Egy ország két ország VI Hatalmi játékok

Interludium

Hatalmi játékok

− Na de már most kedves fiatal barátom, itt van az ideje annak, hogy én visszamenjek oda, ahová való vagyok! – így szólt egy napon Teofil, a vándor kémvadász, fiatal védencéhez – Te, ha akarsz, mehetsz vissza a családodhoz, vagy akár máshová, mert nekem ugyan van még valami dolgom valahol, de az amit tenni szándékozom, a te számodra nagyon veszélyes. Akár jobbra, akár balra fog az eldőlni.

− De hát te mitől változtattad meg ilyen gyökeresen a tegnapi tervedet? Hisz semmiképp sem erről volt szó tegnap délután!

− Megtudtam valamit!

− Éjjel? Álmodban?

− Az ám kedves barátom Kerecse, akár ezt is mondhatnám. Mert az ember sokszor helyesebben gondolkodik éjszaka, mint nappal. Ezért mondja a népünk minden nagyobb, és kétséges döntés meghozatala előtt, hogy aludjunk rá egyet. Most mégsem ezt mondom, hanem azt, hogy magamfajta, vándorló ember megszokja, hogy mindenben amit lát, vagy hall, jeleket lásson, tudjon, vagy érezzen meg. S azok a jelek, amiket tegnap estefelé láttunk, nekem azt mondják, hogy veszélyes lenne egy tapasztalatlan ifjút, mint amilyen te vagy, s akit ráadásul még meg is szerettem az idők folyamán, pedig ki tudja, talán nem is kellett volna, annak a veszélynek kitegyek, amelyet, a tegnapi nap után nekem meg kell fejteni, s ha lehet, megakadályozni is. Hát én ezt gondoltam ki az éjszaka. Lehet, hogy amitől félek, végül vaklárma lesz, de akárhogy is, vak lennék, ha nem látnám, hogy te nagy dolgokra vagy hivatva, olyanokra, amit ma még nem tudhatsz, s azokat a nagy dolgokat nem veszélyeztethetem azzal, hogy most, készületlenül belevezetlek ebbe a káoszba, amelyből senki nem tudja, ki kerül ki épen. Értem már nem kár – fejezte be az idősebbik.

− Na de hát mik lettek volna azok a vészes jelek, amikből a veszélyt kiolvastad? Vagy titok?

− Nem az, sőt jobb is, ha megtudod. Emlékszel, hogy mikor mondtam neked, a mi küldetésünk itt véget ért? Hogy hagyjuk a nyavalyás Odót teljesítse be a sorsát, ha már olyan bolond, hogy vállalta, legyen annak olyan vége, amilyent Öregisten neki szánt. És ha az öcséd mellette van, kecmeregjen ki a csapdából amelybe maga belemászott, vagy vesszen benne, ahogy a végzés róla szól, mi pedig menjünk máshová?!

− Emlékszem. Tegnap délután történt.

− És mit láttunk annak előtte?

− Lovasokat. Dél felé menni.

− Milyen lovasok voltak?

− Úgy láttam, francok.

− Így van. És milyen fegyverzettel?

A fiú a vállát vonogatta.

− Én nem láttam náluk különösebb fegyvereket…

− Ez az. Nem figyeltél rájuk és mégis jól láttad őket. Tehát nem háborúba mentek.

− Persze. Páncél se volt rajtuk. Lehet, hogy lakodalomba?

− Majdnem igazad van. De akkor mi hiányzott tőlük?

− Az asszonyok. Vagy lányok. Akikre egy lakodalomban szükség van. Egy kicsit furcsállottam is, hogy egy róta lovassal lakodalomba vagy mibe asszonyszemély nem megy, de nem szóltam, mert nem a mi dolgunk. Ezt gondoltam. Inkább foglalkoztatta az elmémet az a sok zarándok, aki napkelet felé haladt. Tehát Avarország felé. Mert azok is különösek voltak. Úgy néztek ki, mintha uar és hunik volnának, de valahogy mégsem voltak olyanok.

− Így van. Látom, hogy jó megfigyelő vagy. Csak még összerakni nem tudtad a képet. Nem is tudhattad, mert még ilyent nem láttál. Nekem is az éjszaka kellett ahhoz, hogy világosan kezdjek látni. Nem is szólva annak meggondolásáról, hogy melyik az e két jel közül, amely rosszat jelent, és melyik az, amelyiket talán még meg is fordíthatunk?

