Régen a Margitszigeti Nagyszállóban dolgoztam és mint ifjú segéd, sok apró élet-morzsát csipegettem fel. Ha akartam, ha nem. Ha csinos lányok jöttek, természetesen rögtön a közelben voltam. Mintegy véletlenül, mindig találtam valami fontosnak tűnő teendőt, hogy megvillantsam szakmai képességeim legjavát.
Ekkor törtem el életem legelső díszpoharát. Nesztelenül közeledtem, mint egy párduc, bal kézben zsonglőrként lengettem a tálcát a pohárral egészen addig, míg a lengőajtóval arcon nem rúgtak. Ez elegendő volt a pohár röppályájának merész ívéhez. Amíg az orromat törölgettem, a pohár már átszállt az italkocsi felett és pont a teraszra csapódott. Sietős és halk párduclépteim dacára rettentő nagyot robbant és szinte mosolyogva, – mint egy exhibicionista – a vendégek tömegében szilánkosan elvegyült. Nem sokan néztek, esetleg kétszázan ha lehettek, köztük természetesen a lányok is. A büszke és halk párduc továbbra is nesztelenül közlekedett az asztalok között, kezében egy lapáttal. Nem épp párduci munka. Közben azon tűnődtem, miként lehet egy tízdekás kristálypohárból három kiló üvegtörmelék.
A közeli lánycsoport tagjai jókat nevettek rajtam. Köztük is volt pár duci. Ők még nem tudták, hogy mi vár még rám azon a szép, verőfényes nyári délutánon.
Ha visszatérünk a lengőajtóhoz, ki kell jelentenem, hogy már nem lengett. Hamar kiderült, hogy nem a szél nyitja, hanem a kollégák rúgják, teli kézzel cipelt, roskadozó tálakkal egyensúlyozva, jobb kéz szabály szerint.
Tiszta politika: mindig a jobbot rúgd! Csak ennek kisebb volt a kilengése és hamar visszaállt egyenesbe. Lehet, hogy gerince van? És a bal oldal csak vigyorogva élvezte az eseményeket, amíg ki nem derült, hogy majd őket is rugdossák, csak a visszaúton. Így működik! Ez bizony a lengőajtók sorsa.
Már készültem a délutáni forgalomra. Azt hittem.
Mert a Teheráni Konferencia sem volt olyan fordulat a világtörténelemben, mint amit az én történetemben Apó produkált.
Ő tudvalevőleg nagy szakember, benne van a tankönyvekben, ahogy egyenes tartásával, dús, hófehér hajával, bajuszával, cserzett, barna arccal elegánsan szervírozza az étkeket. Az nincs benne, hogy remek tartását óránként megerősíti egy-egy felessel. (Különben tényleg remek ember.) És az sincs benne, hogy egyszer miként flambirozott gombás őzragut.
Persze kell hozzá némi gomba, ezt tudjuk. Szép sorban úgy történt, hogy először bejöttek a vendégek. A zene szólt, az asztaloknál egyre többen ültek. Gyertyák gyúltak, halk zsongással telt meg a terem. Finom evőeszköz-párbaj hallatszott a vadhússal, szürcsölt levesek fogytak, damaszt szalvéták suhogtak és a tányérmelegítő dorombolt. Minden készen állt arra, hogy bejöjjek az őzragu anyagaival.
Amíg a levest fogyasztották a tizennyolcas asztalnál, én is munkához láttam. Párduc könnyedséggel lángot csiholtam a palackból kikúszó gázból, hogy flambirozzak a vendégek előtt. A melegítő lapra került a tál, bele a vaj. Büszkén sercegett, kissé barnult már így védőfaktor nélkül, hát rádobtam az őzfilét. Némi fűszerrel meglegyintettem és szépen illatozott, amikor egy kis borral nyakon öntöttem, majd jött a gomba. És jött Apó!
Cseppet félrehúzott:
– Várj Miklóskám, majd én megmutatom, hogyan kell ezt csinálni! – mondta és egy jó nagyot tekert a gáz-szabályzón. A lángot ez nem izgatta túlságosan, egy picit lett csak nagyobb.
– Így kell ezt! – dacolt Apó az elemekkel és annyit tekert a palack nyakán, hogy én már láttam, jön ki a menet mindenestül.
– Figyelsz? Ez még kevés! Több láng kell ide! – jelezte, majd még egyet csavart és meglocsolta a tálat egy nagy adag konyakkal.
Többet már nem tudott tekerni, mert az egész szerkezet a kezében maradt, viszont a láng tényleg megnőtt. Olyannyira, hogy Apó szép hófehér kabátján már élénken égett a szesz. Először csak a kezén, fel a válláig. Ő még akkor is büszkén nézett rám és talán az arcokon villódzó, szokatlanul meleg, pirosas színek miatt kezdett kissé aggódni.
A láng ezt nem tudta és begyújtotta az egész kocsit ragustól, konyakostól, Apóstól.
A következő percben a zenekar leállt, a teremben csönd lett. Mindenki a produkciót nézte. Apó már lángokban állt. Büszkeségét próbálta menteni, ezért szép, nyugodt, elegáns mozdulatokkal a lengőajtó felé kezdte tolni a kocsit azzal, hogy:
– Egy pillanat, rögtön jövök!
