Egy ország, két ország V Második rész

Második rész

Egy ország, két ország

Annak az évnek az őszén Odo pap elbúcsúzott a családtól. Basilt is vitte magával. Egyetlen lovat vittek, de azt is inkább málhahordásra. Harcos ugyan adott volna többet is, de a pap kijelentette, hogy ő a részéről jobban szeret gyalogolni. Meg egészségesebb is. És főleg többet megtud akkor, ha lassabban megy. Úgy látszik, a tudásszomja végtelen volt. És töretlen. Basil tehát, ha vele akart tartani, szintén gyalogolt. Csak nagynéha ült fel a lóra akkor, amikor Odo valami gyors elintézni valót bízott rá. Vagy amikor pihentek, s ő fiatal lévén, egy kicsit vágtázni akart. Kezdte bánni, hogy nem fogadta el azt a másik lovat, amelyet a nevelőapja még nekik szánt.

A két utas tehát szép lassan vándorolt napnyugta irányába. Kisebb-nagyobb kitérőkkel. Mert ahol a pap falut látott, és ha az a falu ránézésre érdekesnek tűnt neki, akkor általában oda is mentek.

A család tehát hat főre apadt. Meg a szolgák, akik ugyan csak félig számítottak bele a családba.

Az első néhány órában mindenki különösen figyelmes volt Margit irányában, míg végül az asszony elnevette magát, s azt mondta, hogy most már ne sirassa őt senki, de mást se, mert elvégre Basil nem halt meg és a fiúk előbb-utóbb úgyis elhagyják a szülői házat, akár tanulni akarnak, akár katonáskodni, vagy éppen családot alapítani. És ő, részéről örül, hogy a fia a tanulást választotta. Neki meg ott van a lánya, meg a többi gyerek, a közösek, mert ő azokat is úgy tekinti. Mire Márta is válaszolt, hogy ő is így van vele. Az eredmény nagy összeborulás lett az asszonyoknál.

Harcos csak vonogatta a vállát, bár magában örült, hogy nincs nagy sírás-rívás.

A követek járása pedig folytatódott, még tán fel is erősödött, de nem lehetett tudni, hogy miért. Hiszen a két összecsapás után aránylag csend volt. Ámbár azért voltak változások az ország élén. És erről Harcos is értesült, rend szerint a követektől. Az ország élén álló uralkodó most is kagánnak nevezte magát, bár egyre inkább olyanná lett mint egy szakrális vezető, vagyis főképpen dísznek lehetett nézni. Elszakadt a néptől, a tényleges vezetés pedig mindinkább átcsúszott a rangban utána következő, a „jugrus” kezébe. Ez a tisztség eredetileg csak katonai vezetőt jelentett, de talán az utóbbi időkben bekövetkezett határ menti csetepaték következtében mint több szerepet vett át a talán megöregedett, talán megfásult kagántól.

Mindezek a változások logikusak voltak. Volt azonban olyan is, amely közelről érintette a közösséget. Egy harmadik ember kezdett mind többet beszéltetni magáról. A címe „tudó” volt, lehet, hogy eredetileg valami táltosféle, de egyre inkább kinőtte magát. A rang megerősödésének oka az volt, hogy a két másik vezető egyre inkább szükségét érezte az eszékelyek valamiféle bevonásának az ország szervezett életébe. És ez lett volna a tudó feladata. Az eszékelyekkel való kapcsolat ápolása, akik akkor már számbelileg a legnagyobb csoportnak számítottak. Hogy azért-e, mert a „uar” és a „huni” törzsek összezsugorodtak a háborúságok következtében, vagy inkább azért, mert az eszékelyek jobban szaporodtak, esetleg azért is, mert úgy a bolgárok, mint a kazárok felől állandó utánpótlásuk volt, a lehetőségek közül ki-ki kedvére választhatott, de tudni nem tudták.

Ennyit mondott tehát, vagy nagyjából ennyit az utas, aki azon az őszön átjött a folyón és beszédesebbnek bizonyult a többinél. Annyit tett még hozzá, hogy kár, hogy az a tudó, maga nem eszékely, hanem a huni törzshöz tartozó, vagyis heftalita, vagy másnéven fehér hun.

