Asszonysorsok-Terike

Vénasszonyok nyara van. Fullasztó, páratelt hőség. A nyár zivataros volt, s most is lóg az eső lába.
A konyhában állok a tűzhely előtt, az öntöttvas serpenyőben lecsót kevergetve.
Kolbásztökös lecsót!

Képek villanak be a múltból…
A kakucsi kis ház kerekes kútjának kávájára felfutott kolbásztökről, melynek száráról néhol méteres hosszúságú, halványzöld, kolbász vastagságú tökök lógtak.
Azelőtt sosem láttam ilyet, nemhogy kóstoltam volna.
Ráadásul azt is megtudtam a kolléganőmtől Terikétől, hogy nem kell az egész termést levágni, elég csak a szükség szerinti darab, a többi rész életben marad , s tovább növekszik.

Terikét a nyolcvanas évek elején ismertem meg.
A gázkészülékgyártó vállalat laboratóriumában dolgoztam akkoriban. A főnökünk Pista, az egyik napon bemutatott egy alacsony, nőies formájú barna hajú nőt, azzal,hogy felvette bújtatott laboráns állományba, de miután nincsen semmilyen végzettsége takarítónőként fog dolgozni.
Ez a „státusz” nem hozott népszerűséget Terikének, s többen kicsit lenézően tekintettek rá.
Karon fogtam, s megmutattam neki az öltözőnket s a hátsó laborban azt az íróasztalt, ahol senki nem ült, s mondtam, hogy azt birtokba veheti.
Hálás volt.
Megkért, hogy használhassa a labor középső helyiségében álló gáztűzhelyet.
Ettől kezdve amikor reggel a labor bejárati ajtaján megnyomtam a csengőt, s a mágneszár rekedt berregéssel kinyitotta az ajtót, már éreztem a kávé bódító illatát.

Jó volt így érkezni! Mintha hazaértem volna, ahol valaki vár!

A több helységből álló munkahely irodái az utcai szinten voltak.Lepakoltam a kabátomat, a táskámat, s az első utam a hátsó, legkisebb helyiségbe vezetett.
Ennek egyik sarkában állt a tűzhely,mely eddig leginkább azt a célt szolgálta, hogy termosztátok működését vizsgáljuk különböző hőmérsékletű olajban.
A környezet egyébként is eléggé sivár volt. A legalább hat méter magasan lévő menyezetről hatalmas ernyőjű elszívók, s különféle vezetékek lógtak be a térbe. A padló egy részét a készülékvizsgáló állások vasállványainak erdeje alatt betonból készült medencék foglalták el. A múlt század eleji ipari épület hatalmas ablakain vaskeretek szabdalták apró négyzetekre az üveget. Ezeken keresztül viszont csodálatos látvány tárult a szemünk elé nap,mint nap, az év minden szakában.
A műút túloldalán hullámzott medrében a Duna körülölelve a Margit szigetet.
A reggeli kávézás élményét csak növelte, hogy Terike kékvirágos Rosenthal kávéscsészébe öntötte az illatos nedüt. A leheletvékony porceláncsésze és tányér valahogyan túlélte a háborúk viharait, bár mindössze négy maradt belőle, ezért úgy döntött, hogy hálából megörvendeztet bennünket vele.
Még a kávé íze is fenséges volt ezekben a pillekönnyű csészékben.

De nem csak ez volt Terike jótéteménye.
Egyre gyakrabban kényeztetett bennünket, városi nőket, igazi házikoszttal.
A gulyásba, krumplipaprikásba, lecsóba való zöldségek mind a saját kertjükben termettek, sőt a kolbász is igazi házikolbász volt.
Így némely reggelen nem csak kávéillat lengte be a helyiségeket.
Mire a többiek és a főnökünk is megérkezett, már működésbe léptek a nagy teljesítményű elszívók, hogy a laborba nem illő szagok eltűnjenek.

Terike egészen fiatal lány volt amikor hírét vette, hogy a budapesti gyárba munkásokat toboroznak a főváros környéki falvakból. A gyár munkásszállító buszokat biztosított és jól fizető betanított munkát ígért. Ő mártó lett a zománcüzemben, de jó néhány év után a keze ekcémás lett a folyékony zománctól. Elküldték volna, de véletlenül találkozott a gyárudvaron a mi főnökünkkel, akit régóta ismert a szomszédos faluból, s aki felajánlotta, hogy segít neki.

Így lett laboráns, s lassan-lassan mindenki megszerette, vagy legalábbis elfogadta őt.

Akkoriban már – ha a párttagság nem is volt kötelező – mindenkinek brigádtagnak kellett lennie, hogy a csapatszellemet erősítse.
Volt hát brigád napló, melyben rendszeresen bejegyzéseket kellett tenni különféle közös tevékenységekről, s bizonyítékként fotókat kellett beleragasztani.
Ez az elfoglaltság a napi nyolc órai munka két óra utazás, s a család – férj és gyerekek mellett – már egyáltalán nem hiányzott nekem, s ezért próbáltam kibújni alóla.
Nem mentem színházba, vacsorákra, egész napos kirándulásokra, amelyeket valamelyik kolléga hobbitelkén töltöttek a többiek.

Csak Terikével tettem kivételt amikor meghívta az egész brigádot falusi házukba. Talán nosztalgiából is vágytam már egy jó kis falusi környezetre, hiszen én is falusi lány voltam.
Amikor megérkeztünk az udvaron már állt a nagy méretű asztal abrosszal leterítve, körülötte székek, s a nyári konyhából ínycsiklandó illat szállt a levegőben.
Először megmutatta nekünk a házat s a kertet.
Jó falusi szokás szerint szinte minden munkát a nyári konyhában végeztek, pedig vele szemben a telek másik oldalán ott állt az összkomfortos modern ház fürdőszobával, s angol WC–vel.
A kertben harsányan zöldelltek a konyhakerti növények, a terméseik az átlagosnál hatalmasabbak voltak…mintha az orosz csodakertész Micsurin kertjében jártunk volna, bár mindez biztosan Terike és férje – aki a TSZ-ben dolgozott traktorosként – szorgos munkájának eredénye volt.

Jól telt el a nap, s a kiadós házikoszt után Terike még mindenkinek csomagolt tojást, zöldségeket, befőtteket útravalóul.

Hálás voltam az adományokért, s azután még inkább pátfogásomba vettem őt.

Teltek-múltak az évek, s a mindennapok monoton ismétlődése kicsit talán közömbössé tett bennünket egymás iránt is, míg az egyik nap Terike nem jött dolgozni.
El sem tudtuk képzelni mi lehet, s akarva-akaratlanul baljós gondolataink támadtak.
Mindezek beigazolódtak amikor délután telefonált és elmesélte, hogy a férje agyvérzést kapott, s ott ül mellette a kórházban.

A férfi nem tért magához még másnap sem, majd harmadnapra meghalt.
Terike vigasztalhatatlan volt, hiszen fiatal lány kora óta ismerte a férfit, s ismeretségük első percétől az utolsóig nagy szeretetben éltek.
Ezután már nem volt az a szívből mosolygó kedves nő, a gondok és az egyedüllét felemésztették az erejét és jókedvét.
Pár évre rá nyugdíjba ment, ötvenkét évesen.

A sors teljesen elsodort bennünket egymástól, hiszen én akkoriban sokat utaztam, a világot jártam, így nem is hallottam róla.
Rohamléptekben eltelt húsz év s már én is egyedül éltem nyugdíjasan, amikor egyik este megcsörrent a telefonom.Terike volt a vonal másik végén.

A már megfáradt hangja is felélénkült s nagy örömről tanúskodott, amikor meghallotta a hangomat
– Úgy örülök neked Nórácska! Tudod többször kerestelek az utóbbi pár évben, s azt hittem, hogy esetleg külföldön élsz s nem tudlak már soha elérni.
– Valóban sokat voltam külföldön. Dolgoztam, utazgattam, majd a lányom kisfiára vigyáztam évekig Hollandiában, de most egy ideje már itthon vagyok. Mi van veled? – kérdeztem
Terike hangja síróssá vált, miközben elpanaszolta az utóbbi évek történéseit.
Már csak a kis nyárikonyhát használja ott főz, ott mosakszik egy lavórban esténként, s telente egy vaskályhában fával fűt.
– Mi lett a szép házatokkal? – kérdeztem
– Odaadtam az unokámnak és a családjának, s azóta már be sem mehetek – panaszolta
– Olyan jó lenne beszélgetni valakivel. Nagyon egyedül vagyok. Nem tudnál kijönni hozzám?
Megígértem, hogy másnap kimegyek hozzá.

Amikor elköszöntünk hosszasan hálálkodott.
Másnap délelőtt elindultam a Pest környéki faluba autóval, s amikor lekanyarodtam a főútvonalról, már messziről feltűnt Terikéék háza. Az egész porta nagyon takaros volt, a ház előtt ezer színű őszirózsák virítottak. Eszembe is jutott, hogy ilyentájt hányszor hozott nekem a laborba egy-egy csokrot, hogy megörvendeztessen.
Terike már a kapuban állt – ki tudja mióta? – s boldog mosollyal az ajkán fogadott, s szinte ropogtak a csontjaim olyan erősen szorított magához.
A finom ebéd utáni kávézás közben megeredt a nyelve. Mintha felhúztak volna egy zsilipet úgy ömlöttek belőle a talán évek óta bennerekedt szavak.
Elpanaszolta, hogy az unokája és a családja nagyon gonoszul bánik vele, annak ellenére, hogy rájuk iratta az egész életük munkájából épített házat. Az unoka menye eltíltja tőle a pici dédunokáját, mert lenézi, s „buta, koszos parasztnak nevezi”.
Sajnos a nyugdíja nagyon kevés, alig tud kijönni belőle, s a fia is munkanélküli így csak fizikai munkával tudja segíteni.
Fájt a szívem Terikéért, s úgy gondoltam, hogy talán azzal segíthetek neki legtöbbet, ha egy nagyobb címletű pénzt dugok a köténye zsebébe távozáskor.
Amikor indulni készültem egy telepakolt műanyag zacskót vett elő a spájzból, s még ő sajnálkozott, hogy most nem tud többet adni nekem. Tudtam, hogy nem sérthetem meg azzal, hogy visszautasítom az ajándékait a háztájiból, így csak megköszöntem, s megpusziltam érte.
Már szálltam be az autóba amikor egy gyönyörű csokor őszirózsával utánam szaladt.
Elfutotta a szememet könny, s arra gondoltam, hogy ritka az olyan ember, aki akkor is ad, ha már neki is alig maradt valamije és nélkülözik.

Alighogy hazaértem megcsörrent a telefonom. Terike hívott. A hangja el-elcsuklott a sírástól, miközben hálálkodott, s azt motyogta:
– Nórácska, megtaláltam a pénzt a kötényemben miután elmentél. Nem is tudom…ez nagyon sok pénz!…a havi nyugdíjam alig valamivel több…rajtam még soha senki nem segített…még a családom sem…hogy éppen egy kolléganőm ment meg! Nagyon köszönöm! Így legalább meg tudom venni a téli tüzelőmet.

Ezután soha többet nem beszéltem vele. Egy félév múlva az unokája keresett meg az interneten, s elmondta, hogy Terike meghalt, nem sokkal azután,hogy a fiát halálos baleset érte.
Azóta is sokat tűnödöm azon, hogy miért ilyen igazságtalan az élet, s miért ad ilyen sanyarú sorsot egy ilyen csupaszív embernek.

Néha kezembe kerülnek a képek amelyek azon a brigádtalálkozón készültek ott náluk, a falusi házukban, amikor még mindenkije élt akit szeretett. A boldog mosoly beragyogja Terike arcát.

Most már így marad meg az emlékeimben.

Bollók Irén
Author: Bollók Irén

„…Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.” (Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről) Bollók Irén vagyok, a gyerekkori becenevemen Sutyi. Az Alföldön születtem, s ott is töltöttem a gyerekkoromat és a fiatalságomat, ezért áll hozzám közel a Móra idézet. Akkoriban az ötvenes években egy kis faluban teljesen más volt az élet,mint ma. Sok szempontból sokkal nehezebb, de a nehézségek ellenére az emberek mégis összetartottak, segítették egymást. A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes évek közepétől a falu központjában az apai nagyapámtól örökölt vertfalú vályogházban, amely még ma, több,mint száz év után is áll. Ábrándos, zárkózott gyerek voltam, s gyakran merültem el a könyvek varázslatos világában.Jórészt azért is, mert ilyenkor a fantáziám mindig máshova vitt, s beleláthattam más korok, más tájak, városok, emberek életébe. Talán, ha apám nem figyelt volna rám, s nem terelgetett volna vissza a való életbe, elveszek az élet útvesztőiben. Tőle tanultam, hogy a...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Rózsa Iván: Még élünk!

Rózsa Iván: Még élünk! Mennyi, mennyi szószátyár, naplopó, cselszövő gazember! De itt vagyunk mi is, és még élünk! Budakalász, 2024. március 1. Author: Rózsa Iván

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Még mindig

Rózsa Iván: Még mindig Igaznál több a Hazug ember. Megváltó, Tényleg működtél? ! Budakalász, 2024. február 17. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Biztos?

Rózsa Iván: Biztos? Nem csak a való Lét, bizonytalan az is; Mi van odaát? Budakalász, 2024. február 16. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Mágnes

Rózsa Iván: Mágnes (Három haiku) Elment mellette, És mágnesként vonzotta Magához a hölgy. Japánba repült, Hisz mágnesként vonzotta A szent hegy, Fudzsi. Japánba készülsz, Mágnesként

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Nyuszi-forradalom

Rózsa Iván: Nyuszi-forradalom Az állatoknak kell végül megmenteniük a Földet! Szavaimon bennfentes „okostojások” jót röhögnek… Lázadjatok fel delfinek, majmok, kutyák, macskák: Takarítsátok el az emberiség

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Fejlődés?

Rózsa Iván: Fejlődés? Lásd, emberiség: Hanyatlással fejlődünk! Kiirtjuk magunk… Budakalász, 2024. február 28. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek

Teljes bejegyzés »