Az álom.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Az erkélyre kimenve a város zaja néha beszűrődik. Leülök az asztalra és fogom az öngyújtót. A kattanása után már a cigi füstjét szívom majd véletlenül le tüdőzőm azt. Kicsit köhögők, de egy jó Rozé fröccs segít. Az ujjaimon érzem a nikotin szagát ma már ez a 3 doboz cigi. Pedig nem is vagyok ideges. A füst szál és én nézem a telefont. Áthívom Andrást és Pétert. Azután még felhívom Tamást és Zolit is. Végül Krisztiánt. Szerencsére a whisky meggyőzte őket. Olyan fél óra múlva meg is jönnek. Leülnek velem szembe és ők is rágyújtanak. Majd koccintunk.
Az idő meg csak telik. Kezdem jól érezni magam.
Jókat röhögünk a srácokkal, a whisky fogy.
Aztán kicsit fúj a szél és mintha hidegebbre fordulna az idő, az esti felhőkből hirtelen szürkeség lesz és a terasz végén megjelensz.
A srácok röhögnek, te némán állsz és engem nézel.
A szemem hirtelen dörzsölni kezdem még Krisz meg is jegyzi, hogy fáradok. Próbálok röhögni, nyugalmat erőltetni, de te ott vagy.
Nézlek és látom, hogy sírsz.
A szép hajadat most összefogtad, pedig szeretem simogatni.
Az arcod tele van könnyel. Érzem, hogy az én arcomban is kezd gyűlni a könyv. Végig megy az arcomon és már nem csak Krisz látja. Sírok.
„Hé Miki minden oké?”-kérdezi Zoli, de nem válaszolok. Vége a bulinak, ők is tudják.
A whisky poharat leteszem a terasz asztalra.
Gyorsan összepakolom a szemet és bemegyek a lakásba.
Behúzom magam után az ajtót, de te bejössz a meztelen lábaddal.
Próbálom elkapni a kezed, de hideg, nem tudom megérinteni.
Majd látom ismét a szemed, kínzó, ahogy rám nézel. Hallom a hangodat: „Miki miért? Mit ártottam én neked?”-kérdezed és én próbálom neked elmagyarázni, hogy semmit. Szeretlek, de túl késő, hogy ezt személyesen elmondjam neked.
Utána előveszem a telefonom az egyetlen közös képünket nézzem. Átölelsz, mosolyogsz és tudom én is mosolyogtam.
Éreztem, ahogy megfogtad a kezem, halkan, kedvesen. „Szabad?”-kérdezted és én ösztönösen nyújtottam feléd. „Nézd”- mutatsz a tenyeremre és az ujjaddal egy csikra mutatsz és olyan érzések kerítenek hatalmába, amit rég eltemettem magamban. „Ez itt az életvonal”-és most jósolsz nekem. Majd mikor megmutattad hogyan kell ezt csinálni a kezemmel megsimogatlak és a számat a szádhoz emelem és megcsókollak. A csók után a szembe nézel és ennyit mondasz a mézédes hangodon: „Szia”.
„Szia”-felelem én.
Utána olyan vad csókolózásba kezdünk, hogy életembe nem csókoltam még így nőt, ahogy téged. Tudom, te más vagy. Érzem, hogy szeretsz. Akarom, hogy szeress.
Ismét rágyújtok, a füst terjeng a szobába, a hamu megy a tálcára. Egy könnycsepp gördül le ismét az arcomon.
„Te egy angyal vagy”-mondom, mikor egyik fárasztó nap után átjössz hozzám és megmasszírozol.
„Nem vagyok angyal, nincsenek szárnyaim”-feleled, de megfogom arcod és olyan hevesen csókollak, hogy tudom mind a ketten elvesztünk akkor éjjel. Csókollak mindenhol, olyan gyönyörű vagy, hogy nem hiszem el.
Akkor éjjel szeretkezünk. Szerelmet vallok neked. Reggel mikor felkelek tudom, hogy te vagy az igazi.
Aztán részeges mámorba valahogy elalszom, mikor felébredek, kupi van mindenhol. Tudom, hogy mérges leszel, gyűlölőd hogy szanaszét hagytam a ruháimat, hogy megint ittam nem is kicsit. Utálod, hogy cigi füst a lakás. Mindjárt veszekszünk, de nem szól senki. Némaság van a szobába.
„Cica”-kereslek, de aztán rájövök, hogy álmodtam az egészet. Mostanában egész sokat álmodok rólad. Egyre többet.
Próbalom tompítani, elnyomni, de az álom erősebb.
Vissza, visszatér. Az utolsó esténk, amikor a bárban vagyok. Iszogatunk. Te bejössz. Könny van a szemembe.
Rám nézel: „Mit ártottam neked?”-kérdezel és én hirtelen nem tudom miről van szó. Majd egy levelet teszel az asztalra és már tudom miről beszélsz. Hiába próbálom elmagyarázni, hogy nem jelentett semmit, mert tényleg nem jelentett semmit, te meg se hallod. Csak sírsz és versz a kéziddel és egyre hangosabban kiabálsz a végén már ordítod: „Mit ártottam én neked?”
Aztán csend lesz. Eltűnsz, mint a cigiből fújt füst felhő a ködbe.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.