Angyali mosoly
Kétezer-tizenhét karácsonya előtt szokatlanul hideg lett az idő, előkerültek a steppelt, bélelt nagykabátok és meleg csizmák. Még erős szél is fújt. Szerencsére nem esett sem eső, sem hó. A reggeli kávé-szertartásomat végezem éppen a lakótelepi lakásom konyhájában, amelynek ablaka az épület előtt kiépített parkolóra nyílt. A parkolón túl jó időben szép zölden magasodtak a fák és bokrok, most azonban csak a kopasz faágak hajladoztak a nagy szélben. Hirtelen szokatlan jelenségre lettem figyelmes. Egy idősödő hölgy kisebb fenyőfákat árult az egyik, öt-öt parkolóhelyet egymástól elválasztó területen. Nagy sállal burkolta be a fejét, meleg kötött kesztyű védte ujjait, lábát pedig bundabéléses hótaposó. Steppelt, szintén bundabéléses kabátja leért a csizmájáig. Egyszerre csak eszembe jutott, hogy korábban én is álldogáltam így a hidegben, karácsony előtt, amikor segítettem a testvéremnek eleinte könyvet árusítani, később pedig ruhákat, ajándéktárgyakat, kerámiát. Egy-két óra ácsorgás után már vágyakoztam a melegre, átfagyott mindenem, egyszerűen nem lehet eléggé felöltözni az egész napos hideg ellen. Először az ember lába fagy meg, aztán a csípős hideg kúszik egyre feljebb. Elmerülve ebben az emlékben, azt gondoltam, a hölgy marad pár órát, aztán feladja. De még délután is ott volt.
Lementem a közelben található kis boltba és vásárlás után odamentem hozzá. Mintha egy-két fával kevesebb lett volna már.
– Megy az üzlet? – kérdeztem barátságosan, miközben körbenéztem.
– Megyeget – felelte kissé szomorkásan. – Nem vásárolnak, csak nézelődnek, érdeklődnek.
– Ezt kérném – vittem oda a fát. – Mennyibe kerül?
– Ezerötszáz mindegyik, szinte egyformák, egy méter körüliek.
– Rendben. Mindig ilyen kis fát szoktam venni karácsonyra – előkerestem a pénzt és amint átadtam neki, éreztem, hogy a kesztyű miatt amúgy is esetlen keze, teljesen el van gémberedve.
– Meddig árusít itt? – érdeklődtem.
– Három napig, ami alatt a kiszámolt napi mennyiséget el kell adnom. Tudja, kedveském, ez amolyan alkalmi munka. Kénytelen voltam belemenni, no meg örültem is neki, mert így talán az én gyerekeimnek is lesz karácsonyfájuk. Nagy a szegénység, mindent meg kell ragadni, hogy az ember megkeresse a betevőt – csak úgy ömlött belőle a szó, jól esett neki a meghallgatás.
Beszédbe elegyedtünk, megtudtam, hogy annak idején nem tanulhatott tovább, varrónő szeretett volna lenni. De az életkörülmények közbeszóltak, mint oly sokunknak. Csak késő este pakolt össze, jött érte egy nagy, ócska autó utánfutóval. Másnap reggel szintén megjelent és reménykedve várta a vevőket. Aznap is lementem a boltba, hiányzott még pár dolog az ünnepi készülődéshez. Vittem Ilonkának, mert tegnap a nevét is megtudtam, egy termoszban meleg teát.
– Jaj, köszönöm kedveském, de nem akarok teázgatni, mert a sok létől menni kell vécére, az pedig itt nincs.
Csak nem úgy csinálta végig tegnap az egész napot, hogy nem evett, nem ivott semmit? A felismeréstől sajgott a szívem. Aztán beugrott a mentőötlet.
– Az út másik oldalán van egy fakerítéssel körbevett kis épület, nem tudom, mire szolgál, de mellette fel van állítva egy hordozható vécé. Oda mehet.
Nagy szemeivel hálásan nézett rám és nagyon örült a hasznos információnak.
