Egy ország két ország VIII Feltámadás

Harmadik rész

Feltámadás

Már ránézésre is különös fiatalember volt. Vagy mit mondhatnánk mást egy olyan fiatal férfira, aki társaságban rendszeresen fehér ruhában szeretett megjelenni? Persze, annak a fehér ruhának a viselete nem magától jött, vagyis nem a saját akarata érvényesült, hanem az édesanyja adta rá a gyermekre minden olyan alkalommal, amikor alkalom adódott rá. És az is igaz, hogy kisgyermek korában néha még lázadozott is a „terror” ellen. Na nem nagyon, mert rendes kissrác volt, és eléggé értelmes is ahhoz, hogy belássa, tisztaságra szükség van. Illetve talán inkább az anya volt elég értelmes és főleg türelmes, hogy beláttassa vele.

Ilona asszonynak, mint akkoriban a rangbéli anyáknak, volt elég ideje arra, hogy a kolostor melletti kisházban főleg a gyermekei nevelésével foglalkozzon. Ez távolról sem azt jelenti, hogy szolgálók hada vette volna körül, elvégezve körülötte mindent ami nehéz és terhes munka akadt a házban, mert akkor leghamarabb a gyermekek nevelésének terhét vették volna le a válláról. Ami ellen alighanem visítva tiltakozott volna. Arról ugyanis nem szokott le. A visításról, ha valami nagyon ellenére volt. Csak, lelkierejét megfeszítve, kordában tartotta.

Ő is, és másik nevelője, a kolostor apátnője is, a nevelésben a fokozatosság erényét gyakorolták. Azt a bizonyos fehér ruhát is, eleinte ritkábban adták rá. Hogy „na lássuk kisfiam, hogy tudsz vigyázni magadra! Elég ügyes vagy már ahhoz, hogy tisztán tudd tartani?” ez egyszersmind az önfegyelem gyakorlására is megfelelő módszer volt.

Maga a nevelés, sőt tanulás jórészt a kolostor iskolájában történt. Bár a rend nem volt kifejezetten tanítórend, de arra az időre mégis összeverbuváltak a környékről tizenegy gyermeket, méghozzá csaknem válogatás nélkül. (Isten ments, hogy tizenkettő lett volna!) a válogatásnak mindössze egyetlen kritériuma volt, hogy lelkileg, szellemileg egészségesek legyenek a tanulótársak. A kis iskolának később akkora sikere lett, hogy akkor is megmaradt, amikor a fiatal Nemvaló és kishúga kinőttek belőle. A város, Szárkel lakói pedig versengtek egymással, hogy a gyermekeik abba az iskolába bejussanak.

Hát az apa? Nem volt? Hogyne lett volna. Ám, mint fejedelmi vitéz, rendszerint nagyon elfoglalt volt a maga katonai kötelességeivel. Mert a fejedelmi testőrségben teljesített szolgálatot. Annak a központja pedig messze esett onnan. Azért, minden alkalommal amikor csak tudta, meglátogatta kis családját. A mindenkori fejedelem ugyanis nagyon jól tudta, hogy mi az ami egy család rendes életéhez múlhatatlanul szükséges. És azonkívül még le is volt kötelezve a vitéznek.

Miért volt lekötelezve? Azért, mert a testőrtiszt felnőtt életében soha nem említette a származását senkinek. Ha kérdezték is, letagadta. Így, mindössze néhányan tudták, hogy ő a nagy Kuvrat kagánnak a fia, egy nagyon kedves ágyasától. Vagyis, féltestvére az öt ismert (a történelemből is ismert) Kuvratfi-nak.

Igaz, hogy a titoktartást szigorúan meg is követelték tőle, sőt ez volt az ára annak is, hogy egyáltalán életben hagyták. Elég sok családi tárgyalás eredménye volt annak idején az az életben-hagyás, és azokban a tárgyalásokban a kagán nőtestvérének a szava bizony döntő módon esett latba.

A kagán szerette a nővérét, a nővér pedig elég józan volt ahhoz, hogy a maga részéről felhívja a fivér figyelmét arra a tényre, hogy a fiúcskának az anyja a nép egy olyan részéből való, amely néprésznek később mindenképpen és szükségszerűen szerepe lesz a terület jövőjében, már csak a számát tekintve is, és sokkal jobb, ha a szerepe a biztonság és a kiszámíthatóság jegyében fog megtörténni. Ahhoz pedig megfelelő befolyással bíró emberekre lesz szükség. Nem feltétlenül a legfelső vezetői szintről, sőt egész biztosan nem onnan.

