Egy ország két ország III Odo pap

Odo pap feljegyzései

Azon a télen, amely az Odo pap megérkeztét követte, Harcos uram házában is mélyreható változások következtek be.

Azzal kezdődtek, hogy a sok egymásutáni követjárás előbb-utóbb az események logikája szerint is azt kellett eredményezze, miszerint egyszer csak az egyik ilyen követ nyíltan megkérdezte tőle:

− Mondd csak jó uram, nem gondoltál még arra, hogy a nagy folyó, hogy is hívjátok ti, a Tisza két partja között valami hidast állítsál be? Neked is jó kis kereset lenne, nekünk pedig nem kellene minden alkalommal a lovunkat megúsztatni a jéghideg vízben. Mert, hogy gázló alig van, s ami igen, az is messze!

Harcos uram hümmögött egy kicsit, hogy így meg úgy, neki megvan a megélhetése a marhákból, halakból, meg kertekből, amelyeket a szolgák segítségével megművel, de azért az ajánlaton valóban elgondolkozott. Nem sokáig, csak egy napig. Mert egy nap után már szorgalmasan döntögették az erdőszéli fákat, vigyázva, hogy csak azokat vágják, amelyek kiszáradó félben voltak, vagy már ki is száradtak, meghagyva a helyet a jövendő erdejének. Nem is kellett sok, egy hét után már meg is volt egy kezdetleges tutaj. A tetején még deszkák is voltak, azokat a malomban készítette ő maga. Kötél meg volt éppen elég a gazdaságban, egyhamar kijelölték a hidasnak az útját a két part között. Mert úgy kell annak kijelölve lenni, hogy a hidasnak mindkét végére egy rövidebb kötél volt kötözve, amely csigákkal mozgást engedett azok a hosszú kötélen, amely a két part egy-egy százados fája között volt kifeszítve. A többit aztán elvégezte maga a víz ereje. Mert aszerint, hogy melyik kötél volt rövidre húzva, úgy vitte a víz sodrása egyik vagy másik part felé a hidast.

Annak a malomnak különben is fura kis története volt. Harcos nem szeretett beszélni róla, mert egy másik, számára nagyon kellemetlen történethez is kapcsolódott. Úgy esett, hogy akkor, amikor még fiatal, volt, mint frissem a folyópartra költözött katona, egy alkalommal a tárkányok falujába ment, valami fegyvereket, meg szerszámokat rendelni. Mert, hogy akkoriban még tárkánynak nevezték a vasverő embert. A tárkányok mestersége egyébként is szentnek számított, s annak megfelelően fent is hordták az orrukat. A fiatal katonának tehát várnia kellett. Várakozás közben megakadt a szeme azon a szerkezeten, amely mintegy segített a vasverés kezdeti, legnehezebb szakaszában. Nagy, magas gépféle volt, amit a folyó – a tárkányok is folyóparton éltek, bár ez a folyó kisebb volt mint a hazai, de ugyanakkor jóval gyorsabb sodrású – hozott működésbe. Egy nagy kerék merült félig a vízbe, annak az alsó oldalát nyomta a sodrás, s amitől aztán az egész gép működésbe jött. Hatalmas kalapácsok zuhogtak az óriási üllőkre, a vörösen, vagy sárgán izzó vasat csak éppen alájuk kellett dugni. „De hiszen ilyet én is tudok csinálni” derült fel a fiatalember képe és, hogy „Nem muszáj annak feltétlenül vasból lennie”! Úgy fellelkesült a látványtól és a képzelettől, hogy mindjárt két fűrészt is rendelt tőlük. Azt is mutatta, milyet és mekkorát. És azután jött az ámulat. Mert a fűrész fogainak a reszelését is ugyanannak a gépnek egy másik része végezte el. „Nahááát! Ilyen is van?”

sajnos aztán hazafelé szekerezvén megtörtént vele az az incidens, amely az életét megváltoztatta, s szomorú, felnőtt embert csinált belőle.

Valami nézeteltérés lehetett két falu népe között, amelyek éppen az útjába estek. Mivel a bírák nem voltak képesek dönteni, kardra került a döntés dolga. Őt pedig felszólították, szinte zsarolták, hogy valljon színt, illetve csatlakozzon az egyik félhez. Fiatal is volt, ficánkolt az új kard az oldalán, nem volt nehéz rábírni. És a csata hevében találkozott szembe éppen egy gyermekkori barátjával. Farkas volt a neve a barátnak, legalábbis úgy emlékezett rá. De inkább csak a nevére. Mert nem ismerte fel. És ha szembe kerültek, meg is suhintotta, de úgy, hogy a régi barát ott maradt mozdulatlanul. Megölte. És felismerte. Úgy elbúsult ettől, hogy meg sem várta a harc végét, kivágta magát a tömegből és búcsú nélkül elszelelt.

