Csík.
Egyed-Husti Boglárka
Te idióta! Mit csináltál? Felszívtad az utolsó csíkot? Hol van?
Nézz rám és én nem mondok semmit, nem is kell. Nekem is szükségem volt arra a csíkra. Hogy túl éljem. Már nem a napot, nem a hetet és a jónapot, hanem azt a 10 percet, ami mindig a csík szívása előtt jön. Fájdalmasan nézek szét magham körül, de már elismertem én itt fogok meghalni ebben a pöcegödörben. Undorító hányás, fosás, pisi szagú híd végben. Csak egy matracom van, már cipő sincs a lábamon. A testemet ellepik a tűszúrások nyomai. Vénáim sincsenek már. Csak egy 45 kilós test vagyok. Ennyi maradtad belőlem. a fogaim rohadnak, a hajam tépett, de amikor csíkozok az maga a mennyország. 10 perc öröm. Repkedés, tágulás, szalag szakadás.
Megéri? Kérdezték még anno azok az emberek, akik régen barátaim voltak. Most már nincs senkim. Egyedül vagyok. Na persze ez nem teljesen igaz pár narkós van még rajtam kívül, de ezek nem haverok. Ezek inkább csak piócák. Egymás elöl dugjuk el az utolsó anyagot, mert önzők lettünk és csak az önös érdekeinket nézzük. Hiába, ha függő vagy csak az élvezet számít. Csak a 10 perc mámor, minden más értelmét veszti.
Volt idő, amikor tiszta voltam. Több ízben is bent voltam a leszoktatóba, de valahogy mindig jött a csíkozás és visszakerültem. Nem keresek már kibúvót, mentségeket, nem magyarázkodom már, nem könyörgőm, nem tagadok. Szerintem, elérkeztem az utolsó fázisba. Elfogadtam, beletörődtem, hogy ez van.
Én ezt az utat választottam. A 10 perc mámort.
Megéri? Kérdezték és én őszintén nem tudok válaszolni neked erre, mert ha rám nézel egy rothadó hullát látsz én viszont gyönyört és mámort látok és csak a csík lebeg a szemeim előtt.
Meg fogok halni. Tudom. Ez az egy biztos, amit tudok ezzel kapcsolatban.
Aztán leülök a poloskákkal teli matracomra és be csíkozom magam.
Bejegyzés egy függő naplójából
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.