A későbbi felnőtt Nemvaló tehát ilyen megszorításokkal életben maradt, olyannyira, hogy íme két gyermeket is nemzett sőt azoknak a neveléséről is gondoskodni tudott a kolostor lakóinak segítségével. Ám az a gondoskodás nem járt rendszeres jelenléttel, mivel kezdetben a testőri munkája nehezítette azt, később pedig más.

A „más” ezúttal azt jelentette, hogy ellentétben az elképzelésével, az öreg kagán fiai apjuk halála után annyifelé futottak, ahányan voltak. Csak a legidősebb, Bátbaján nevű maradt az ősi földön – vesztére. Mert a némileg rokon nép, a kazár, rövid idő után adófizetésre kényszerítette a helyben maradt Kuvratfiat.

A másik négy, szó szerint a szélrózsa összes irányába távozott. És mivel azért nem voltak rossz testvérek, a szétspriccelés után is igyekeztek egymással kapcsolatot tartani. Állandó futárszolgálatra volt tehát szükség és ki lett volna alkalmasabb annak megszervezésére, mint a hűséges féltestvér, Nemvaló.

Ha tehát addig a katonáskodás szólította messzire feleségétől és gyermekeitől, ezután a hosszú utazások miatt nem lehetett jelen, csak elég ritkán. Tartott ez egészen addig, míg egy napon, amikor a fia még csak tizenhat éves volt, egyik útja során egy csetepatéba keveredett és a túlerőben levő ellenség megölte.

Csak a pontosság miatt említem, meg azért, hogy az akkori életviszonyokról fogalmat lehessen alkotni, a leánykát, ifjabbik Nemvaló kishúgát Emesének nevezték. Akkoriban elterjedt szokás volt leányka újszülötteknek ezt a nevet adni. A névmágia alapján azt várták ilyenkor, hogy a leányka erős és egészséges lesz, jó étvággyal. Amint, hogy elég sok vézna, sápkóros leányzó létezett akkoriban is a rangosabb családokban, főleg ha az anyának nem volt elég teje amit a kicsi szopjon. Ilona természetesen elég erős és egészséges volt, nem volt rászorulva az efféle varázslatokra, már csak azért sem, mert tudott ő annál különbeket is, de úgy vélte, nem árt, ha a kislányt erről az oldalról is bebiztosítja.

Emese egyébként később nem, vagy alig fog szerepet játszani a történetünkben, mivel tizenhat éves korában feleségül kérte őt egy, a kazárok között élő csoport vagy inkább kisebb törzs vezetője, amely csoport viszont maga nem volt kazár. Oda is adták. Valamit pletykáltak ugyan később róla némi vándorló emberek, hogy álmokat látott meg, hogy egy jóslat szerint egy későbbi nép ősanyja lesz, de ezt Ilona hitte is, meg nem is. Különben is, jóval több fejtörést okozott neki a fia későbbi sorsa. A fiáé, aki lassan felnőtt számba ment, okos is volt, jó vitéz is volt, de egyelőre semmi komolyabb jövő képe nem körvonalazódott sehol. Sem közel, sem távol.

Forrt „a Világ bús tengere”, népek jöttek-mentek, szúrták, taposták egymást, semmi biztatót nem lehetett észrevenni a jövő lehetőségei közt.

− Hát akkor nincs mit tenni, maradj még itthon fiam és tanulj! Mindent! Tudományt, harcot, amire csak szükséged lehet!

Az ifjú pedig… jobb híján… rágta a zablát. Mint nemes paripák szokták tétlenségükben és türelmetlenségükben. És akkor, amikor huszonegy éves lett, illetve inkább egy évvel azután, vagyis a legjobbkor, egymás után két olyan dolog is történt, amelyek közül egy is elég lett volna ahhoz, hogy a további életét meghatározza. Vagy megváltoztassa. A legjobbkor, mert tudvalevő, hogy az emberi lény általában hétévenként változik meg, vagyis lép egy új életszakaszba. Ezt ma már a biológusok is magyarázzák ezzel-azzal, nem az én tisztem, hogy erősítsem, vagy cáfoljam. De így van, bár főleg fiatal korban ilyen pontos. Gondolom, az idősebb embereknek az életritmusa már változásokat szenved a különböző ingerek hatására, vagy mi. Nemvaló azonban huszonegy éves múlt és – ezt Ilona bölcsen tudta – ez volt a megfelelő kor kimenni az élet keményebb feltételeivel is megküzdeni.

Először a két férfit látták meg az úton. A kisház az apácakolostortól dél felé eső oldalon állt, és már az ablakon kinézve is látni lehetett, hogy ki közeledik déli vagy nyugati irányból.

A lovasok közül az egyik jóval idősebb volt a másiknál. Ezt könnyen látni lehetett a tartásából és abból, ahogy a lovat megülte. Sokkal kényelmesebben mint a másik, a fiatalabb.

Ilona tehát az ablaknál állt és a tájat nézte. Délutánra járt az idő, nyár vége volt és pillanatnyilag semmi más dolga nem volt. Meg is ismerte hamar, el se lehetett téveszteni, arról az óriási sebhelyről amely a homlokán húzódott végig le, egészen az orra tövéig.

A bátytya volt, Teofil. Vagy Farkas, fiatalkori nevén. A másik utast nem ismerte, sosem látta még. De ennyi is elég volt, hogy visítva szaladjon ki eléjük és úgy ugráljon a ló mellett, meglett, komoly asszony létére, mint egy kiskutya.

− Azonnal gyertek be! Jaj! De jó, hogy megint látlak! De régen nem voltál erre!

− Be is megyünk mindjárt – kászálódott le a világotjárt barát – ideje lesz megint egy kicsit megpihennem a kolostoromban – a szerzetes kolostor alig egy kőhajításnyira volt az apácák kolostorától – de előbb hadd mutassam be ezt az ifjú embert! Nagy segítségemre volt az utam során.

A fiatalabb férfi már a földön állt ekkor és úgy mutatkozott be tisztelettel.

− Kerecse nembéli Kerecse vagyok, szolgálatára asszonyom!

Ilonának elkerekült a szeme.

− Kerecse nembéli Kerecse? És TE hozod ide a Kerecse fiát?

− Én hát – nevetett vígan Farkas / Teofil – ne félj, nem felejtettem el semmit! De az a régi ügy véletlen volt és éppen úgy történhetett volna fordítva is. És akkor én lettem volna a barátom gyilkosa… Az se lett volna jobb! Így legalább mindenki él! Hála neked!

− Háááát.. a te kedvedért… engem különben sohasem bántott egyikük sem. Sem apja, sem a fia. Akit eddig nem is ismertem. Szép nagy fiú lett! Hány éves vagy?

− Huszonkettő – válaszolt tiszteletteljesen a fiatal férfi.

Ilona most másodszor lepődött meg a rövid idő alatt.

− Huszonkettő – gondolkozott el mélyen. Nem is folytatta, csak percek múltán. Amit a férfiak tisztelettel kivártak, ismerve, egyik csak elmondásból, a másik a bőrén tapasztalva, a nő képességeit – éppen mint Nemvaló! Ez nem lehet véletlen! Egy Nemvaló és egy Kerecse! Olyan előzmények után, mint ahogy tudjátok… Na, de valóban ideje már bemenni!

− És hol van az emlegetett Nemvaló? – kérdezte Teofil, már odabent.

− A kolostorban. Az apát úrral beszél meg valami olyan… tudós dolgokat.

− De nem vonult be? – kérdezte aggódva az idősebbik.

− Nem, nyugodj meg! Egészséges, vitéz férfiúvá érett! Mindjárt meglátjátok! Mert ígérte, hogy hamar hazajön.

Úgy is lett. A továbbiakban a két vándor férfi hosszasan beszámolt az útjuk során tapasztaltakról, hagyva, hogy Ilona vonja le a következtetéseit. Az a beszámoló arra is jó volt, hogy Teofil annak segítségével rendbe szedje a gondolatait, mert a perjelnek való beszámolónak pontosnak, bizonyíthatónak kell majd lennie.

− Egyszóval, Avarországban baj van.

− Bizony, sőt bajok! Két fél ország van egyetlen egész helyett. Egyébként hol van Krum? Mit tudsz róla?

− Ő bizony nincs itthon. Már elég régen. Elutazott.

− Tudod, hogy hová?

− Tudom. Ongloszba. A nagybátyához.

− No, akkor nem sokat ülhetek itthon – sóhajtott fel Teofil – pedig már kezdek fáradni a sok utazástól! Hacsak nem neki is az jár az agyában, ami nekem.