− Arra, hogy a lovasok után kell menni – folytatta Teofil az elkezdett gondolatot – Úgy találtam jónak, hogy nekem egyedül. Mivel te fiatal vagy, tehát megtévedhetsz. Én esetleg halálomat lelem, ha egyedül megyek, de az nem nagy kár. De teérted kár lenne. Mert tudd meg, jó ha felkészülsz rá, Avarországnak vége. Így is, úgy is vége. Én, és még néhány hozzám hasonló magányos fenevad mindössze annyit tehetünk, hogy a lehetőségekhez képest valamennyire kisebbítjük a vészt. És akkor most ezek a lovasok. Talán sikerrel lehet járni. No nem teljesen, de lehet, hogy bele tudunk köpni a franc uraimék levesébe. Kevés emberen múlik most a siker, talán szerencsével járok. Ezt gondoltam. Rád… igazából nem számítottam. Lehet, hogy téged féltettelek, lehet, hogy a kaland sikerét, nem tudom. Illetve ennyire pontosan nem is agyaltam ki. No, ez az, amit már említettem a legelején, amikor olyan különös körülmények között találkoztunk, s azt mondtam, hogy annak az útját könnyebbítem, aki utánam következik. Vagy inkább fog következni.

Kerecse nem értette. De nem mert szólni, mert érezte, hogy az idősebb férfiban már megfogant a zsenge gondolat. Annak a gondolata, hogy talán mégis elfogadja társnak arra, ami következik. Hát csak lovagoltak tovább, ki ilyen, ki olyan fajta gondokba merülve. Aztán egyszer csak Teofil megeresztette a kantárszárat és:

− Rajta! – olyan gyorsan indult el a szekérrel, hogy a fiú eleinte alig tudta követni. Aztán vágtába ugratta a szürkét, hogy le ne maradjon.

− Valahogy meg kéne előzni azokat a lovasokat! – vakarta a fejét Teofil.

− A szekérrel bajos lesz! – válaszolt Kerecse. Mert, hogy éppen akkor hegyekhez érkeztek – nagyon sürgetős?

− Meg kell tudnom, mit is akarnak! Ölni, vagy szöktetni? Vagy mindkettőt.

A lovasok már jól előttük voltak. Bár esténként néha látták őket távozni onnan, ahová ők megérkeztek. Vagy éppen az emberek mondták nekik ottlétüket, hívén, hogy összetartoznak. És persze Teofil nem tiltakozott.

− Kit? Kiket?

− Majd megtudod! Még mindig nem határoztam, hogy mit, mennyit mondjak el neked. Hogy mennyit merjek…

Kerecse nem szólt. Hagyta a társát gondolkozni. Aztán:

− Nem vagyok már olyan gyermek! Mint ahogy voltam, amikor találkoztunk. Huszonkét éves elmúltam!

− Öregisten tartson meg! Hanem azért mégis csak nagyon fiatal vagy. Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha még várok. Először érjük be a lovasokat! Akkor talán azt is megtudjuk, hogy mit terveznek. Tudok egy utat itt a hegyek között, talán eléjük kerülhetünk. Csak az a szekér…

− Nincs errefelé valami barátod? Megbízható ismerős, akinél hagyhatjuk?

− Jó helyen tapogatózol! De sajnos nem tehetjük! Mert, amellett, hogy esetleg bajba is juthatna miattunk a szegény ember, ha nem sikerül ez a küldetésünk, még szükségünk is lehet arra a szekérre! Inkább még helyre is hoznám, ha lehetséges.

No, Kerecse egyre kevesebbet értett ebből a titkolózásból. De látható volt, hogy Teofil sem határozott még. Sőt, egyre inkább elbizonytalanodott. Éppen ez a bizonytalanság vitte rá, hogy mégiscsak meglátogatták azt a bizonyos ismerőst.

Az ember semmiképpen nem látszott olyannak, aki azt a nagy figyelmet megérdemelte volna. Egyszerű, majdhogynem szegény háztartása volt, a felesége sem volt valami különleges.

Teofil – aki egyébként az út során mindinkább visszaváltozott Farkassá, mintha lehámlott volna róla a keresztvíz – a megérkezésük és a kötelező udvariaskodások után azonnal bezárkózott a gazdával, csak Kerecsét tűrve meg maguk mellett. Pedig felnőtt fiai is voltak a gazdának, de azokat meg az apjuk küldte el, hogy elintézzenek ezt meg azt.

− Milyen állapotban van az ösvény? – kérdezte.

− Amilyenben volt. Se jobb, se rosszabb.

− Elfér rajta a szekér?

− El, de szűkön.

A császár országában használt nyelvek egyikén beszélgettek, amit Kerecse is értett ugyan, de nem tökéletesen, mivel sokszor olyan kifejezéseket is használtak, amilyeneket még soha nem hallott.

− És valamilyen újság van? Mert mi már elég régen úton vagyunk, nemigen hallottunk semmit.

‒ Mire vagy kíváncsi? Avarországra?

− Arra is!

− Na hát ott azt történik, hogy a kagán meg a jugrus összeveszett egymással. Mert a jugrus szerint az uralkodó lagymatag, sem akarata nincsen, sem egy valamirevaló sereget nem tud összehívni, pedig a veszély a kapuk előtt van. A kagán ezzel szemben azt mondja, hogy az ellenség ereje túl nagy, úgysem tudnának megállni előtte, csak odaveszne egy csomó értékes ember.

− Hmmmm… Lehet, hogy mind a kettőnek igaza van. És mit mond a tudó?

− No, az meg hallgat. Lehet, hogy azt lesi, melyik lesz a kettő körül az erősebb. Pedig azt már egyből kijelenthetné. A harmadik! Vagyis császár lesz az erősebb. Már csak azért is, mert sokan járják most az országot az ő megbízásából, hogy a népet egymás ellen uszítsák. Úgy hallom, eléggé sikeresen. Nem tudom, mi lesz ebből. Pedig aligha tudunk másban bízni, mint tibennetek. De így – legyintett.

Teofil-Farkas mind szomorúbb lett a beszélgetés folyamán. Aztán megint kérdezett.

− És itt?

− Semmi. Hacsak azt nem vélem hírnek, hogy III. Tasziló herceg meghalt a börtönben. Jajj! – csapott a szájára – Kolostort akartam mondani.

− Nem volt pedig olyan öreg – vélte Farkas.

− Nem. Szerintem is megölték.

Farkas ettől kezdve hagyta beszélni az ismerősét. Alig szólt egy néhány szót. Aztán a házigazda még megkérdezte:

− Itt maradtok éjszakára?

− Szeretnénk! Ha befogadsz. És még volna valami! Ha lehet, a szekeret vedd gondjaidba!

− ?????

− Gyere! Megmutatom!

És ott hagyták Kerecsét egy valami félórára, hogy a szekér dolgát megbeszéljék.

De ettől fogva nem is nagyon volt mi egyebet megbeszéljenek. Csak este, lefekvés idején kérdezte meg a fiatalember, hogy:

− Milyen nyelven beszéltetek? Vagy beszéltünk?

− Bajorul. Ez is valami német -féle, de vannak különbségek. Mint bizonyára észre is vetted. Na de, alvás, mert reggel indulunk! Hosszú még az utunk!

Eleinte szótlanul mentek. Mindkettő rágogatta a gondolatait. Egyikük a szekéren, másikuk a lovon. Váltogattak egymást. Mivel más úton mentek, nem azon, ahol a lovasok, így nem is hallottak róluk semmit. Csak remélni tudták, hogy legalábbis beérik őket, de ha lehet, talán meg is előzik. Farkas néha dünnyögött maga elé, mint akit kemény gondok emésztenek. Kerecse annál felszabadultabb volt. Aztán egyszer:

− Az egyikük nő volt!

− Kiknek?

− A lovasoknak!

Farkas nagy szemet meresztett.

− És ezt csak most mondod?

− Mert csak most jöttem rá. Már indulás óta töröm az agyamat, hogy mi volt olyan nagyon furcsa számomra. Hát az, hogy nő volt. Kilenc férfi, meg egy nő.

− Biztos vagy benne?

− Egészen biztos. De leginkább tegnapelőtt óta. Akkor este láttuk őket, s mivel közel voltak, meg tudtam figyelni. Férfiruhában volt, s igyekezett is annak látszani, de nő volt. Olyan volt a mozgása. Aztán, hogy akkor este jól láttam. Meg azt is, hogy a többiek igyekeztek bújtatni, mindig valamelyik eléje állt, mintha titkolnák, hogy egy nő is van velük. Pedig nem volt se szép, se fiatal. Inkább olyan… te korodbeli. Bocsáss meg, ha bántó lettem volna, de nem volt másképp, hogy kifejezzem.

De Farkason egyáltalán nem látszott sértődöttség. Inkább mintha megvidámult volna. Vagy valami nagy kő esett volna le a szívéről. Ki is mondta:

− Köszönöm! Hogy elmondtad!

− Rokonod tán neked az a nő?

A másik nevetett.

− Dehogyis! De most már legalább tudjuk, hogy mire készülnek. Nem akarják megölni. Legalábbis egyelőre nem. Persze, azt később is megtehetik. Bármikor. De nem hinném! Valami egyéb céljuk van vele.

− De kivel?

Farkas a fejét ingatta.

− Dehát te egyáltalán nem figyeltél arra, hogy mit beszéltünk a tegnap délután a házigazdánkkal?

− Nem nagyon. Az érdekelt, ami Avarországra vonatkozott. Attól szomorú is lettem. De a többi… gondoltam, udvariassági formula volt.

− Fenéket volt az! Az volt a lényeg! Csak be kellett csomagolni a többi közé! Hogy még ő se sejtse, hogy az minket érdekel!

− Dehát miért érdekelne minket harmadik Tasziló? Aki ráadásul úgyis már meghalt?

− Tudod te egyáltalán, hogy ki volt?

− Hogyne tudnám. Bajor király. És úgy néz ki, hogy Carolus császár szemet vetett az országára. És elvette, őt pedig kolostorba kényszerítette. Most meg, mint hallom, meg is ölette. Nem vagyok olyan műveletlen, hogy ne tudjam! Csak hát, úgyis meghalt már! Nem tehet semmit. Se jót, se rosszat. Nekünk.

Farkas oldalt fordította a fejét ahogy lovagolt, most ő ült a szürkén és Kerecse volt a szekéren, hogy könnyebben magyarázzon.

− Nos hát barátom, jó ha tudod, hogy ez a játszma bonyolultabb, mint gondolnád. Előzetesen jobb ha tudod, hogy nem is ő a játék igazi tétje. Hanem az asszony. Lúdberke! Ez a neve.

− Miért? Hát ki az az asszony? Istennő talán?

− Majdnem. Minden esetre, a népe isteni eredetűnek tekinti. Sok népnél van ez így! Hogy az uralkodót isteni eredetűnek tisztelik. Hát ez a Lúdberke asszony, a legutolsó langobard királynak a lánya. Illetve, persze a királynénak is, mert ez a fontosabb. Mert náluk is van egy olyan szabály, vagy törvény, hogy a trón igazi örököse nem a királyfi, hanem a királyné lányának a férje. Mint az etruszkoknál. Hallottál már róluk?

− Igen. Ők is olyan római -félék.

− Nem csak félék, hanem azok is! Legalábbis Róma városa, amely a nyugati kereszténység központja is, éppen Etrúria határán van.

Most Kerecse volt soron a gondolkozásban.

− Ezek szerint azok a lovasok…

− Úgy van! Azok a lovasok most éppen hozzá igyekeznek. Illetve a kolostorhoz, amelybe ő van bezárva.

− és meg akarják ölni…

− Ez nem biztos. És legalábbis nem éppen ez lesz az első dolguk. Mert akkor nem kellene egy nő is velük legyen. De megszöktetni, azt mindenképpen meg akarják. Aztán, talán férjhez kényszerítik, lehet, hogy pont a császárhoz, hogy jogalapja legyen a lombard királyságra. Látod? Ilyenek ezek az uralkodók.

Azt már nem magyarázta, hogy éppenséggel milyenek, de lehetősége sem volt rá. Az út összeszűkült, alig lehetett menni rajta, még olyan hely is volt, ahol a kereket meg kellett emelni, hogy egy nagy kövön átdöccenjen. És ráadásul jócskát dörrent az ég is. A hegy teteje fölött, vagy éppen érve is azt, fekete felhők gomolyogtak. Nyári vihar készült. Fel kellett állítani a szekér tetejét fedő vásznat is, amelyet a legutolsó házigazdájuktól kaptak. Az is munka volt, jókora. De legalább a párnák nem áztak meg. Amelyek egyébként szintén ugyanonnan származtak.

Aztán csak botladoztak tovább felfelé.

− Az ördöng! Még a lovak is lesántulnak ezeken az éles köveken!

De szerencséjük volt. Sem a lovaknak, sem a szekérnek nem történt baja.

És egyszerre csak fent voltak. Hogy a viharfelhők közben eltakarodtak, csodálatos látvány tárult eléjük. A hegyoldal, amely meredeken lejtett, odalent a szép, tágas völgy, síkság, amelyen messze, alig láthatóan mint egy ezüst csík húzódott keresztben kanyarogva a folyó.

− Pó! Ez a neve – világosította fel Farkas – vagy egy jókora mellékfolyója.

− Voltál már itt?

− Igen, de már évekkel ezelőtt.

A magasságból a másik, kényelmesebb utat is lehetett látni. Mint apró bogarak, mozogtak rajta az emberek. Egyszerre csak megpillantották a tíz pontocskát, kényelmesen lépegetni egymás nyomában.

− Hamarabb leérünk. De nem sokkal – állapította meg az idősebbik férfi.

− Akkor mennünk kell! Sajnos! Pedig szívesen elüldögélnék itt csak, hogy nézzem.

− Egy kicsit pihenhetünk. Nem baj, ha nem érünk oda elsőnek. Csak ne legyenek ők túl nagy előnyben! Akkor elszelelnek és nem tudjuk, hogy merre mentek. Mert több út is van. Nekünk meg úgyis egy kis megbeszélnivalónk van.

− Akkor mondd! Hallgatlak.

− Nos, közben is nézheted a tájat! Csak figyelj rám is!

− Figyelek!

− Tehát most már tudjuk, hogy tízen vannak. Mert a nő is ellenség lehet. Ki kell találnunk valamit, hogy lecsökkentsük a számukat. Legalább annyira, hogy a mostaninak a felényien legyenek. Értesz? Mert ilyen túlerővel nem bírunk meg nyílt harcban. Már pedig győznünk kell! Ha azt az asszonyt meg akarjuk menteni. Különben azonnal elvágják a nyakát mint a csirkének. Ami persze így is megtörténhet, de én remélem, hogy nem fog.

− Azt hiszem, hogy fölösleges. Mást kell kitalálnunk!

− Miért?

− Azért, mert ahogy lakott vidékre érnek, azonnal embereket fognak toborozni. És lehet, hogy még többen lesznek majd.

− Jól okoskodsz – dicsérte meg Farkas a fiatalembert – de nem teljesen. Mert ezek a császár katonái. Itt tehát ellenséges földön vannak. Azt hiszem, őrizkedni fognak bármiféle toborzástól! Mert az itteni nép, mint már mondtam, szentként tiszteli a királynéját. Nem! Nem mernek majd toborozni. A Lúdberke elrablására meg éppen nem. De nem is találnának! Sem pénzért, sem parancsra. Mert ha nem így lenne, ha nem ellenség közt lennének, akkor egyetlen, vékony, fiatal asszony elrablásához négy ember vígan elég lenne.

− Te láttad már azt a nőt? Ismered?

− Hogyne ismerném? Mit gondolsz, miért jártam én itt négy évvel ezelőtt? Csakis a házasságkötésre!

− A herceget is ismerted?

− Őt jobban. Nem sok vizet zavart – és hozzátette – szegény! Na de, eltértünk! Tudsz bánni az íjjal?

És egy jókora visszacsapó íjat húzott elő a szekérderékból. Persze… leeresztett állapotban. Felajzotta és a nyílvesszők is előkerültek.

− Na, kipróbálod?

− Ki, ha akarod! De tudok jobbat!

− Mit tudsz? Beszélj!

Kerecse felelet helyett gyorsan öt bicsakot (így nevezték akkoriban a bicskát) húzott elő rengeteg zsebének valamelyikéből, s szempillantás alatt ki is nyitotta őket.

− Mármost kedves tanítóm! Ott van az a szép egyenes fa, olyan negyven lépésnyire! Éééés – nagy gyorsasággal eldobta mindegyiket, hogy egymás alatt sorban beleálltak a fa kérgébe. Csak az egyik lógott ki a sorból, az is alig volt észrevehető – ha mármost harminc lépésre meg tudom közelíteni, és ha nem fedi vaspáncél, akkor nyert ügyem van. És amint látod, nem üt szemen már egy postányiról is, mint az íj!

Farkas odament a fához és megnézte. Biz’ azok jó mélyen bele voltak állva a fába. Kerecse is odament és egyenként kihúzta őket. Még szeretettel le is törölgette a kedves fegyverét.

− Ejha! Tudsz! Nagyon tudsz! Hanem most már egész biztonsággal tudom, hogy az az ember, aki engem fiatal koromban majdnem megölt, az csak a te apád lehetett. Senkit nem tudok a világon, hogy így bánik a bicsakkal, a Kerecse nemzetséget kivéve!

A fiatalabbik óvatosan a nehéz lovassági pallos felé pislogott, de Farkas nevetett, a pallos pedig nem mozdult.

− Ne félj! Nem haragszom már! Még apádra sem! Majd, ha találkozunk, megisszuk rá az áldomást és borítsa feledés! Igazán jó fiú vagy! De talán menjünk, mert az idő múlik. Ki kell szabadítanunk Lúdberke királynét. Aki egyben királynő is most már. Egyedül, saját jogon!

A lovasokat egész útjuk alatt jól szemmel tartották. De azok nem látszottak tudomást venni róluk.

− Annál jobb!

A síkságot helyenként ligetes erdő borította. Ez is nekik kedvezett.

És meglátták a kolostort. Jókora épület volt, szép, mívesen megépítve. Kert is tartozott hozzá és lejárat a folyóhoz. Alighanem tisztálkodás céljából.

A két férfi időről időre visszament az erdőbe, őrködni. És amikor visszamentek, minden alkalommal eggyel kevesebb volt a lovas. A kolostorhoz érkezésük utáni második napon úgy tűnt, hogy valami történni fog. Így is lett. Vagy öt apáca, idősek, s fiatalabbak, jöttek ki a folyó felőli bejáraton, s belecsobbantak a vízbe. A ruháikat is levették, az idősebbek nem mindet, a fiatalabbak mindet. Ládákat is hoztak magukkal, azokat kinyitották, s mindenféle egyéb ruhákat vettek ki azokból. Mostak. A két férfi nézte őket, s gyönyörködött.

− Nauszikaa! – szólt Kerecse suttogva.

Farkas elégedett mosollyal nyugtázta a műveltség megfelelő időben történt megnyilvánulását.

− Csak éppen, hogy most nem ők fognak minket megmenteni, hanem épp fordítva.

Aztán, mert az idő múlt és valamit tenni is kellett, Farkas egyszer csak a szájába vette két ujját és akkorát füttyentett, hogy tán még a Mennyországban is meghallották. Amely, köztudomású, hogy az apácákhoz egész közel szokott lenni.

Lett nagy sikítozás, kapkodták magukra vissza a ruhákat. Farkas rámutatott az egyikre, aki a legfiatalabbnak tűnt a többi közt. Ebből Kerecse tudta, hogy ő az. Akit mindenképpen, élve, vagy halva, el kell vinni. De inkább élve.

A nők tódultak ki a folyóból. És ahogy az már ilyenkor lenni szokott, éppen akkor történt a baj. Két lovas trappolt ki az erdőből, felkapták Lúdberkét (most már csak ilyen néven emlegették, pedig időközben Farkas megmondta az igazi nevét is) feldobták egy lóra és vitték.

Kerecse fel akart ugrani. De furcsa módon, Farkas volt az aki visszanyomta.

− Nyugalom! Nem szaladnak ki a Világból! Már úgyis csak négyen vannak. De nekünk most van még egy kis dolgunk. Ne félj, rövid lesz! Addig, hadd higgyék magukat biztonságban! Nem akarom most elveszteni, ha már eddig eljöttünk! – és jól érthető mozdulattal húzta el egy ujját a nyaka előtt.

Aztán, amikor már messze, hallótávolságon kívül tudták a lovasokat, Farkas is feltápászkodott és elindult a kolostor elülső ajtaja felé. A társát is hívta magával.

− A főtisztelendő apátnőt keressük!

− Én vagyok! – jelent meg egy idősebb nővér, akinek ráncos arca elárulta a korát, olyan hirtelen, mintha parancsra tenné. Szigorú volt és ellenséges tekintettel méregette őket – Még van merszük idetolni az ördögi ábrázatukat, azok után, amit tettek?

− Bocsásson meg főtisztelendő anyám, de azok nem mi voltunk – felelte Farkas egy olyan nyelven, amely hasonlított a némethez, hasonlított az avarokéhoz is, de mégis, Kerecse alig egy-két szót értett meg belőle. Nem is érthetett, mert Farkas lombárdul beszélt. És fiatalabb társának megint volt alkalma elcsodálkozni, hogy az ő tanítómestere milyen sok nyelven ért.

Az apátnő viszont érezhetően megváltozott a hazai nyelv hallatán.

− Hát akkor kik vagytok?

− Mi azok, aki nem megölni akarjuk a királynőt, hanem megmenteni – de ezt már rendes német nyelven mondta, feltételezve, hogy az apátnő érti ezt a nyelvet. Mert ő maga tudott ugyan lombárdul, de nehezére esett a beszéd azon a nyelven. Valóban, az apátnőnek elég is volt annyi. Egy vendégszobába invitálta a két férfit és kikérdezte őket nemcsak a jövetelük céljáról, hanem arról is, hogy hogyan gondolják azt véghezvinni. Farkas, látva a főnöknő megszelídülését, gyorsan elmondta, hogyan indultak útnak, amikor meghallották, hogy Tasziló meghalt, hogyan ritkították a lovasokat, s miért tudtak azok mégis meglépni a királynővel.