Utóbb két érzés is elborította. Először az, hogy most következik majd a vérbosszú a megölt barátért. Aztán a szégyen azért, hogy mit tett. Mert a családot is jól ismerte, s szerette is. No, oda sem lesz már képes elmenni még egyszer! A vérbosszút el lehetett kerülni, egyszerűen megváltoztatta a nevét, s lett Kerecse helyett egyszerűen csak Harcos. Lakni amúgy is messze lakott. De a lelkiismeretét sehogy sem tudta elhallgattatni. Egyébként is korholta magát eleget, hogy hogyan tehetett olyasmit, megölve a régi barátot? De tudta, hogy a szégyen is dolgozott benne, amiért egyszer, két éve, azt a rablóvezért elszalasztotta. Hát most az ellenkezőjét tette. Előbb ütött, s csak azután nézte meg, hogy kit.

No persze, azért sok kísérletezésbe került még az később, hogy azt a malmot meg tudta építeni úgy, hogy az az elképzelésének pontosan megfeleljen. De ha ráment is egy éve, csak meglett. Egy szolgája, aki értett az ácsmesterséghez, megértette a gondolatait és segített neki. Akit azért hálából felszabadított. Az asszonyok persze örültek, hogy több lesz az ideje attól fogva, csak azt nem értették, hogy miért kell ezek után Harcosnak nevezni.

− Ne törődjetek vele! Fogadalom. És vezeklés!

Ezt megértették. És igaz is volt.

Ez volt a névváltoztatás és a malom eredetének a története. Amit egyelőre még a papnak is szégyellt elmondani.

Örültek persze a lovas követek, a gazda kevésbé, mert úgy az ácsolás összehangolása, mint a későbbi működtetés elég sokat elvett az idejéből. De megnyugodott abban a tudatban, hogy ha már éppen folyó mellett talált helyet magának, akkor legalább ennyivel segítette az utasokat, akiket a sorsuk, vagy fejedelmi parancs arra sodort. Persze, volt egy mellékes hozama is az egész építkezésnek. Az a fűrészmalom, amely akkor már évek óta pihent, s amely segítségével a házakat (mert a szolgák házait is) építették, megint működni kezdett. S ha már a folyó vizét munkára fogták, másokat is segítettek, olyanokat, akik a közelben akartak letelepedni. Elég kezdetleges deszkák kerültek ki a malomból, de egyszerű házakhoz építőanyagnak megfeleltek.

De a követjárások sűrűsödése és a hidas építése csak az egyik jele volt a közelgő változásoknak. A másik, és Harcos uram számára ez volt az igazán fontos, a két fiú okosodása volt. És persze megmutatkozott a két fiú közötti különbség is. Mert mindkettő okos volt és elég ereje is volt, de úgy tűnt, hogy Basil inkább vonzódik a hitbeli gondolatok megtanulásához, sokat is tartózkodott az atya közelében, illetve csak akkor kullogott el, amikor a pap kifejezte azt a kívánságát, hogy most már pihenni szeretne.

Ellenben Kerecse? No, őt nem lehetett igazán kiismerni. Vágott az esze, de vonzották a testi erőt, ügyességet kívánó gyakorlatok is. És az igazi szórakozása… volt neki öt darab behajlítható kése, vagyis bicskája. Akkoriban bicsaknak nevezték. Jó nagyocskák. Hát azokkal szeretett gyakorlatozni. Odo pap megfigyelte, hogy egyszer, csak úgy szórakozásból, egy ötven lépésre álló fa törzsébe úgy dobta bele egymás után mind az ötöt, hogy nagyon kicsi volt köztük a távolság. És az a távolság – ezt lemérték egy cérnával, minden két bicska között azonos volt.

− Valamikor én is tudtam hasonlót – mosolygott Harcos – a feleségemet is úgy hódítottam meg, hogy egy szívalakot dobtam, de nem öt, hanem tizenöt bicsakkal. Hej! Rég volt. Csak az egyiknek a hegye lógott éppen egy kicsit ki a sorból. De úgy látom, ennél a gyereknél ez sem hibádzik!

„Mert hát én is a Kerecse nemzetségből származom, mint bizonyára rájöttél már. Csak egy régi tragédia következtében lett más nevem. De ezt… majd egyszer”. Ám az az egyszer, a sors különös végzése szerint, sohasem jött el.

