Mit fognak szólni?…

Mit fognak szólni? Ez a mondat mindig is körülfogott, meghatározta az egész létemet. Eleinte anyám és nagyanyám hangján szólt, aggódó, vagy épp feddő tekintetek kíséretében. Később pedig már beférkőzött az elmémbe, befúrta magát lelkem mélyére és onnan rágcsált engem folyamatosan. Minden nap, minden percben. Mikor felsóhajtottam, vagy összehúztam magam és tudatosan suttogtam benn, magamban: mit fognak szólni?

 De akkor is, amikor nem tudtam róla, amikor nem tettem fel a kérdést, csak egyszerűen nyomorultul éreztem magam. „Mit fognak szólni?”-szólt az életre szóló, nehéz családi bölcselet és úgy éreztem ezt akkor is cipelnem kell, akkor is velem kell lennie, ha nem akarom. Nagyobbacskán, ahogy nyílt az értelmem, nyílt a világ is és rájöttem, hogy ezt a súlyos családi hagyatékot- amit őseim úgy őrizgetnek, mint a kincset- nem akarom elfogadni. Lázadoztam, feltettem a kérdést, mégis mi értelme? Anyámnak, nagyanyámnak szegeztem a kérdést a ruhaboltban, mégis miért baj, ha azt a ruhát vesszük meg, ami nekem tetszik? Mégis miért fontos, hogy ki mit gondol rólam? Kinek kell megfelelnem? És miért nem lehetek önmagam? Őszintén szólva nem volt értelmes válasz, minthogy erre nem is lehet jól válaszolni. Az, hogy meg kell felelnem, egy eszement baromság, pláne úgy, hogy nem tudom kinek. Mindenkinek nem lehet. Az utca emberének? A tanárnőnek? A szomszéd néninek? A postásnak? Anyámnak vagy apámnak? Mindenkinek? És magamnak? Magamnak megfelelhetek? Mert mi értelme, ha mindenkinek meg akarok felelni, de sorra ér a kudarc, mert valakinek valami nem tetszik? Mindenkinek meg akarok felelni és lassan elveszítem a kapcsolatot önmagammal? Hülyeség. Hülyeség! Igazam volt, és lázadtam. Hol érdekelt engem, hogy az utca embere, vagy a suli rossz néven veszi az acélbetétes bakancsot? Nem érdekelt, ha mindig nyavalygott valamelyik ősöm, tanárom, osztálytársam, hogy öltözhetnék csinosabban is. Nekem tetszett, ahogy öltöztem és senki nem szólhatott bele. Lázadtam hát, de hiába. Addigra már olyan mélyen fúrta magát belém ez lelket nyomorító, alattomos kérdés, hogy esélyem sem volt. Egész kamaszkoromban szabadságharcot vívtam, de soha nem érhettem el azt. Hiába szöktem, titkolóztam, hiába ittam, hiába szívtam el egy lazulós boldog cigit, mindig meg voltam kötve. Voltak pillanatok. Úgy hívtam őket, hogy egy perc Végtelen a véges percek világában. Amikor áthatott a béke egy baráti ölelésben, vagy magányosan a dombtetőn, ahogy simogatta hátamat a haldokló nap utolsó sugara. Pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy tényleg szabad vagyok. Amikor rácsodálkoztam önnön valómra. Tiszta voltam és meztelen. S ilyenkor mindig megpróbáltam repülni. Szárnyalt a lelkem egyre magasabbra, már hinni kezdtem a szabadságban, hinni kezdtem abban, hogy én én vagyok, de akkor, mint, a cserebogár, mikor ráeszmél, hogy hátsó lábát madzag tartja fogva, visszazuhantam. Ennyi volt a Végtelen, s kezdődött minden elölről. Eleinte azt hittem, s bevallom, sokszor a mai napig azt hiszem, hogy a Szabadság, ami után oly’ kínzó vágy él bennem, csak úgy lehetséges, ha a lelkemet megszabadítom az őt fogva tartó testtől. Csak el kell vágnom a madzagot, ami hozzá csatol ehhez a testhez. Így hát, ha alkalom adódott rá, ittam is. Tompuljon a test, lazuljon a börtön, addig is, ha szabad nem is lehetek, de legalább a rácsos ablak nyitva van. Ha csak résnyire is. Persze ez butaság. Tudom, és mélyen akkor is tudtam. Felnőttem és még mindig kínoz, még mindig fáj, hogy nem tudok igazán szabad lenni. Be vagyok börtönözve. De nem a testembe. Hogy jó akaratból, vagy csak azért, mert-habár nincsenek tudatában, de ők is rabok- anyámék madzagot kötöttek lelkem vézna kis rigólábára és az a madzag nem ereszt. Mindig visszaránt, elfáradok, félek, nem próbálkozom többet. Aztán új erőre kapok és újra lezuhanok. Mit fognak szólni? Mételyként forgácsol szét és tekereg bennem. Mit fog szólni a szomszéd, ha a kutya ma 5 perccel többet ugatott? Mit fog szólni a fogorvos, ha látja, hogy már megint van egy marha rossz fogam? Mit fog szólni a férjem, hogy már megint nem haladtam a betervezett takarítással? Mit fog szólni bárki, aki meglát az utcán? Hiszen felszedtem jó néhány kilót. Mit fog szólni? Tudom, hogy mindezek nem fontosak, mégis zsigereimben van a szorongás. Mindentől. Mit fog szólni a pszihológus, ha látja, hogy szépen javulok, aztán hirtelen-mert elfáradtam, mert úgy érzem nem bírom- visszaesek hónapokkal? Vagy mit fog szólni, ha egyszerűen nem tudok egyről a kettőre haladni és pikk-pakk rendbe jönni? Azt fogja gondolni, hogy nem is akarok jobban lenni? Hogy nem gondoltam komolyan, hogy rendbe teszem magam? Őszintén…biztos nem gondol ilyeneket, különben is, hagy gondoljon bárki bármit. Nem az én gondom mit gondolnak mások. Tudom. Tudom és mégis, még mindig fogva tart. Ezen kell dolgoznom (többek között). Akkor, ha sikerül megszabadulnom ettől a súlyos hagyatéktól…akkor leszek szabad. Hogyan is taníthatnám a gyerekeimnek azt, hogy ne törődjenek azzal, mit gondolnak mások-pedig nagyon igyekszem ezt tanítani nekik- ha még én sem tudom elengedni? Ez az egyik legalattomosabb, legmérgezőbb mondat, amit az ember mondhat. Ha jobban belegondolok, azt közvetíti az ember felé, akinek mondják, hogy nem vagy fontos. Mert fontosabb mindenki más, azok is, akiket nem is ismersz az utcán szaladgálva. Mert meg kell felelni nekik. Ha pedig tök idegen embereknek kell megfelelni, mert akkor vagy csak jó, ha nem néznek rád csúnyán a felemás zokni miatt, akkor nem vagy fontos. Mert ha azt mondod, hogy neked ez így jó, te önmagadnak így megfelelsz, de azt mondják, hogy „Oké, neked jó, de mit gondolnak majd rólad?”, akkor nem vagy fontos. Akkor nem vagy elég jó, nem vagy elég fontos ahhoz, hogy önmagad legyél. Az aki vagy, tisztán, meztelenül. Nyilván nem biztos, hogy aki mondja, ezekkel tisztában van. Vagy az, aki kapja ezt a mondatot. De a tudat alatt, a saját kis google fordítónk valahogy így fordítja le. Teljesen logikus. Szóval kérlek titeket, nagyon szépen kérlek, ha egy mód van rá: ne mondjátok ezt a gyerekeiteknek. Engedjétek, hagy legyenek önmaguk, hagy szárnyaljanak, essenek, keljenek, hagy tündököljenek puszta valójukban és ne érdekeljen titeket, mit gondolnak mások.

Gulyás Klaudia
Author: Gulyás Klaudia

Azt hiszem, senki sem fog jobban megismerni attól, hogy leírom 1990-ben születtem. Attól sem, hogy elárulom: írni, olvasni a Cserhát ölében megbúvó, népviseletéről méltán híres szülőfalumban, Bujákon tanultam. Aztán Egerben folytattam ötödik osztálytól a tanulmányaimat egy nyolc osztályos gimnáziumban: az Angolkisasszonyoknál. Utána pedig az Egri Hittudományi Főiskolán tanultam teológiát, de abbahagytam. Szétszórt feledékenységemben nem tudom pontosan milyen újságokban, de tudom, hogy gyerekkoromban jelentek meg verseim. Van anyám, apám, vannak testvéreim, férjem és gyerekeim, sőt háziállataim is. Ebből ugyan nem sokat tud meg rólam senki, de ez olyan felnőttes dolog. Sok száraz információ, ami mérhetetlenül unalmas, de lehet hasonlítgatni másokhoz, bólogatni, meg rosszallóan fejet csóválni olvasása közben. Viszont amit szívesen elmesélek magamról az az, hogy pirinyó, csöpp lányka koromban mikulás akartam lenni. Hajthatatlan voltam. Nem érdekelt, hogy lány vagyok, hogy nincs szakállam, én akartam lenni az ablakokba boldogságot csempésző Pirosruhás. Valamint író. Még írni sem tudtam, óvodás voltam, de anyunak diktáltam gyermeteg meséimet. Aztán megtanultam írni, így megoldottam magam. Fene tudja miért, de az írás iránt szívembe oltott vággyal élek, mióta az eszemet tudom. Azért szeretek írni, mert új világokat teremthetek, amik bennem élnek. A kis világomat, gondolataimat csak át kell konvertálni írott formába és valóságos lesz. Olvasható, maradandó, nem száll...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

+ 59 = 69

ars politica

Végre vége a kampánynak. Leszavazott mindenki meggyőződése szerint, vagy farhát csomag mennyiségének megfelelően. Volt, aki kézpénzt is elfogadott. (Nem, nem írtam el. A kezébe kapta

Teljes bejegyzés »

Mezei haiucsokor

Keresd a képet Berki hadakban tisztul Érik a dallam   Hersen a pázsit Réti világnak hódol Lakója halkan   Éteri légben Kanyarog jámbor felleg Levegőárban

Teljes bejegyzés »

Mozsasarcos galambharcos

[Duplázott haiku]   Galambkavalkád Remél falatkát Őrült morzsareménnyel Harcol a placcon hévvel Gyilkos eréllyel Galambepével Author: M. Tóth Sándor 1955-ben születtem Tatabányán, azóta is itt

Teljes bejegyzés »

Az univerzum döccenése

Simogató zene, bódító színek, illatok fürdették azokat, akik már átlibegtek Péter rafinált ajtaján. A kaput csupán résnyire nyitotta, mert az érkezők akár a kulcslyukon is

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

Hársfák

Hársak árnyas alagútján haza indultam. Néztem, ahogy az ágak között a napfény megcsillan.   Hársak édes illata a valóságból kirántott. Új köntösbe öltöztette az aszfalt

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

pesszimizmus

Andreának (alias Hárpi, „a Párja”) boldog voltam, vagyok, leszek gondoltam, míg veled voltam,   de mióta elhagytál és elhagytalak, kezemen nem érzem illatodat,   azóta

Teljes bejegyzés »