− Elbíztuk magunkat – vallotta be szomorúan Farkas.

− Férfinép – válaszolta az apátnő lebiggyesztve az ajkát. Alighanem volt némi tapasztalata ilyesmiről, fiatal korából – akkor hát elvesztettétek – summázta aztán.

− Dehogyis! Hiszen csak nem nyelte el őket a föld!

− És ha megölték?

− Akkor a holttestét vissza fogjuk hozni. De remélem, hogy él!

− És akkor élve hozzátok vissza!

− Sajnos nem, főtisztelendő anyám! Ez a hely már nem biztonságos. Máshová kell vigyük.

− Hová?

− Azt nem mondhatom meg! Sajnálom! De, hogy tudd, ha meghalt, visszahozzuk! Ha nem hozzuk vissza, akkor él, vagy pedig mindhárman meghaltunk!

Az apátnő lehajtotta a fejét. Megértette, hogy most már nem lesz nekik királynőjük. De legalább élni fog, ha máshol is, ha messze is tőle.

− Gyertek fiúk, térdeljetek le!

Aztán azt mondta:

− Megáldalak titeket az élő, egy igaz Isten nevében! És ennek a szegény országnak a nevében is, amely ímhol, már nem is ország!

Aztán elfordult, hogy letörölje a könnyeit. Amelyek bőségesen öntözték a ruháját. Végül pedig visszafordult és reszketve bár, de egymás után rátette a jobbkezét mindkét férfi fejére.

Az idő délutánba hajlott, el kellett indulni.

− Ezek vajon hol táboroznak? – kérdezte Farkas – Van némi elképzelésed róla?

− Azt hiszem, tudom is! De ne siessünk, hadd sötétedjen be. Majd ha közelebb leszünk, a tábortűz mutatja az irányt.

Így is történt. Tisztességes tábortűz volt, négy embernek több is mint elég. Úgy közelítették meg, hason csúszva, hogy a zaj amit ütöttek, elveszett az erdő neszei között. Olyan közel lopóztak, amilyen közelre csak lehetett anélkül, hogy észrevehetők legyenek. Akkor Farkas intett. És, aznap már másodszor, a szájába vette két ujját és hatalmasat füttyentett. A tisztáson ülő emberek egyszerre ugrottak fel. Ugyanakkor elindult a Farkas nyílvesszője is, s az egyik ember hangtalanul vissza is esett.

Lúdberke még mindig a ló hátán lógott.

− Csússz le a lóról! – ordította oda neki Kerecse németül, mert a német tudásában jobban bízott.

− Nem tudok – kiáltotta vissza neki a póruljárt királynő – ide vagyok kötözve!

És valóban, ahogy feszegette, jól láthatóvá vált a vastag szíj.

„Anyám! Most kéne az az áldás!” és repült a bicsak surrogva, forogva, keresztül a levegőn, és pontosan úgy vágta át a szíjat, hogy az kétfelé vált, de a királynő testét meg se érintette. Lúdberke lecsúszott a lóról.

Az egyik ember akkor odament hozzá egy hatalmas késsel, föléje hajolt és így szólt:

− Nekem így is jó – és föléje hajolt a késsel. Valószínűleg a nő volt.

De repült a másik bicsak is és a nő is csendben összeesett. Estében egy kicsit megsértette a királynő vállát.

− Kardra aki bátor!

A két megmaradt ember ordítva rohant arrafelé, amerre őket sejtette. Kerecse érezte, hogy az izgalomtól mindjárt összeesik. „Mégiscsak jobb lesz a bicsak! Biztosabb!” és csak amikor az a kés is célbaért, akkor esett össze az izgalomtól. Arra tért magához, hogy Farkas éppen végzett az ellenfelével.

− Bocsáss meg tanítóm! Lehet, hogy nem voltam elég bátor! De a mentés most fontosabb volt, mint az én vitézségem!

Az idősebbik letérdelt mellé, ölbe vette a fejét és úgy nyugtatgatta.

− Ne búsulj vitézem! Pontosan azt tetted amit kellett! Megsebesültél?

− Csak a büszkeségem. Így viselkedni egy királynő előtt!…

Lúdberke is feltérdelt fektéből. A válla egy kicsit vérzett, de egyébként nem volt semmi baja. Akkor látták, hogy a két keze még mindig össze van kötözve. Farkas kibontotta. Közben Kerecse arra gondolt, hogy ha a lány (asszony?) kötéllel lett volna a ló hátára kötözve, soha nem vágta volna át azt a bicsak.

„Hoppá! Össze kéne szedni! A bicsakokat!”

Ahogy felálltak, egyszerre a nő és a férfi, meglátták egymást. És a szemeikből akkora fehér meg piros villámok csaptak ki egymás irányába, hogy azt csak az nem látta, aki egyszerre volt vak és lelketlen.

De Farkas egyik sem volt. Ezért hát odalépett kettőjükhöz és összeölelte őket. Közben azt mormogta:

− Így van ez gyermekeim! Pontosan ettől féltem, de most már azt mondom, így van ez jól! De most már aludni kéne, mert reggel indulnunk kell. Mert megyünk. Én haza, ti pedig, ha nincs ellenetekre, velem fogtok jönni. Jó lesz ott nektek is, ahol nekem jó! Te, Lúdberke a szekérben alszol, mi pedig Kerecsével két oldalt a szekér mellett! Jó lesz így?

Kicsivel később a királynő kiszólt a szekérből a Kerecse felőli oldalon:

− Kedvesem! Milyen nevet adott nekem a te barátod? Mert hasonlít a régi nevemhez, de mégsem ugyanaz.

A férfi megmondta.

− És mit jelent?

− Egy olyan berek, kisebb bokros hely, ahol két lúd, egy gúnár meg egy tojó, békében elfér.

A nő kinyúlt az egyik kezével és megérintette a fiút.

− Jó! Ezentúl mindig így nevezzetek!

És nyugodtan elaludt a szekéren. Úgy érezte, hogy soha életében még ilyen nyugodt és elégedett nem volt.

Tíz lépésre tőle ellenséges katonák holttestei, ő pedig aludt csendesen, mint egy kisbaba.

Valamivel több mint egy hónap múlva a Don melletti Szárkel várában, a kolostor templomában egy görög ortodox pap összekötötte két ember, egy nő és egy férfi kezét, miközben kérdezte:

− Lúdberke asszony! Akarod-e férjedül a melletted álló Kerecse nembéli Kerecsét?

− Akarom!

− Kerecse nembéli Kerecse vitéz! Akarod-e feleségül a melletted álló Lúdberke asszonyt?

− Akarom!

Ez idő alatt, messze tőlük, Avarország felében, abban a részében amely a Dunától nyugatra, vagyis a császár országa felé esett, a nép egymást gyilkolta polgárháborúban. Idegen érdekek szerint és idegen hatalom uszítására.

Ugyanakkor a Dunától keletre eső országrészben nem volt már sem katona, sem uralkodó.

Légy velünk, Öregisten, ne hagyj el!

A boldog fiatalok egy kis faházat építettek Ilona asszony háza mellett.

Farkas megint Teofillá változott és újra bevonult a kolostorába, ahonnan csak a nagy veszély űzte ki a világba. Az a veszély, amelyen segíteni úgy sem tudott, de amely azt a szerencsét hozta, hogy két emberi lelket megmenthetett.

T. Igor Csaba
Author: T. Igor Csaba

1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

− 2 = 5

ars politica

Végre vége a kampánynak. Leszavazott mindenki meggyőződése szerint, vagy farhát csomag mennyiségének megfelelően. Volt, aki kézpénzt is elfogadott. (Nem, nem írtam el. A kezébe kapta

Teljes bejegyzés »

Mezei haiucsokor

Keresd a képet Berki hadakban tisztul Érik a dallam   Hersen a pázsit Réti világnak hódol Lakója halkan   Éteri légben Kanyarog jámbor felleg Levegőárban

Teljes bejegyzés »

Mozsasarcos galambharcos

[Duplázott haiku]   Galambkavalkád Remél falatkát Őrült morzsareménnyel Harcol a placcon hévvel Gyilkos eréllyel Galambepével Author: M. Tóth Sándor 1955-ben születtem Tatabányán, azóta is itt

Teljes bejegyzés »

Az univerzum döccenése

Simogató zene, bódító színek, illatok fürdették azokat, akik már átlibegtek Péter rafinált ajtaján. A kaput csupán résnyire nyitotta, mert az érkezők akár a kulcslyukon is

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

Hársfák

Hársak árnyas alagútján haza indultam. Néztem, ahogy az ágak között a napfény megcsillan.   Hársak édes illata a valóságból kirántott. Új köntösbe öltöztette az aszfalt

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

pesszimizmus

Andreának (alias Hárpi, „a Párja”) boldog voltam, vagyok, leszek gondoltam, míg veled voltam,   de mióta elhagytál és elhagytalak, kezemen nem érzem illatodat,   azóta

Teljes bejegyzés »