Ha egyszer a fiúk azon a télen felnőttek, ugyanaz történt a lányokkal is. Valami különbség azért köztük is adódott. Mindkettő nagyon szép fiatal leánnyá serdült. Csakhogy Erzsébet, a Márta lánya egyszerűen nem törődött a szépségével. Viselte mint ahogy egy régi, már megunt ruhát viselni szokott az ember, de közben azt kutatta, hogy merre fordítsa az életét? Milyen jövőt keressen magának? Neki tökéletesen megfelelt volna egy korai házasság, férjhez menni egy művelt, okos lovaghoz, de ha nem, akkor akár a klastrom sem lenne rossz. Lám, a lányok közül ő volt az, akit a lélek és a hit érdekelt.

Míg ellenben Izabella, a Margit leánya, aki szintén nem akármilyen szépség volt, komolyan számításba is vette a testi adottságait, amikor valamit feltétlenül el akart érni.

És mindegyik fiatal tizenöt és tizennyolc közötti éveket számlált. Előbb-utóbb történnie kellett velük valaminek.

Édes jó, imádott Istenem! Akinek az egész életemet is szenteltem! Halálos szégyennel állok most a színed előtt, mert azt sem tudom, hogyan mondjam el az én nagy bűnömet. Mert én, aacheni Odo, felszentelt pap, bűnösebb vagyok mint az útszéli tolvaj, aki a gyanútlan utasok mellé furakodik, s kivágja azok zsebeit. Mert ő idegen, ismeretlen embert foszt ki, ami kétségkívül bűnös cselekedet, de hát én akkor mivel takarjam magamat? Ó! Bűnös vagyok, bűnös vagyok, százszor is bűnös vagyok! Kérlek, hogy bocsáss meg nekem és ugyanakkor tudom azt is, hogy az nem lehetséges!

Úgy kell annak lennie, hogy a mostani szárazságtól és a szárazság miatti ínségtől megbolondulnak az emberek. S olyasmiket követnek el, amiktől másképp undorodnának.

De most nem az emberekről akarok gyónni, róluk majd később, mindenek előtt az én nagy bűnömet kell töredelmesen meggyónjam! Aztán… Rád bízom lelkemet, ha akarod megmented az örök pokoltól, ha nem, nem! Teljesedjék be a Te akaratod!

Most szép, virágos tavasz van a Te akaratodból, de ami történt még február végén esett meg, amikor még hideg volt és elég hamar sötétedett.

Egy ilyen sötétedő délutánon, vagy estefelé, nem tudom, mert itt óra nincsen, még napóra sem, minek is lenne, ha egyszer sötét van, tehát egy délutánon, amikor a kuckómban pihentem, mert sem Harcos gazda nem volt itthon, valami követeket kísért mint rendesen, amióta azt a hidast megépítette, sem pedig Basil nem nyakgatott az örökös kérdéseivel, tehát egy ilyen délutánon, csak belibbent hozzám Izabella, a gazdáék kisebbik lánya. Ott leült velem szemben és még a ruháját is részben kinyitotta, mintha melege volna.

Azt kérdezte, igaz-e az, hogy papnak csak férfit lehet felszentelni? Nem tudtam, milyen gondolatok támadtak az agyában, tán csak nem pap akarna lenni? De feleltem őszintén, ahogy tudtam, hogy igen, igaz.

Mert, hogy ő nincs semmiképpen meggyőződve arról, hogy én férfi vagyok. Pedig az vagyok, feleltem, méghozzá egészséges. De ő nem hiszi, bizonyítsam be. És időközben még le is vetkőzött, mintha melege lenne. De bejöhet valaki, mondtam. Nem jöhet be senki, mert nincsenek itthon, mondta ő. Nem részletezem tovább, de bizony megtörtént az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Visszaéltem házigazdám, Harcos úr türelmével és a vendégjoggal is. Ám ez még semmi, mert egy hét elmúltával bejött hozzám Erzsébet, akiről aztán végképp nem gondoltam volna. Na de ő nem vidámkodott, inkább szomorú volt. Hogy én őt nem tartom annyira, mint a húgát, pedig ő sokkal szebb. Még sírt is. Hát… megvigasztaltam.

Így történt tehát az én gyengeségből fakadó nagy vétkem. Mert egy idő után megtudtam azt is, hogy a két kicsi szélhámos megfogadta, hogy még a tizennyolcadik évük betöltése előtt elveszítik a szüzességüket. Hát mit mondjak, sikerült nekik, méghozzá jóval előbb. Csak én maradtam benne az undorító bűnben.

Azóta mindig csábítóan néznek rám, mikor véletlenül találkozunk, én pedig szeretnék elsüllyedni. A szégyentől.