Ilona ránézett. Kétkedve.

− Teeee? Fáradt? Olyan vagy mint a vas!

Ekkor lépett be a fiatal Nemvaló. Megörült a nagybátyának és kérdően nézett Kerecsére. Teofil elmondott neki annyit, amennyit pillanatnyilag tudnia kellett. Látható volt, hogy a két fiatalember érdeklődéssel tekint egymásra. Talán leendő harcostársat sejtve a másikban.

− No, ismerkedjetek! – mondta másnap reggel Teofil az unokaöccsének – Én addig bemegyek a kolostoromba, hadd lássam, mi változott azóta, hogy nem jártam erre!

A két fiatal megfogadta a tanácsot és kilovagoltak a környékre, hogy Kerecse ismerkedjen a vidékkel, és mindketten egymással.

− Te tényleg herceg vagy?

− Áhhh! Ki mondta ezt neked?

− Mindenki!

− Na! Hogy tudd! Valóban, az apám Kuvratnak a fia, vagyis jogilag az lehetnék. De ezt egész életében titkolnia kellett, mert különben megölték vagy megölették volna. A másik öt. Engem már nem eskettek meg, mert minek is? Nem vágyom én olyasmire. Meg nincs is már kagáni trón. Bátbaján bátyám, ha él még, mert nekem nem mondták, ő sem kagán, hanem csak egy hódolt fejedelem. A kazárok vezetése alatt. Ezt vágyakozzam elérni? Na! Erről ennyit. Hát te? Hallom, nagy dolgokat tettetek Teofil bátyámmal együtt…

Aztán, mielőtt a lovaglásból és az időközben lefolytatott beszélgetésből hazaérkeztek volna, Nemvaló így szólt Kerecséhez:

− Itt egy kis kitérőt kell tennünk, az apácakolostor felé. Úgy illik, hogy délután az apátnő meglátogassa anyámat és téged is megismerjen! A lovakat majd száron vezetjük onnét hazáig. Mi pedig sétálunk.

‒ Ez nekem is jó lesz! Mert már ott helyeztem el, jobb híján… a feleségemet. Ismerd meg hát őt is!

‒ Neked feleséged van? Hol esküdtetek meg?

‒ Mi bizony Szárkelben. Az első templomban amit láttunk! Már nagyon együtt akartunk lenni! Csak nem nagyon szabad erről beszéljek, mert veszélyben volt. Lehet, hogy még most is! Akár meg is ölhetik!

‒ Dehát mi a te feleséged? Bujdosó királynő?

‒ Na, ezt nagyon eltaláltad! Egyébként Farkas bátyád mondta, hogy ne nagyon dicsekedjek! Még a nevét is megváltoztattuk…. Egy kicsit.

‒ És hogy ismerted meg?

‒ Én bizony a Farkas egyik útján. Ő majd mesél róla, ha akar!

‒ Farkas? Akkor inkább hallgatok! Na de, szerintem jól el lesztek itt nálunk! Szeretném már megismerni!

Nagyjából ugyanabban az időben egy másik utas is közeledett a szárkeli apácakolostor melletti kis ház felé. Ez az utas előkekő nő volt, szekérrel, egyetlen szolgával és hat lóval utazott. Délután érkezett a házhoz.

Őt, a két férfi utastól eltérően, senki sem várta az ablakban. Délután volt, nyár vége volt, a háznak vendégei voltak, akik akkor éppen a ház mögött elterülő kertben beszélgettek.

A nő nem habozott, hanem egyből benyitott. Ám a házban bent nem talált egy lelket sem. Akkor megkerülte a házat mint aki jól ismeri a járást és a kertbe ment. Valóban ott ültek az azelőtti napon érkezett vendégek a háziakkal meg az apátnővel és csendben beszélgettek.

Amikor az új utas belépett a kertbe különös esemény történt. Legalábbis, ha valaki külső szemlélő figyelte volna, igen különösnek találta volna.

Kerecse nagyranyílt szemekkel bámult a jövevényre és azt kiáltotta „anyám!”. Míg az újonnan érkezett ugyanúgy nézett az apátnőre és azt kiáltotta: „nénikém!”.

Valóban, Dorothea nővér a Kerecse nagyanyjának a nőtestvére volt, s így egyben a Kerecse nagynénje is.

Ezek után a beszélgetés újabb tápot kapott s megint elindult. De ez akkor már egyben tervezés is volt. A nagyon közeli jövő megtervezése.