Körülbelül egy héttel az Odo pap eltávozása után Kerecse is bejelentette, hogy ő bizony utána menne annak a papnak, mert sokat tanult tőle, és a tudás azért olyan dolog, ami egy katonának sem megvetendő társ.

− Úgyis maradtok itt elegen, mert te, apámuram vezetőnek elegendő vagy, az asszonyok is megteszik ami a kötelességük, s immár a lányok is belekóstolhatnak a munkába. És a szolgák is elegen vannak a durvább munkákra.

Harcos kénytelen volt belátni, hogy a fiúnak igaza van és áldását adta rá. Meg egy lovat is alája.

− De vinnék azért még egy lovat Basilnak is, mert azóta biztosan belátta, hogy csak szükséges az, ha utazni kell. És akkor az a szelíd ló, amit vittek, maradna az atyának.

Mivel pedig ló éppen elég legelészett szerte a birtokon, Harcos is megörült, hogy kiköszörülheti azt a csorbát, amely akkor keletkezett, amikor nem erősködött eléggé a kisebbik fiú elindulása idején.

Kerecse minden esetre nyugodtan, sőt elégedetten kocogott a másik két vándor után, mint akinek tiszta a lelkiismerete. Az is volt. Elvégre éppen ő volt az, aki az öccsének – mostoha öccse volt igazából, de ő ezt nem tudta, mivel Harcos elhallgatta előle – lovat vitt, méghozzá úgy, hogy ő maga kérte, hogy vihesse.

Ősz volt már lassan és az előbbi évek időjárásával ellentétben, hamar kezdett hűlni a levegő. Főleg éjszakánként. Nem annyira, hogy megviselte volna, de ha arra gondolt, hogy a másik két utas, akiknek a nyomában haladt, majdhogynem nyári ruhákkal indultak útnak, borzongott egy kicsit.

A reggeli csípős hidegeket Basil is megérezte. A pap ugyanis edzett volt, sok utat járt már be, azelőtt is hogy a révésznek állt eszékely birtokára vetődött volna. De a fiatalember megerősítette a lelkét, s azzal biztatta magát, hogy ugyanezt mások is megpróbálták már, s nem pusztultak el.

Mentek hát, sok kitérővel, amelyeket Odo iktatott be az útjukba, s amelyeknek az volt a célja, hogy az úton talált több faluban, vagy tanyákon kérdezősködjön.

Mire tehát valahova a tizedik falu területére értek, tisztán állt Odo atya előtt, a frank császár előző évi hadjáratának a lefolyása. Sőt, jobban tudta ő azt már, mint maga a katonákat vezető császár, aki aztán a visszavonuláson is igyekezett összetartani szerte bóklászó seregét. Hogy ugyanis, két komoly oka is volt annak, hogy az egész hadjárat alatt mindössze egy kisebb csetepaté esett, aminek ürügyén állította be Carolus a hadjáratot győztesnek.

Egyik ezek közül a lovak pusztulása volt. Valami betegség lepte meg a jó, erős, páncélos lovagokat is elbíró pacikat, amely betegsége hatására hullottak mint a legyek. De hogyne hullottak volna, mikor az a hadjárat is őszbe fordult már, s a szárazság miatti éhezés miatt a lovak legyengültek, bármi éppen akkor banális betegség végezhetett velük.

A másik tényező szintén az éhezéssel volt kapcsolatos, ugyanis a kagán gondoskodott arról – előzőleg ő is visszavonult a seregével, amely alig tört része volt a frankokénak – hogy az utánuk vonuló ellenséges sereg minél kevesebb élelemhez jusson. Amint az később le is lett írva, Eric, friauli herceg krónikása által. Alighanem éppen Odo atya jóvoltából jutott azokhoz az értesülésekhez. Bár más forrás is elképzelhető. Mert nem feltételezhetünk a császárról olyan bambaságot, hogy legalább öt-hat hasonló kémet ne küldött volna előre, hogy megtudjon minden a sereg számára szükséges értesülést.

Aztán egyszer csak látták ám a mi vándoraink, hogy jön mögöttük valaki, méghozzá két lóval. Mire közelebb ért, az is világossá vált, hogy az a valaki nem más, mint éppen Kerecse.

− Hát te hogy jöttél utánunk?

− Egyszerűen. Megkértem apánkat, hogy eresszen, mert nekem sem árt egy kis művelődés, mielőtt valami végleges utat választok. A sereget, vagy a gazdaságot.

No, örültek. Mert még a pap is megsokallta már a gyaloglást. Ő sem gondolta volna, hogy az az idő, amelyet a birtokon töltött, annyira megpuhította a csontjait.

Attól kezdve hármasban mentek tovább. Odo atya persze azután is jókora vargabetűket tétetett velük, meglátogatandó ezt-azt a települést. A csuda tudja, hogy mi oka lehetett arra is, mivel ami igazán fontos volt számára, akkor már tudta. Talán mást is akart még tudni. Talán nem csak a múlton, de a lehetséges jövőn is töprengett.

Minden esetre, most, hogy immár két tanítványa is kísérte, jobban be tudta osztani a munkát. Volt ahová csak ő maga ment, volt ahová a fiatalokat küldte, hol egyenként, hol mindkettőt együtt, aszerint, ahogy a kívánalmak magukkal hozták.

Az idő pedig múlt, lassan már tél eleje volt. Az egyik faluban olyan ruhákat szereztek, amelyek télen is jók kellett legyenek. Ámbár az atya biztatta őket, hogy nem tart már sokáig ez a tétova vándorlás. Méghozzá eléggé jelentőséggel mondta amit mondott.

És, ahogy az már lenni szokott, éppen ekkor történt a baj. Mert az egyik olyan kitérőből Basil egyedül tért vissza.

− Kerecse nincs még itt? – kérdezte.

− Nincs!

− Pedig azt mondta, előre jön, mert rosszul érzi magát!

No, várták estig. Másnap keresésére indultak. Visszafelé.

− Biztos, hogy ott voltatok, ahova küldtelek?

− Biztos!

Az atya a fejét vakarta. Aztán… a fiúnak a lova sem került elő, pedig az utánajött volna a társának, ha egyedül marad, mert azok a lovak meg úgy voltak nevelve.

De… Kerecse nincs. A ló, úgyszintén nincs.

Még vártak egy napot. A társuk nem került elő. A lova sem.

Ekkor már mélyen bent jártak a császár országának a területén. Illetve, mit is mondok??? Hiszen a császár országa már jóval nagyobb volt mint annak előtte. Csak még nem tudtak róla. Azok, akik most már alája tartoztak. Mert a nép, élte a maga látszatra egyszerű, a valóságban pedig nagyon is sokoldalú tevékenységet kívánó életét. Nem sokat törődve azzal, hogy éppen ki az úr fölötte. Legfeljebb a keresztvíz hírétől iszonyodott egy kissé a közelgő hidegben. De annak is egyelőre csak a híre maradt.

Attól kezdve tehát megint csak két vándor folytatta az utat, szép egyetértésben. Hallgatólagosan megegyeztek abban, hogy harmadik társuk alighanem megunhatta a szüntelen vándorlást, s visszafordult.

Először a ló hangját hallotta meg. Olyan kétségbeesett hangon nyerített, hogy az sikoltozásnak is beillett volna. Mint aki csapdába esett. Az ember, középkorú volt, vagy tán még idősebb is egy kicsit, szóval olyan ötvenes, megállította a szekerét és megkötötte a saját lovait, nehogy megijedjenek a hangtól. „Így lesz ez jó…” morogta magában és a szemellenzőt nem húzta rájuk, hogy lássák alkalomadtán, hogy minden riasztó hang ellenére nincs közeli baj. Vagyis, úgy viselkedett mint aki érti a lovakat és szereti is őket. Még meg is paskolta a nyakát mind a kettőnek. Aztán bement az erdőbe, mert onnét hallatszott a hang. Az erdő széléről, egy kicsit már bentebbről. Ott is volt. A ló. Kikötözve egy fához. De a sok ugrándozás, forgolódás amit művelt féltében, úgy összebolondította a szíjat, hogy alig maradt egy kis mozgásra lehetősége. Hát persze, hogy félt, amikor egyre jobban érezte közelgő megfulladását.

A mi emberünk már bizonyos távolságról elkezdte nyugtatgatni.

− Hóóóó! Hohóóóó! Barátocskám! Ne egyél meg engem! Hiszen én jót akarok neked! Ki akarlak szabadítani! – és mindezt olyan kedves, nyugodt hangon, amit a felületes szemlélő el se tudott volna képzelni egy hozzá hasonló marcona embertől. Mert az volt. Marcona és vad. Már ránézésre is. De amikor a lóval beszélgetett, akkor az arca fokozatosan nyugodt lett, sőt kedves.

− Naaaa! Lássuk csak, mi bajod van!

És mind eközben bontogatta is a szíjat. A ló ekkor már nyugodtan tűrte. Varázslatot végzett vele ez az ember. Csakhogy hamar be kellett látnia, hogy nem boldogul azzal a szíjjal. „Akkor nincs más lehetőség” vékony, rövid tőrt húzott elő a ruhájának nem lehetett tudni, melyik ráncából és úgy tartotta a szíj fölé, hogy a ló ne lássa. „Ki tudja, hogyan kínozták előtte! Még megijed és eltapos!” de a paci békésen tűrte. Most már bármit eltűrt volna, amit ez a varázslatos ember tesz vele. Közben a szíj elvágásának a művelete elvégeztetett. A kés visszakerült oda, ahonnan előbukkant.

Hanem a ló nem mozdult. Csak szomorúan lógatta a fejét, mintha az lett volna a kötelessége, hogy a végsőkig ott maradjon.

− Pedig szomjas vagy, ugye? No várj csak! Hozok neked valamennyit, ha nem is sokat. Aztán majd beszélünk!

A közelben patak volt. Az ember odament, levette a fejéről az öblös, télire szabott sapkát és megmerítette. A feje fedetlenül maradva, azonnal meglátszott, hogy a homlokán iszonyú, hatalmas heg húzódik végig, amely a hajas fejbőrön is folytatódik.

A sapka vízzel visszament és a szomorú ló elé tartotta. Ivott a szegény, bár egyáltalán nem nagy örömmel.

− Igyál csak – beszélt hozzá tovább is – nem szoktad meg a szagomat, de azért csak igyál! Hogy erőre kapj!

Akkor, amikor a sapka kiürült, a ló egy bizonyos irányba fordult az erdő belseje felé. De ha nem tette volna, a mi emberünk akkor is meghallotta volna abból az irányból az elhaló hangot. Valami nyögés-forma volt, vagy horkolás, nem lehetett eldönteni.

Hát odament. Hogy megnézze. Egy sekély halomba sebtében összehordott levélkupac alól hallatszott a hang. Kibontja… ember fekszik ott. Fiatal. Fején jókora sebhely. De egyébként se megverve, se megkínozva, látszatra nincs. Hanem a seb jókora. Mit lehet tenni? Mondta a lónak:

− Te maradj itt! Hogy téged lásson meg elsőnek! Akkor megnyugszik. Megyek vízért! Neki is kell!

És úgy is tett. Hanem aztán visszaérve nem az itatás volt a legelső dolga, hanem valahonnan egy rongyot bányászott elő, azt vizesítette meg, s így törölgette az ifjúnak a homlokát. Meg az arcát.

Meg is lett az eredménye, mert a sebesült csuklani kezdett. Oldalra fordította hát a fejét, hogy ne lélegezze be azt ami esetleg kijön majd a szájából, vagy a torkából. Jól számított. Jókora adag alvadt vért köpött ki a fiú. Aztán még egyet. Alighanem megharapta a nyelvét. No, ilyen már előfordult mással is, morgott a mi emberünk, és ekkor már feltámasztotta a másik fejét egy ruhával, hogy inni adjon neki. Ivott is egy pár kortyot.

− Hát te ki szerzet lennél? – kérdezte hozzá eszékelyül. Mert a ruházatáról, szőke hajáról, s bajszáról látta, hogy nem avar -féle.

A fiú kínlódott egy kicsit, majd kinyögte:

− Kerecs… e…

A változás azonnali volt és gyökeres. Az ember, a megmentője, felpattant mint a rugó és egy hatalmas pallost kapott a kezébe, amely addig békésen lógott le az oldaláról a földet seperve. Megemelte (félkézzel, a hatalmas, páncélos lovasságnak való kétkezi kardot) és lecsapni készült vele.

„Most meghalok” gondolta a fiú és nem értette az egészet. Csak a szemét hunyta be megbékélve.

Ám a csapás elmaradt. Egy idő után aztán a mi sebesültünk kipillantott a pillája mögül. Az ember még mindig ott állt, megemelt karddal és mormogott hozzá.

„Az nem lehet! Sokkal idősebbnek kell lennie! És különben is nagyon rég volt már”!

Leeresztette. A fiatalember érezte, hogy már másodszor is megmenekült a haláltól. Valami terve kell legyen vele az égieknek, ha ugyan ez igazán megtörtént vele.

A marcona ember leült melléje. Vagyis egy kicsit szembe, hogy láthassa. Most látszott rajta, hogy igencsak marcona.

− Ki vagy te, aki a Kerecse nevet viseled?

− Valóban Kerecse vagyok! Születésem óta.

− Keresztény vagy?

− Igen. Öregistenben hiszek.

− Aha! Szóval Mani püspök követője. Mint én is régebben. És még a legtöbben az eszékelyek között. Apádat, hogy hívják?

− Harcos.

„Szóval nevet változtatott. Szégyelli, vagy fél? Elválik!”

− Most kérdezz te!

− Először is köszönöm, hogy megmentettél! Azonkívül kit tisztelhetek a megmentőmben?

− A nevem Teofil. Ezt a nevet adták nekem az atyák Bodonban. De van egy régi nevem is. Az, hogy Farkas. Az eszékelyek között.

− És azt szabad megkérdeznem, hogy miféle vágás az a fejeden?

− Bizony az jókora. Egy barátomtól kaptam. Ha a húgom nincs, már húsz éve nem élnék. Ő mentett meg.

− Na, szép kis barát lehet az, aki ekkora sebet oszt!

− Te csak ne ítélj ismeretlenül! Mert lehetett az az apád is!

Kerecse elhallgatott. Egy ideig mindketten hallgattak. Aztán az idegen:

− Harcban történt. Két falu népe összekülönbözött és kardra mentek. Én az egyik oldalán állottam, a barátom, lehet, hogy az apád, a másikon. Egyforma erősek voltunk. De én véletlenül ráléptem egy gyökérre. Ő meg ütött. Amikor a húgom… Hajnal a neve, de ő is keresztény, apáca, és ott Ilonának hívják… megmentett, akkor én bosszút esküdtem. Később rájöttem, hogy elhamarkodott volt az az eskü, mert csak erősebb és keményebb lettem azután, de attól még be kell tartani. Mert hát… eskü.

− Értem! – majd – Vajon, ha most felállnék, nem esnék el?

− Kiokádnád a beledet is. Egy ekkora ütéstől. Kitől kaptad?

− Nem tudom! – felelte Kerecse néhány pillanatnyi gondolkodás után. Pedig tudta, hogy az öccsétől, csak azt nem, hogy miért?

A férfi látta rajta a tépelődést, de nem szólt. „Az ő dolga, ha meg akar fizetni érte, én sem mondanám meg”. De hangosan azt mondta:

− Azt hiszem, hogy lassan ideje lesz, hogy felülj! Nem felállj, csak felülj! Várj! Én majd segítek!

Így is lett. Aztán egy újabb félórányi idő után már be tudta segíteni a szekérbe is.

− Eleinte ez lesz az otthonod! Itt fekszel. És jobb, ha arra jössz amerre én.

− És te merre mész? – kérdezte a fiú két kisebb öklendezés között – És mi a dolgod?

− Én? Arra a császár országa felé. És tisztogató vagyok.

− És mit tisztogatsz?

− Hmmmm… Avarországot. A császár kémjeitől. Különben majd úgyis meglátod!

Másnap elindultak. A Kerecse lovát vitték magukkal. Száron.

