Majd a címét kitalálom… Emlék HE-nek

Nézzed csak, az ottan a tóttibi,

én csak néztem bambán

anyám kezét fogva, jólfésülten,

vizes fésűvel és nem tudtam

mit kezdeni az információval,

ki az a tóttibi,

csak azt tudtam az valami különleges dolog

lehet, hogy a tóttibi,

aki, mint kergebirka

rohangál egy vályograkás körül,

közben artikulálatlan hangon kiabál

és én csak néztem és szorítottam anyám kezét,

aki csak annyit szólt, eridjé, szaladgájjá te is

de nekem nem volt kedvem szaladgálni,

csak hazamenni végre a biztonságba,

ahol nagy dolgok nem voltak,

csak nem voltak idegen, fehérköpeny szagú nénik,

akik tűt döftek a karomba és mondták:

mint egy bivaly és nekem fogalmam sem volt

mi az a bivaly,

hanem azt hittem annak a dolognak a neve,

amit a karomba szúrtak

és attól majd erős és egészséges leszek,

a tóttibit nem döfte meg a bivaly,

hanem megbaszta a halál,

én felnőttem és megúsztam idióta rohangálások nélkül

most már milyen szívesen rohangásznék és ordítoznék

egy távoli mezőn kettesben azzal, akit elvesztettem,

majd megtaláltam,

bár korántsem biztos, hogy elvesztettem,

lehet, hogy elküldtem, amikor a „hajjaj feketevonat”

elvitte a lányt, akit én küldtem a szerelme után,

mert mindennél jobban szerettem és elküldtem,

hogy kapott volna defektet az a kurva vonat,

és akkor nem ordítom „barnától, a csalfától, halálom óráján”,

az a nyavalyás büdös kékszagú vonat elvitte

új szerelmek, új randevúk, új versek felé,

én meg mentem a „hosszú vonat síneken”

más irányba és jártam iskolába, meg mellé,

de jó borok voltak,

amik elvették az eszemet és determinálták életemet,

melyben sorban jöttek a gyerekek, munkahelyek, lakóhelyek,

gyökeret verni soha nem sikerült, míg végül borozás közben,

húgycseppes alsóban eldöntöttem, hazajövünk

ám a fene gondolta volna, hogy olyan közel nem leszek hozzá soha többet,

marad tovább a „szeretett a fene soha, csak megvoltam véled szokva”