Azután vásároltam még egy fát, miközben azt ecseteltem, hogy tegnap a szomszédasszonyomnak nagyon megtetszett a csinos kis fa és átvette tőlem. Mivel későn jár haza a munkából, így nem láthatta már az árusítást, egyébként sincs ideje, hogy keresgéljen. Otthagytam neki a termosz teát. Elérkezett a Szenteste napja, a fenyők utolsó napja ahhoz, hogy szépen feldíszített karácsonyfává váljanak. Ezúttal egy forró csokit adtam át Ilonkának reggel. Hálásan, de szomorúan nézett rám.
– Hogy tudom én eladni ezt az összes fát? Ami megmarad, annak az árát levonja tőlem a főnök, és akkor alig kapok valamicskét.
– Vannak, akik az utolsó pillanatban vásárolnak – biztattam.
Megint jött egy ötlet, szorult helyzetben mindig nagyon tudok összpontosítani. Felmentem a lakásba, felhívtam minden barátnőmet, jó ismerősömet, és elmondtam, hol lehet aranyos kis fákat venni jó áron… ha még nem vettek volna. Délre már csak egy fa maradt. Közben az idő még zordabbá vált, amit a harmadik napon ugyan csak délig kellett elviselnie a fenyőfa árus hölgynek, no de akkor is! A hó is elkezdett szállingózni. Imádom a hóesést, de most azért szurkoltam, hogy ne legyen belőle hózivatar, mert akkor biztos nem tudja eladni Ilonka a fát. De minden hiábavaló volt, sűrű pelyhekben szakadt a hó és bármilyen szép is volt az ablaknak erről a benti oldaláról nézve, Ilonka dörzsölgette a kezét egymáshoz, leheletével melegítette azokat, és toporgott elgémberedett lábaival. Lementem és megvettem az utolsó fát.
– Tudja, sok karácsonyi díszt szoktam készíteni, ez jó lesz arra – mondtam és ez igaz is volt ezúttal, bár erre mindig a szépen előkészített fenyőből itt-ott levágott ágakat használom. Máskor. De ideje volt változtatni ezen a szokáson!
– Maga egy angyal kedveském! Biztosan a Jóisten küldte nekem – hálálkodott. – Látja, megvették mindet, most már hazamehetek. A jutalékomból már félretettem egy csinos kis fát gyerekeimnek, amit már nem is hoztam ki magammal. Annyira reménykedtem! Talán még szaloncukorra és díszekre is futja.
A hideget már nem is érezte, az őszinte, belülről fakadó öröm felmelegítette fagyos testét. A nagy, ócska autó már utánfutó nélkül jött érte.
Így három fát vettem ebben az évben. A kegyes kis hazugságot, remélem, nem veszi tőlem senki rossz néven, sem a szomszédasszonyom, sem a Teremtő. Egyet ízlésesen feldíszítettem miközben a kis családom érkezésére vártam, egyből asztali- és ajtódíszeket fabrikáltam, a harmadikból a temetőben nyugvó szeretteimnek vittem sok-sok fenyőágat, beleszőve a szerény díszeken át az emlékezés szeretetjeleit. A gyerekeim csodálkoztak a túldíszített lakáson. Sosem volt még fenyőfában ennyire gazdag Karácsonyunk és ilyen békés ünnep a szívemben. A vacsora alatt a mosoly egyre ott ült az arcomon… az angyali mosoly.
Author: Vizkeleti Erzsébet
Kedves olvasók! Vizkeleti Erzsébet vagyok, Karcagon élek. Középiskolai tanárként dolgoztam, idegen nyelveket tanítottam. Jelenleg a nyugdíjas éveimet élem. Szabad időmet szívesen töltöm két fiam, menyem és unokám társaságában. Éveken át foglalkoztam műfordítással. A műfordítástól jutottam el a saját írásig. Az Irodalmi Rádió köteteiben és a Holnap Magazin antológiáiban, valamint online oldalán jelennek meg novelláim, prózai műveim. Egy idézet Béres Judit Élet a sorok között című művéből: „Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.” Fontos célom, hogy egy ilyen valaki lehessek én is.