Így esett, hogy az újabb keresésre visszajött Odo pap nem találta sehol, sem Kerecsét, sem a lovát. Kénytelen volt hát elhinni, hogy alighanem megunhatta a vándorlást és visszament.

„Így a legjobb” gondolta magában és folytatták az útjukat.

Attól az időtől kezdve Kerecse Teofillal járta Avarországot és a császár birodalmának napkeleti részének területeit. Arra a bizonyos tisztogatásra is elég hamar fény derült. Nem volt az éppen olyan vad és bizonyítékok nélküli öldöklés, mint ahogy azt a fiú kezdetben elképzelte. Ellenkezőleg! Néha több napot is töltöttek egy-egy ilyen feltételezett kém közelében, sőt olykor meg is ismerkedtek vele. De nem volt elég Teofilnak még az sem, hogyha valaki – fiatal emberek voltak azok rendszerint – feltűnéskeltés céljából, vagy akár azért, mert a szó úgy hozta, vagy imponálni akart egy leánynak – azt állította magáról, hogy ő Carolus kémje. Bizonyíték, bizonyíték kellett neki, valami információ arról, hogy merre járt, mit kémlelt ki, kivel tárgyalt és miről. Mindezt legalább egy esetben meg is kellett valaki erősítse. És csak akkor következett a tisztogatás. De akkor nem volt kegyelem. Bárhogy könyörgött is a bűnös, hogy milyen fiatal még és, hogy meg akar változni, gyorsan és lehetőleg fájdalommentesen meg kellett halnia.

Kerecse eleinte fölösleges kegyetlenségnek tartotta ezt a dolgot, de Teofil elmondta neki, hogy a világon minden hatalom hasonló módon bánik az ellenség kémjeivel, sőt a legtöbb esetben még jól meg is kínozzák őket előtte, hogy minél többet megtudjanak tőlük. Hogy ki küldte őket, mire kellett figyelniük és ilyesmit.

− És egyáltalán miért kell ezt végezni? Küldött téged valaki? – kérdezte a fiatalember.

Teofil akkor egy kifordított idézettel válaszolt.

− Igen, küldött! Az, aki utánam jön majd. Én nem teszek mást, csak az ő útját készítem elő. De minden küldés nélkül is könnyen belátható, hogy eleget szenvedett már ez a szegény ország és nép. Alig van már olyan terület, ahova a frank császár emberei nem tették be a szőrös talpukat!

Ezt be kellett látni. Meg azt is, hogy hóhérnak lenni nem könnyű foglalkozás, de feltétlenül szükséges.

Viszont ettől kezdve Kerecse számára nem volt kötelező a kivégzésekben részt venni. De még végignézni sem. Úgy látszik, Teofil megsajnálta az ifjút, ki tudja, mire, kire emlékeztette. De a nyomozásban azért részt kellett vennie. Főleg, hogy hamar kiviláglott, milyen élénk esze van, mind nagyobb lett a haszna a kísérője számára.

Igyekeztek nem lecsapni kétszer egymás után egy helyen, vagy a közelben, de ez alól is volt kivétel. Nem ők határozták meg, hogy merre menjenek, hanem az, hogy mit tudtak meg az emberektől és hol van az, akiről megtudták.

No persze, egy idő után csak elkezdték üldözni őket, amit Teofil egykedvűen vett tudomásul, még csak nem is nyugtalanította. Igaz, tudta azt is, hogy a szegény nép között, akár fehér hunok, vagy eszékelyek lettek légyen, mindig meghúzódhattak, ha kiderült, hogy a császáriak keresik halálra őket. Mert azért olyan is előfordult. Néha egész mélyen be kellett hatolniuk a császár területére.

Ilyen módon nagyjából három év alatt meglehetős jól megtisztították a területet a mindenféle hírvadászoktól. Sőt, utóbb még olyat is hallottak, hogy már nem is talál a császár embereket a kémkedés mesterségére. Akár, ha nagy pénzeket ígér is nekik. Az életüket többre becsülték.

− Megöl minket a kóbor farkas! Elkap és megöl – siránkoztak és sehogy sem álltak kötélnek. Akiket pedig köteleztek rá valamilyen fenyegetéssel, azok egyszerűen megszöktek. Ilyen szökött embereket aztán a nép jól elrejtette, egyik faluból a másikba vitték őket, míg végül teljesen nyomuk veszett. Azoktól a szökött kémjelöltektől sok jó információ származott. Mint ahogy például az is, hogy nem szívesen vállalja már senki azt a mesterséget.

Egy ellenfelük volt még, aki addig mindig kicsúszott a markukból. Nem nehéz kitalálni, hogy Odo pap volt az.

Ekkorra már elég közel kerültek egymáshoz, hogy Kerecse el merje mondani előbb azt, hogy bizony Odo több mint egy évig náluk lakott, s onnét járta a vidéket, még Harcost is megtévesztve, majd azt is, hogy gyanúja szerint éppen Odo volt a legfőbb hírvadász. Ám ahhoz, hogy ez tudatosuljon benne, előbb meg kellett ismernie Teofilt, és az ő tudását.

− Na, nem baj! Ami késik, nem múlik! De mit tegyünk aztán az öcséddel, ha a papot elfogjuk?

− Ha van beleszólásom, talán hagyjuk futni őt! Megtévesztették. Egyedül nem hiszem, hogy sokat tudna tenni!

− Ez már igen! Így beszél egy igazi eszékely ember!

Hanem ezúttal bizony múlott ami késett. Mert többször voltak már a közvetlen közelükben, de elkapni soha nem sikerült őket. Eleinte nem sejtették, hogy miért nem, de egyszer, amikor Teofil (vagy Farkas, mert néha a régi, pogány nevén járt-kelt), éppen egy komplikált elfogáson mesterkedett, amiben Kerecse a maga egyenességével, tapasztalatlanságával csak hátráltatta volna, fény derült erre is.

Akkor a fiatalember egy kisebb fogadóban várakozott, amíg a mestere két faluval arrébb tevékenykedett. Hát látta ám, hogy amikor ő nyugalommal üldögél a többi vendég között, egy ajtó mögül bizony nem más mint az ő öcsikéje kandikál ki és őt vizslatja. Ezúttal ő is megpillantotta Basilt, akinek nem sikerült elég hamar fedezékbe vonulni.

„Hát így állunk? No, annyi baj legyen” gondolta, és mintha semmit se látott volna, szép nyugodtan felállt és kisétált. Még akkor sem volt biztos abban, hogy kit látott igazán. Kiment az istállóba – hova is mehetett volna, hát az ő szürkéje éppen nagy barátkozásban volt a Basil barna lovával. Mint régi jó barátok, úgy nyihogtak egymásnak.

„No, nem bánom, beszélgessetek!” mosolygott jóízűen. És csak akkor, amikor a két ló befejezte az elmúlt napok eseményeinek megtárgyalását, vezette ki a szürkét, s kapott fel a hátára. És persze, ahogy visszanézett, azt is látta, ahogy Basil is elporzik.

− No, a fene megette – reagált Teofil, amikor elmesélte neki az esetet – no, nem baj. Ezeket meghagyjuk magnak. Most másfelé lesz dolgunk. Ők meg… ha csak ketten maradtak, úgy sem tudnak nagy dolgot cselekedni. Nekünk meg másfelé is lesz dolgunk. Szeretnélek magammal vinni, hogy bemutassak neked valakit. Ha nincs ellenvetésed. Például nem akarsz hazamenni.

De Kerecse azt felelte, hogy ő tanulni indult el és, ha már az Odo tanítását elkéste, még mindig van sok olyasmi, amit szívesen megtanulna.

− És azt hiszem, hogy te éppen oda akarsz menni, ahol azt megtudhatom!

Ebben maradtak.

A kémvadász tevékenységük közepette eljárt az ősz, a tél és el a tavasz is.

T. Igor Csaba
Author: T. Igor Csaba

1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Árvák

                                                                Árvák   A városnak ezen a részén mindig sokan járnak. Itt a buszmegálló, csillogó-villogó áruház, helyijárat-megálló; bank, iskola, pláza, szerkesztőség, ügyészség, illatozó látványpékség, börtön.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »