Lélektakaró-3.rész

Az ablak zsalugáterének rései között betüremkedő reggeli fénysugarak elűzték a sötétség gonosz árnyait
Restellte, hogy ilyen sokáig aludt, lusta városi ember módjára, s amíg hosszan folyatta magára a zuhanyzóban a vizet, a kénes szag felidézte az ártézi kutat, mely a falu közepén állt emberemlékezet óta, s rozsdásodó vascsővén keresztül megzabolázhatatlanul és pazarlón ontotta az életet adó nedűt. Többször próbáltak ráerőltetni valamiféle elzárót, de konokul újra-és újra „ledobta” magáról, mint vadló a kötőféket. De a különcség része volt az is, hogy ha néha napján valamelyik játszópajtásának sikerült gyufát csennie lélekszakadva rohantak a kúthoz, hogy újra és újra megcsodálják, amint a víz a természeti törvényeket áthágva lángra kap.
Amíg idáig jutott gondolatban már nem csak lelkileg állt készen hanem szellemileg és fizikailag is a múltidéző sétára.
Ahogy a park fövenyén lépdelt, nem csak az öreg kertész jutott eszébe, aki hajdanán fáradhatatlanul metszette a sétautak menti bokrokat és az ágyásokban a rózsákat, hanem Radnóti Miklós gyönyörű versének sorai, melyek mintha éppen ezt a helyet idézték volna meg:

„és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,”

Felidéződtek benne a hajdani vasárnapok, amikor ünneplő ruhában sétálgattak a parkban a délutáni matinéra várva, külön csoportoka verődve a lányok és a fiúk, s néha egyikük-másikuk kacér pillantást váltott az ellenkező neműekkel.

A parkot négyszögben ölelték körbe a házsorok, az egyik oldalon viszont csak a vasútállomás épülete támasztotta a hátát neki. A hajdani állomásfőnöki iroda, a jegypénztár és a váróterem, ma cukrászdának, kávézónak adott helyet s a sínek sem áhítoztak már időtlen idők óta a pöfögő kisvonat után.
Pedig milyen ünnepnek számított hajdanán amikor felülhettek rá. Főleg télen, amikor a busz megfeneklett a földutak lovaskocsik által vájt kátyúiban. Akkoriban nem csak a mozdonyt fűtötték szénnel, hanem a vagonokat is, s ha tehették jó korán beültek a kályha melletti ülésekre melegedni.
De nemcsak a járási székhely piacterére vitt út, hanem az Újfaluból is vonattal jártak be a felsőtagozatba az iskolások.

A vasútállomás éppen a pékségükkel szemben volt. Délutánonként, mikor a szülei a hátsó kertben, vagy az állatok körül szorgoskodtak őt ültették oda a pékség ablakához, hogy szóljon ha vevő érkezne. Ült a dagasztóteknő tetején, az ablakpárkányra támaszkodva tanult, vagy csak mímelte, s közben az állomásra függesztette a tekintetét, ahol szinte mindig történt valami.
Az első szerelem szálai is itt szövődtek közte és egy újfalusi fiú között.
A falunak két része volt. Ófalu és az akkor még csak pár házból álló Újfalu. A két falu között a látóhatár széléig termőföldek nyújtóztak, amelyeket akkoriban a TSZ birtokolt. Az Ófalu szélén elterülő temetőtől az Újfalu szélső házáig egy hosszú földút kanyargott, mely kicsit olyan volt nekik gyerekeknek, mint egy demarkációs vonal. Ha nyaranta kisgatyában szaladgáltak a nyári zápor áztatta földúton, a parasztszekerek abroncsai által vágott sárbordák közötti langyos pocsolyában dagonyázva, Újfalu határában mindig megtorpantak, hiszen az ottani gyerekek idegenek voltak, nem egy iskolába jártak, s nem is akartak velük kapcsolatot teremteni.
Azután, amikor felső tagozatba léptek, már két osztálynyivá duzzadt a létszám, hiszen az Újfaluban csak alsó tagozat volt.
Az első tanítási napon kíváncsian méregették az „osztályidegeneket”, de azért lassan megbarátkoztak.
Akkoriban még nem érdekelték a fiúk, de mire tizenhárom éves elmúlt kész nővé serdült. A változás nyáron kezdődött s mire ősszel újra az iskolapadba ültek nem kerülte el a figyelmét, hogy egyre több fiú szeme akad meg rajta, hiszen nem lehetett nem észrevenni a domborulatokat, amelyekkel a természet kárpótolta a nővé érés fájdalmas és kellemetlen részéért.
Különösen egy fiú tetszett, Kovács Laci, aki már a tanítás első napján, egy kitépett füzetlapra írt pár sorral jelezte, hogy tetszik neki. A szerelmes levelet közös bizalmasukkal Katival juttatta el hozzá.
Ez így ment hónapokon keresztül. A levelek jöttek s mentek s a végén még egy iskolai mozielőadáson is egymás mellé keveredtek s eljutottak a „beteljesülésig”, vagyis, hogy meg merték fogni egymás kezét.
A film címére a mai napig emlékszik. Egy híres természetfilm volt, a címe: Gyöngyvirágtól lombhullásig.

