Életünk egy embersorsok erdejében növekvő egyre éltesedő fa. Először Isten elülteti a magot az anyaméhbe, amelyben növekszünk, és amitől kezdve e világra születünk, édesanyánk és édesapánk gondjaira bíz bennünket. Először csak kis gyenge „csemeték” vagyunk, ezért szükségünk van védelemre, ápolásra, gondozásra. Idővel „fiatal fává” cseperedünk, amikor már szeretnénk önállóak lenni, mindent kipróbálni, és nem igényeljük annyira a gondoskodást. Nem félünk a szélvihartól, a jégesőtől sem, de bizony még akkor is szükségünk van a bölcs irányításra, a szeretetteljes gondoskodásra. Mégpedig azért, hogy egészséges, erős gyökérzettel kapaszkodó „fává” válhassunk és át tudjunk vészelni mindenféle időjárást.
Ha már felnőtté váltunk az „életerdő fái” közül megválaszthatjuk társunkat, aki mellettünk áll, támogat, gyakran hosszú évtizedeken keresztül. Nekünk is lesznek „kis csemetéink”, mi is ugyanazt a feladatot kapjuk Istentől, mint amit édesanyánk és édesapánk kapott. Az „embersorsok erdejében” így éljük napjainkat, tesszük a dolgunkat, gondozzuk, neveljük „csemetéinket”.
Eközben telnek az évek, az évtizedek, egyre sokasodnak évgyűrűink, egyre öregednek ágaink, egyre gyengülnek életet adó gyökereink. Nem tudnak már annyi tápanyagot felszívni, ami az életfeltételekhez szükséges. Mire a mi „csemetéink” „csemetéi” is felnőtt fává növekednek, bizony sok-sok vihart megélt, megtépázott, megfáradt, sebeket, hegeket hordozó öreg fa lesz belőlünk… Csak Isten gondviselő kegyelmén múlik, hogy ad-e még esélyt, lehetőséget, hátha meg tudunk újulni, friss hajtásokat hozni. Ha csak néhány csepp vizzel, egy kis szolgálattal, fénnyel táplálni tudjuk életünk „fáját”, akkor már megháláltuk Istennek, ha nem vágatta ki, ha türelmes volt hozzánk.
Sajnos van úgy, hogy a mellettünk álló társunkat kivágatja, mivel úgy látja, már nincs remény a megújulásra, a gyógyulásra, ezért nem hagyja tovább szenvedni. Bizony ez nagyon fájdalmas! Különösen, ha már évtizedek óta ott állt mellettünk az a megbetegedett fa, de el kell fogadnunk, hogy csak szeretetből tette ezt, hogy megkímélje a még több fájdalomtól, szenvedéstől. Ilyenkor a mi lombkoronánk is meggyengül, megkókad, de bíznunk kell benne, hogy Isten segítségével idővel megerősödhetünk, megújúlhatunk, s talán még gyümölcsöt is teremhetünk.
Hálát kell adnunk naponta, ha szeretetével, kegyelmével erősíti, táplálja meggyengült gyökereinket, így egy ideig talán még láthatjuk a „kis csemeték” növekedését, felnőtté válását…
Ezért amennyi időt kapunk, addig, ami erőnkből, időnkből telik, csendben tegyük a dolgunkat! Hidegben engedjük át ágaink között a napfényt, melegben legyünk hűsítő menedékek az arra járók számára…
Legyünk olyanok: …mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit és nem fél, ha eljön a hőség, lombja üde, zöld marad. Száraz esztendőben sincs gondja, szüntelenül termi gyümölcsét. Jer.17:7,8
Author: Nagy Sándorné
Nagy Sándorné / Hortobágyi Margit / vagyok. 1952-ben Hajdúböszörményben születtem, ahol a mai napig is élek. 1971-ben érettségiztem, de családi okok miatt nem tanulhattam tovább. Következő évben férjhez mentem. Három gyermekünk született, ők pedig négy unokával ajándékoztak meg bennünket. Férjem sajnos 2022-ben elhunyt. Ötven évet tölthettünk együtt jóban-rosszban. Gyermekkorom óta szerettem olvasni, és írni, de amióta a Bocskai téri gyülekezetbe kerültem, azóta egyre többet írok. Tizenöt éve szerkesztek egy egyszerű kis keresztyén lapot. Nem futottam be nagy karriert, de próbálkoztam nap, mint nap nyitott szívvel, szeretettel élni és ezt próbálom tovább adni írásaimban is. Elég sok évvel a hátam mögött igyekszem ezután is tanulni az életet, igyekszem figyelni, hittel, szeretettel élni, és amennyire erőm és egészségem engedi, igyekszem az „Élet Iskolájában” minél emberségesebb tanuló lenni…
