebb, de a nehézségek ellenére az emberek mégis összetartottak, segítették egymást. A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes évek közepétől a falu központjában az apai nagyapámtól örökölt vertfalú vályogházban, amely még ma, több,mint száz év után is áll. Ábrándos, zárkózott gyerek voltam, s gyakran merültem el a könyvek varázslatos világában.Jórészt azért is, mert ilyenkor a fantáziám mindig máshova vitt, s beleláthattam más korok, más tájak, városok, emberek életébe. Talán, ha apám nem figyelt volna rám, s nem terelgetett volna vissza a való életbe, elveszek az élet útvesztőiben. Tőle tanultam, hogy a...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »

A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit

Teljes bejegyzés »

Elgurult évek

Mint a gyöngyök, amikor leperegnek, szakadt láncról, úgy gurultak éveim szerteszét. Lám, talán el is enyésznek, és nem lesznek maradásra érveim. Szerettem őket, egyenként mindahányt,

Teljes bejegyzés »

Rossz ébredés

Ma reggel úgy ébredtem, Hogy nem voltál mellettem, Pedig csak korábban keltél, Hogy anyósodnak segítsêl. Mégis eszembe jutottak A magányos éjjelek, Mikor nem voltál még

Teljes bejegyzés »