Igaz a film lepergett úgy a filmvásznon, hogy csak összefüggéstelen képek sorozataként maradt meg benne.

Bollók Irén
Author: Bollók Irén

„…Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.” (Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről) Bollók Irén vagyok, a gyerekkori becenevemen Sutyi. Az Alföldön születtem, s ott is töltöttem a gyerekkoromat és a fiatalságomat, ezért áll hozzám közel a Móra idézet. Akkoriban az ötvenes években egy kis faluban teljesen más volt az élet,mint ma. Sok szempontból sokkal nehezebb, de a nehézségek ellenére az emberek mégis összetartottak, segítették egymást. A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes évek közepétől a falu központjában az apai nagyapámtól örökölt vertfalú vályogházban, amely még ma, több,mint száz év után is áll. Ábrándos, zárkózott gyerek voltam, s gyakran merültem el a könyvek varázslatos világában.Jórészt azért is, mert ilyenkor a fantáziám mindig máshova vitt, s beleláthattam más korok, más tájak, városok, emberek életébe. Talán, ha apám nem figyelt volna rám, s nem terelgetett volna vissza a való életbe, elveszek az élet útvesztőiben. Tőle tanultam, hogy a...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kant emlékére

Bár mire képes az emberi faj ezt bizonyítja a múlt öröke Visszatekintve, távoli évek még felidéznek rémes képeket Kant tanítása: „az ész kritikája” Új filozófia,

Teljes bejegyzés »

Aquincum

Tűzött a déli nap, fénye rátelepült a lombra Fáradtan érkező csapat tikkadtan ért fel a dombra Vén Duna ballagott csendben, nézte a vízparti fákat Táborba

Teljes bejegyzés »

Stavros

Apollónnal utazhattunk, Stavroszon nem unatkoztunk minden jónak vége szakad búcsúzni csak szépen szabad   Megterítve már az abrosz elbúcsúzunk tőled Stavrosz. Jönnénk ide télen, nyáron

Teljes bejegyzés »

Lehullott virágfejek

Lehullott virágfejek Még maradjatok velem Azáleák, kicsi rózsafejek Erdőszélről ibolyák Színes apró bóbiták.   Csodakék, narancs, fehér Pici virágok fején Sok emlékem visszatér. Ringatóznak, lebegnek

Teljes bejegyzés »

Curves (Körvsz)

Alig hagyjuk el az ágyunk Úgy érezzük „Körvszre” vágyunk Várnak ránk a kondi gépek Ettől leszünk, fittek szépek   Nem is kell, hogy sokat tegyünk

Teljes bejegyzés »

A téli szél

Fehér a táj, ma is fagyott az ősz, amit még itt hagyott maradt a fákon pár levél letépi azt is majd a szél   Bokor

Teljes bejegyzés »