De nem csak ilyesmire gondoltam akkor, amikor azt írtam, hogy az emberek megbolondulnak. Mert nem csak itt nálunk van mindenféle nem illendő viselkedés, hanem komoly, vezető emberek körében is, akiknek pedig benőhetett volna már a fejük lágya.

Hallottam például, de ez már valóban szörnyű és sok ember fogja kárát vallani, hogy a bajor herceg, Tasziló, nagyon biztatja az avarokat, támadnák már meg császár őfelsége birodalmát. Ez az ötlet egyébként a nevezett herceg feleségétől, Liutbergától származik, aki a langobard uralkodó rokona. Talán éppen a lánya. Mint tudvalevő, a császár őfelsége a tavaly egy csatában tönkreverte a langobárdokat, mivel szemtelenül viselkedtek az ő irányában. Így tehát Liutbergától még valahogyan érthető az ilyen viselkedés. Na de Tasziló? Ahelyett, hogy azonnal hazaküldte volna a feleségét, engedett neki. Gondolom, szerelmes bele. Ezt is megértem, mert én egyszerre két fruskába vagyok szerelmes.

A dologból viszont nagy baj lehet, mert vér fog folyni, méghozzá sok, ha egyik sem enged. Persze, Tasziló azóta köszöni szépen, mossa kezeit, még csak le sem nyakaztatta a császár, hanem becsukatta egy kolostorba. Hogy Liutberga hol van, azt nem tudom. Azt hiszem, hazament Lombardiába.

Az avarok országában egyébként kétféle nép van, sőt igazából három. Maguk az avarok két ágból vannak. Azok az „uar” és a „chuni”. Úgy tudom, hogy ezek fekete és fehér hunok. Akiket Konstantinápolyban massagétáknak – ezek a feketék – és heftalitáknak neveznek, akik a fehér hunok. Ez a heftalita név engem különben is meggondolkoztat. Mert annak az első tagja valahol mintha „hetet” jelentene. A lita pedig szóösszetételben követ, vagy sziklát. Lehet, hogy hét kőkemény törzsről van szó? Ki tudja. A harmadik nép, amely pedig a legszámosabb, az eszékelyek. Ők mindenhol megtalálhatók ezen a területen, sőt azon kívül is. Talán egészen a bolgárokig, sőt azon túl is. Az én itteni gazdám is eszékely. Szorgalmas, harcos nép, de nincsenek megszervezve. Az avar uralkodó réteg is a szlávokat szervezi, pedig ezekkel sokkal többet érne. Ez az én Harcos nevű gazdám is sok mindenhez ért. Két fia is van az előbb említett lányokon kívül. Okos, rendes fiúk. Éppen az ilyen emberek vesztit siratom én akkor, amikor a nyomorult Tasziló hercegre gondolok.

Mert nekem, akit a császár őfelsége titkos küldetéssel Avarországba küldött, ilyesmit is tudnom kell.

De azért mégis azt hiszem, hogy elég hamar el fogok menni innét. Már csak azért is, amit ezen jelentés első részében leírtam.

T. Igor Csaba
Author: T. Igor Csaba

1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1 + 3 =

ars politica

Végre vége a kampánynak. Leszavazott mindenki meggyőződése szerint, vagy farhát csomag mennyiségének megfelelően. Volt, aki kézpénzt is elfogadott. (Nem, nem írtam el. A kezébe kapta

Teljes bejegyzés »

Mezei haiucsokor

Keresd a képet Berki hadakban tisztul Érik a dallam   Hersen a pázsit Réti világnak hódol Lakója halkan   Éteri légben Kanyarog jámbor felleg Levegőárban

Teljes bejegyzés »

Mozsasarcos galambharcos

[Duplázott haiku]   Galambkavalkád Remél falatkát Őrült morzsareménnyel Harcol a placcon hévvel Gyilkos eréllyel Galambepével Author: M. Tóth Sándor 1955-ben születtem Tatabányán, azóta is itt

Teljes bejegyzés »

Az univerzum döccenése

Simogató zene, bódító színek, illatok fürdették azokat, akik már átlibegtek Péter rafinált ajtaján. A kaput csupán résnyire nyitotta, mert az érkezők akár a kulcslyukon is

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

Hársfák

Hársak árnyas alagútján haza indultam. Néztem, ahogy az ágak között a napfény megcsillan.   Hársak édes illata a valóságból kirántott. Új köntösbe öltöztette az aszfalt

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

pesszimizmus

Andreának (alias Hárpi, „a Párja”) boldog voltam, vagyok, leszek gondoltam, míg veled voltam,   de mióta elhagytál és elhagytalak, kezemen nem érzem illatodat,   azóta

Teljes bejegyzés »