hiába kerestem, kutattam, nem találtam,

folyattam tovább egyhangú életemet,

hazudva izgalmat és boldogságot, szerelmet és jólétet,

szegénységet, de azt nem hazudtam

azért nem adtam fel, beírtam az internetbe

a nevét az összes létező formában,

mily sok ételreceptre leltem így az internet bugyrában,

rá nem,

pedig elmentem hol hevertünk serdülői hévvel,

egymással mit kezdeni nem tudtunk,

csak beszéltük a hülyeséget én meg csüggtem ajakán,

már senki nem lakott ott,

én meg kifényeztettem azt az utcát,

emlékművet állítottam neki,

eséllyel, hogy soha nem fog róla tudni,

nem is tudta meg,

mert többé nem járt arra,

elhagyta, elfeledte nyomorúságos gyerekkora emlékét,

de nekem soha nem mondta,

mert kímélni akart,

csak várd ki a végét,

hogy mennyi nélkülözés, szenvedés, megaláztatás tud

egy ember osztályrésze lenni,

ha árva és a fájdalmat nem tompítja

bármily égető szerelmet is érzel iránta,

mert egy fogfájás is, hogy tudja rombolni a vágyott jó falatot,

nem adtam fel, kerültem egyre közelebb

hiszen befejezetlen ügyeink voltak,

mikor vad csikóként álmodozva sétáltunk a főutcán,

majd elérve a partizánlány szobrát, amit helyi

lázadásként a szekérforradalmárok a folyóba dobtak,

mert abuzálni csoportosan nem tudták,

én akkor azt hittem az a szobor a szerelem újkori istennője

és vágytam, hogy valami történni fog,

a lány csak megfogta az arcom és közel hajolt,

majd kacagva elfutott és

én azóta is tartom a számat, várva a csókot

közben teltek az évek, férjhez ment, megnősültem

gyerekek jöttek, felnőttek, kirepültek,

mindketten éltük életünket, talán egyszer majd többet is megtudok róla,

ahogy ő is rólam, de képtelen vagyok beszélni, írni róla,

végül nem bírtam tovább, a kitartás szépen lassan

meghozta gyümölcsét

megtaláltam munkahelyét,

évekig csak kerülgettem a weblapot,

írni, telefonálni, nem mertem, míg egy üveg bor

bátorságot nem adott, mert a bor segít, vagy gátol,

vagy rossz irányba terel,

most segített, megírtam bekopogó levelem,

mire csodálkozó válasz jött, azt sem tudta ki vagyok-

aztán beleütöttem szívébe a fájdalmat,

lassan haladt belé ámor nyila,

levelezés, telefonálás, csetelés, kerülgetés

izgatott várakozás, vágyakozás, félelem, rettegés

„alig hitted, hogy ez is eljöhet még”

mi lesz velünk, ezt nem szabad, nincs bennem vágy

sem a szerelemre, sem az erotikára,

beletörődtünk

ennyi jutott, ennyi járt, de megnyugodtam,

nem kell félnünk, nem halunk úgy meg,

hogy soha többé nem hallunk egymásról

ki fogja elmondani a másiknak,

kit lehet bizalmunkba avatni,

ha az egyikünk hirtelen elmegy

most úgy kapaszkodunk egymásba,

mint fuldokoló a végső szalmaszálba

míg heverek vasárnap reggel az ágyban

ködös, esős februári napon,

míg ezt a nyavalyás házi feladatot írom,

párhuzamosan vele beszélek egy alkalmazásban

és azt gondolnád, elveszi figyelmemet,

leszívja energiámat, de peregnek ujjaim,

billentyűk alól szaladnak ki nevetséges szavak,

sugároz rám olyan energiát,

mintha ott lennénk, ahol abbahagytuk,

az emléket hagyjuk a fenébe, az nem jön vissza

csak a ma és a jövő,

és nem tervezünk, majd a sors eldönti,

mert ki döntötte el, hogy mindennek így kell lennie,

hogy éppen most és éppen így

megöregedtünk, mit szépítsük

azt játsszuk, mintha nem

nevetve beszélünk a test bajairól

sírva a lélekéről

gyakran teszünk úgy,

mintha nem értenénk a másikat

pedig dehogynem,

de nem szabad, hogy fájdalmat okozzon,

amikor érteni véljük

úgy megkötözni egymást, hogy közben szabadok maradjunk

ki vagy te? kérdezi hatalmas szeme,

miközben arcát tenyerembe fogom

ismerlek, ismersz, egy vagy velem, sejtjeink eggyé váltak

keringtek a világban, míg egy széllökés össze nem csapta őket,

nesztek, kezdjetek valamit

ki vagy te? kérdezte, mikor átölelt, folytatva, ami félbemaradt

én a Hajdúlaci vagyok és mostantól úgy van, ahogy.

Csongrád 2022.02.27

Hajdú László
Author: Hajdú László

Talán már büszkén mondhatom: író, költő és szerkesztő. A Dél-Alföldön és a Káli-medencében élek. Ihletet e két távoli környék mindennapi történéseiből merítek. Műveim már jelentek meg olyan antológiákban és peridokikákban is, ahol nem kellett fizetni

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Charlie felmond

Charlie csöppet búslakodva indult vissza a bázisra, miután hat órakor befejezte a porszívózást a Pierre családnál. Ahelyett, hogy beparkolt volna feltölteni magát a dokkjába, sietve

Teljes bejegyzés »

Az éttermi végrehajtó

  Egyetlen egy dologra összpontosult minden: az időre. Gazdálkodni kellett vele, spórolni, be kellett osztani, mert minden perc számított. Nem lehetett már pazarolni. Ami csak

Teljes bejegyzés »

Kant emlékére

Bár mire képes az emberi faj ezt bizonyítja a múlt öröke Visszatekintve, távoli évek még felidéznek rémes képeket Kant tanítása: „az ész kritikája” Új filozófia,

Teljes bejegyzés »

Aquincum

Tűzött a déli nap, fénye rátelepült a lombra Fáradtan érkező csapat tikkadtan ért fel a dombra Vén Duna ballagott csendben, nézte a vízparti fákat Táborba

Teljes bejegyzés »

Stavros

Apollónnal utazhattunk, Stavroszon nem unatkoztunk minden jónak vége szakad búcsúzni csak szépen szabad   Megterítve már az abrosz elbúcsúzunk tőled Stavrosz. Jönnénk ide télen, nyáron

Teljes bejegyzés »