Már érezhette, hogy ég a lába alatt a talaj, mert lassan futni kezdett, majd őrült vágtába csapott át, végül bevilágította az egész feldíszített nagytermet és égő fáklyaként a lengőajtónak csapódott persze balról, de ez most mindegy. Az ajtó kiszakadt és annyit lehetett hallani, hogy:
– A kormos életbe!
Apó már egészen kormos volt, a kocsi meg forró, ezért a palackot lábbal kirúgta a teraszra, majd előkapott egy poroltót és jött a fehér köd. A tömeg a teraszon azt hitte, hogy havazik, ezért felállva nézték a műveleteket.
Apó elegánsan rugdalódzott még, mire a kocsi elaludt, de a gázpalack nem. Szép piros volt már. Pörgött és izzott.
– Felrobban, menj innen! –kiáltotta Apó az egyik közeledő vendégnek, aki visszarebbent a sorba. Apó végül homokot szórt a palackra, amit én flambirozásnál még sosem láttam.
Az ember mindig tanul valamit. A palack kiürült, nem pörgött már olyan gyorsan, mint eddig.
Szerencsére a szerecsenné változott Apó ismét kifehéredett az oltóanyagtól és amikor a főnök a vállára csapva gratulált neki, fehér por lengte körül elegáns alakját. A fehér bajusz kissé kunkori lett, fiatalos, fekete szálakkal melírozva, a koromtól.
Kedvenc rugdalódzómat, a lengőajtót kiakasztották (és a főnököt is) majd, mintha mi sem történt volna, vittük tovább a tálakat az asztalokhoz. A produkciót némi taps fogadta, de Apónak külön gratuláltak.
Főképp váratlan végsebességéért ilyen rövid távon.
Aznap már nem szervíroztunk senkinek. Minek! Izzott az egész előtér.
És a párduc, a halk léptű gyakornok ismét nemes feladatot kapott. Meg egy nagy kupac rongyot, mosószerrel.
Letöröltem a fehér port, hogy minden pormentesen tiszta legyen. Azután alatta a koromfeketét is, hogy minden újra fehér legyen. Miután befejeztem testhezálló feladatom, megkerestem Apót.
Meg is találtam egy karosszékben, a hűtőkamrában üldögélve. Kezében pohárral kérdezte:
– Láttad?
– Láttam! Válaszoltam erre és kijöttem melegedni. Otthagytam Apót, mint egy nagy, elegáns, fekete-fehér dalmatát, hagy elmélkedjen nyugodtan a világ dolgairól.
Gombás őzragu recept
A megmosott őzhús felét vékony kis szeletekre (érmékre) vágjuk, majd a többi részét és a szalonnát felkockázzuk.
Vajat (vagy jó minőségű zsírt) melegítünk egy serpenyőben. Ebben alacsony hőfokon kisütjük
az érméket és fedő alatt tartjuk. Másik serpenyőnkben először kevés zsiradékon kiolvasztjuk a szalonnánkat, majd rátesszük a kockázott őzhúst, az apróra vágott hagymát. Mikor szinte a zsírjára sült, hozzáadjuk a feldarabolt zöldségeket, és a felsorolt ízesítőkkel fűszerezzük, felöntjük 2-3 dl alaplével (vagy ennek hiányában vízzel). Egyszer megforraljuk, majd fokozatosan vörösbort löttyintünk hozzá. Fedő alatt pároljuk, míg rövid levet és csodás illatokat kapunk. A mustár, a citrom leve és a petrezselyem ekkor kerül bele.
Az őz-érméket melegítve forrón a tányérba helyezzük, ráillesztjük az elkészült ragut, majd
zsemlegombóccal, vagy rizzsel és párolt zöldséggel tálaljuk. A megmaradt vörösbort örömmel elfogyasztjuk az étek mellé.
Jó étvágyat kívánok!
Hozzávalók:
60 dkg csont nélküli tisztított őzhús
10 dkg füstölt szalonna
20 dkg gomba erdei gomba és 10 dkg vargánya, (vagy 60 dkg fehér csiperke)
4 fej vöröshagyma, 5-6 gerezd fokhagyma,
3 kisebb sárgarépa, 2 zsenge zellerzöldje,
1e.kanál vaj, (később + oliva olaj az alacsonyabb hőfoknál hozzáadható),
4 e.kanál paradicsompüré, 1 mokkás kanál őrölt fekete bors, 1 teáskanál mustár,
só, kakukkfű, csipetnyi bazsalikom, barátságosan kifacsart fél citrom leve,
fél marék petrezselyem, 3 babérlevél, 3 dl. csont, vagy zöldségalaplé,
1 üveg remek, száraz vörösbort nyitunk és pince hőmérsékleten tartva 2-3 dl-t az ételhez adunk.
Bujdosó Miklós Gábor
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, hivatásomként evezős edző. Találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Megjelent egy rajzokkal díszített önálló mesekönyvem és 2024 Könyvünnepén megszületett a Lírában kapható új, kilencven novellát tartalmazó kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor
