Egy ország két ország IX A vándor

A vándor

A hatalmas erőkkel támadott, több mint fele területén megszállt, szerencsétlen Avarországban élő, egyszerű emberek folytatták tovább az életüket, ahogy azt tudták.

Az a település, valahai falu, amely abban az időben Kada bíráskodása alá tartozott, nem volt kivétel ez alól. Változások természetesen voltak, még lényeges változások is. Mert például abban a hétszázkilencvenöt és az utána következő harmadik év között nagyon leapadt a lakói száma. Úgy, hogy a három év után már aligha lehetett volna nyugodt lelkiismerettel falunak nevezni. Nem maradt addigra más belőle, mint nagyjából az, ami már történetünk kezdete idején is megvolt, amikor Harcos építgetni kezdte ott a jövőt. Vagyis, az elülső ház és a másik, nagyobb, de kevesebb szakértelemmel megépített, a szolgák lakásaival.

Ennek több oka is volt. Külső oka, vagyis a félelem a császár katonáitól, és belső az, hogy Kada alig törődött azzal, hogy mi történik a távolabbi környezetében. Őt magát a császár emberei nem bántották és ugyanez állt a szolgáira is. Hogy miért, arról általában nem beszélt, mások meg nem merték kérdezni. A három nő sem, s még inkább nem maguk a szolgák.

A nemtörődésnek persze az lett az eredménye, hogy a faluban lakók rendre eltávoztak. Általában úgy, hogy átúsztattak a Tiszán, magukkal víve valami csekély portékáikat, remélve, hogy máshol majd újra kezdhetik. Volt aki túlélte. Az átúszást.

De miért átúszást? Ennek főleg az volt az oka, hogy a hidas, amelyet még Harcos készített néhány ügyesebb, megbízható emberével, egyetlen év alatt tönkrement. Gyakorlatilag szétesett. Kadát még annyira sem érdekelte, hogy legalább valamennyire megjavíttassa. Legalább nem kell állandóan vigyázzban állnia, hogy nappal, vagy éjjel, átszállítsa az utazni vágyó embereket.

Ugyanarra a sorsra jutott a malom is. Az, egy kemény tél folyamán, mivel nem volt partra húzva, vastagon belefagyott a jégbe. Tavasszal aztán könnyen látható lett, hogy a vizikeréknek több lapátja is hiányzik. Mindazonáltal, egyszer még megpróbálta használni valami kisebb munkához, akkor meg a fűrész pattant el.

− No, sebaj – mondta és attól kezdve nem használta. A faanyagot pedig, amely csak állt ott és korhadt, lassan széthordták az emberek. Vitte aki hozzáfért. Kada, mintha még örült is volna neki. Aztán… el is úszott tavasszal, amikor már amúgy is kevés maradt meg belőle.

Kada azt sem bánta. Pedig igazából jól megéltek a három nővel. Hárman teljesen különbözők voltak. Vajon éppen ezt szerette? Ezt a változatosságot? Nem beszélt róla soha. De azért amennyire tudta, rendben tartotta a telep körüli dolgokat. Dolgozni ritkán látták, és mégis, valahogy jobban megvoltak mint azok, akiket néha a környéken láttak. Még a császár katonáival is megtalálta a megfelelő hangot. Amely nem volt sem lenéző, sem pedig megalázkodó.

− De hát ki vagy te, Farkas Teofil? Idejössz nekem évekkel ezelőtt, hogy engedjem meg neked, lakhassál itt a kolostorban, mint a barátok, mert később te magad is baráttá akarsz válni! Aztán most meg mit hallok rólad? Hóhér lettél? Bíró és hóhér egy személyben! Még ezt a fiatal Kerecse fiút is megrontod, hóhérrá teszed? Bosszú akart ez lenni? Egyáltalán milyen Istenben hiszel te?

Mindezeket a barátkolostor perjele kérdezte, igencsak dühösen. Farkas azonban jókora önuralommal, csendesen válaszolt a szent embernek. Az az önuralom egyébként jókora küzdelembe került neki, tudjuk már, mi okból.

− Abban az Istenben hiszek uram pontosan abban, akiben te is. Abban az Istenben, aki megbünteti a bűnösöket, hogy ne legyenek képesek még egyszer elkövetni ugyanazt a bűnt, vagy ahhoz hasonlót. Azt mondod, hogy több mint tíz embert öltem meg és, hogy a vérük az égre kiált. Hát szerinted azoknak a szegény avar embereknek akiket minden nap jobban és jobban megnyomorítanak, azoknak a vére nem kiált az égre? Mert jó, ha tudod, hogy ők sokkal többen vannak és sokkal többet is szenvednek, mint az árulóik! És most, ha akarod, szabj ki rám penitenciát, ha meg nem akarod, akkor hagyj elmennem békében! Azt hittem ugyan, hogy itt most lesz egy kis nyugalmam, és kipihenhetem az eddigi törődést. De, ha nem így van, az sem baj. Bár idős vagyok már a harchoz, de annyira még nem, hogy mások övezzenek fel és oda vigyenek, ahova nem akarom!

A perjel gondolkozóba esett a krisztusi szavakra. „Vajon nincs-e valami igaza végül is Krisztus eme elvetemedett katonájának?” Eddig csak az egyik irányból nézve vizsgálta meg a közelmúlt eseményeit. Most a másik oldal igazsága ugrott be a lelki szemei elé. Legyintett. Kiosztott valami penitenciát és azt mondta Teofilnak, hogy végezze el, majd térjen nyugovóra. Ám őt magát csak nem hagyták nyugton a hallott szavak. Még sokáig gondolkozott rajtuk. Reggel viszont már késő lett volna megbeszélni, hogy ki, hol és mikor hibázott. Mert Teofil eltűnt. Elment az éjszaka folyamán. Még egy levelet sem hagyott.

Nosza, egy barát ment a testvérhúgához. Kérdezi… semmit sem tud róla. Illetve azt, hogy a kolostorba ment, mert fáradtnak érezte magát, s pihenni vágyott. Ezenkívül semmi. Teljes sötétség.

A második év közepe tájt enyhült valamit a nyomás. A császár embereit először csak ritkábban lehetett látni, majd teljesen eltűntek a Duna–Tisza közéről. Senki nem tudta, miért. Vagy aki tudta, az mélyen hallgatott. Még annyit sem mondott, hogy ő esetleg tud valamit.

Kada eleinte morgott egy kicsit a császáriak eltűnésének hírére. De ez nagyon rövid ideig volt így. Hamar elért hozzájuk a hír, hogy talán inkább ő, Kada volt az, aki szép szóval, ravaszkodással kipaterolta a katonákat. Ezt minden esetre el lehetett hinni róla. A ravaszságot.

A nép – meglehetősen ritkán lakó nép – eleinte hálás volt. Megszűntek a rekvirálások, jószerivel a rablások is. Ám azután kénytelen-kelletlen rá kellett jönniük, hogy bizony a császáriak távol maradásával elég sok minden távol maradt még. Igaz ugyan, hogy az azelőtti komisz szárazság is megszűnőben volt, de attól még nem köszöntött be egyből az aranykor. Már csak azért sem, mert aki mindenét feltette a szőlőművelésre, az sajnálta kiszántani az ültetvényt gyökerestől.

Igaz, így is lehetett élni.

Kada továbbra is egykedvű, sőt mogorva volt. Hírekre nem volt kíváncsi, de nem is tudott hozzájuk jutni, amióta a hidast hagyta tönkremenni. Vándorló emberek, hiszen voltak azután is, de azokban nem volt sok köszönet. Egyrészt azért nem, mert leginkább azután is nyugatról keletre vándoroltak, meg sem állva a portájuknál. De meg azért sem, mert nem lévén a hidas, ott úsztattak, gázoltak át a folyón, ahol könnyebbnek ítélték. Vagyis, nagyon megoszlottak. És különben is, miről adhattak volna hírt? A császáriakról aligha, mert azok nem kötötték a szándékaikat senki orrára. Akik viszont nagy ritkán keletről jöttek, ritkán, mint a fehér holló, nos azok kevesen voltak, s máshol keltek át. Ki tudja, hol?

Azért mégis, csak eljutott hozzájuk valami szóbeszéd. Hogy volna valami keletről jött emberpár, valószínűleg anya és fia, akik járkálnak a folyópart hosszában, de beljebb is mennek, a két folyó közé, alighanem helyet keresnek a letelepedésre.

− No, az most van éppen elég! A katonák legtöbbje elment, avarok száma meg lecsökkent. Nem is úgy nevezik már magukat, hanem megint a régi nevükön, várhunoknak.

Kadától határozottan ritkaságszámba ment, hogy egyszerre ilyen sokat beszéljen. Alighanem őt is foglalkoztatta a titokzatos páros. Egyszer aztán meg is látta őket messziről. Igaz, inkább csak a férfit, mert az asszonyból, akkori úri ruházata miatt, keveset lehetett látni, a fátyol, valami kalap, vagy sapkaféleség – bolgár lehet? – miatt. A férfit persze elég jól látta, de az meg teljesen ismeretlen volt számára. A viselete alapján az is bolgárnak vehető volt, de többet nem lehetett megállapítani róla.

No! Bolgárok régebben is járkáltak arrafelé, hát úgy látszik, ezek itt is akarnak maradni. Híre járt, hogy szolgának való emberekkel is beszéltek, hát valóban maradnának.

Aztán eltűntek szem elől. Beljebb mehettek oda, ahova ő nem nagyon járt, mert a háza közelében tartotta a megélhetés kényszere.

Lassan már késő ősz lett, ezért sem szívesen indult el nagyobb távolságra.

A következő tavasz aztán megint száraznak ígérkezett, lovaglásra megfelelőnek. Hát elindult kikémlelni a jövevényeket. Nagyon fúrta az oldalát, hogy kik is lehetnek. Hívta tehát azt a két szolgát akikben legjobban megbízott és elindult.

Soha nem jött vissza. De a két szolga igen. Nagyjából három hét múltán. De mások is jöttek velük. Az ismeretlen férfi és az idősebb, nagyon úrinak látszó nő. És persze az általuk szerződtetett szolgák is velük. Voltak összesen valami húszan. Egész kis hadsereg, főleg ha azt nézték, hogy igen jó fegyvereik voltak. A szolgáknak. Mert az úrnőnek nem volt látható fegyvere, az úrnak se igen, az egy kardot kivéve. Nagyon szép kard volt. Hosszú, egyenes és meglehetősen vékony. Illett a férfi nagyon előkelő viselkedéséhez, s ruhájához.

A jövevények körbefogták a házakat.

„Istenem! Mi lesz most velünk?” nem voltak felkészülve védekezésre.

− Ne féljetek! Tisztességes embernek semmi baja nem lesz! De panasz érkezett hozzánk, hogy nem megfelelő módon szereztétek meg ezt a területet. Ezt most ki kell vizsgálni!

− Nekünk megfelelt – morgott egy, vagy kettő. De azok, akiknek jobb szeme volt, felismerték az asszonyban a régi úrnőt. És örültek neki.

Mások nem.

− Hol van Kada?

− Kada meghalt! Párbajban esett el.

− És ki biztosít minket arról, hogy becsületes párbaj volt?

− Mindenki aki látta! Istenítélet volt. Még fegyvert is ő választhatott.

A körülöttük állók bólogattak. De a helyben lakók nem nyugodtak meg. A világos ruhákat viselő fiatal vezető folytatta:

− Mivel azonban a gazdátok meghalt, és ti nem ismertétek fel a régi gazdasszonyotokat, mindnyájan szabadok vagytok! Ez a terület megint a régi gazdasszonyotoké!

− Nem ismerjük! – morgolódtak egyesek. Mások meg, akik emlékeztek, halkan éljeneztek.

− De apagyilkosoknak és bujtogatónak nincs kegyelem! – folytatta a bolgár, vagy annak kinéző férfi.

A lányok félősen bújtak össze. Csendesen sírni kezdtek. Elfutni nem volt hova. Mindenütt az újonnan jöttek emberei álltak. Margit is közelebb húzódott a két lányhoz. Akik egyébként már teljesen kifejlett asszonyoknak látszottak. Azok is voltak.

„Mi lesz most? Meg fogunk halni!” gondolták. De a szolgáik közül azok, akik már három éve éltek azzal a tudattal, hogy mi történt akkoriban, felszabadultan bólogattak.

− Nem akarok itt maradni! – mondta ekkor Márta. Mert hisz ő volt.

− Helyes! – szólalt meg akkor egy ember a csoportból, aki eddig hallgatott. Jókora férfi volt és a fején egy régi, iszonyú vágás emlékét láthatta aki nézte – Jobb is, ha nem akarsz itt élni! Ilyen emberek között… de akkor üresen marad ez a telep. Mert titeket el kell innen vigyünk. Magunkkal. Ismeritek a törvényt. „Apagyilkos és bujtogató halállal lakoljon!”

A két lány felsikoltott és még szorosabban bújtak össze.

Az ember szeme összeszűkült, a szája széle pedig keserűen lefelé görbült.

− Ismertem a régi gazdát, akit megöltetek. Akinek nadragulyát főztetek a borába. Jó ember volt, barátom, bár egyszer majdnem megölt! De az becsületes harc volt. Ki mondhatja ezek után, hogy nincs nekem jogom a vérbosszút megállni?

Senki nem szólott. A történetet sem ismerték. Csak a legrégebbiek tudtak valamit arról, hogy a gazdájuk régen egyszer nevet kellett változtasson. És soha nem indokolta, hogy miért, miféle tragédia emléke miatt. Hát ez lehetett. A barátja megsebesítése.

Az előtte álló emberek között ekkor valami mozgás keletkezett. Erzsébet megindult előre és balfelé. És amíg rá figyeltek, addig Izabella elfutott a másik irányba. Közel volt az erdő és az emberek között is voltak olyanok, akik takarni próbálták. Hát eltűnt.

Teofil szigorúan nézett.

− Na, ezt jól megcsináltátok! Nem gondolta meg senki, hogy éhenhalni sokkal kínosabb, mint egy jó éles kard által egyszerre végezni? Vagy mihez kezd majd az a lány az erdőben? Te meg – fordult Erzsébet felé – miért nem futottál vele?

Az idősebbik lány vállat vont:

− Nekem mindegy. De ő a testvérem! És félt! Nagyon.

− Na, most már van oka félni!

Aztán:

− Jó testvér vagy! De gondolkozni, azt nem tudsz! Vagy nem szoktál.

− Na, fogjátok meg őket – ez már az embereihez szólt – és zárjátok be! Kötözzétek is meg! Mindkettőt. És vigyázzatok rájuk, ha már az egyiket elengedtétek!

A fiatal Nemvaló ekkor odalépett a marcona emberhez és halkan mondott neki valamit. Elég sokáig. De azt nem hallotta senki, hogy mit. Teofil felemelte a fejét és ezt mondta:

− Látjátok? A barátom – öccse volt igazából, de úgy érezte, ahhoz senkinek semmi köze – kegyelmet kér nekik. Na! Hát kegyelmet nem adhatok, mert a törvényt be kell tartani! De azért van egy másik büntetés is. Nem tudom, hogy nem-e súlyosabb. Ha nem kell meghalnotok, akkor el kell adnunk titeket rabszolgának! Idegenbe! Ezt is választhatjátok. Azt, csak egy helyen lehet megtenni, a kercsi piacon! Mert csak ott van olyan meghatalmazott írnok, aki meg tudja írni és hisz is neki mindenki. No! Mit választotok?

− Az eladást! – mondta Margit.

− Az eladást! – mondta Erzsébet.

− Jó! Legyen így! De most már valóban be kell titeket zárni, mert még képesek lesztek ti is a kínos halált választani. Mi pedig menjünk! Keressük meg azt a lányt! Aztán majd ő is választhat.

Nem kellett sokáig keresni. Alkonyatkor meg is lett. Nyomára vezette őket az állatok morgása. Mert egy fára mászott fel Izabella féltében, mivelhogy négy jókora farkas kerülgette azt a fát. No, az egyik farkast lelőtték. A többieket elkergették.

− Gyere le te lány! Nincsenek már itt!

− Nagyon félek!

− Mit akarsz? Megvárod, míg az éhezéstől és a fáradtságtól esel le? Gyere le, ha mondom! Ne félj, nem kell feltétlenül meghalnod! Lehetsz rabszolga is! A másik kettő azt választotta.

Izabella nagy nehezen lemászott. Még akkor is reszketett.

− Milyen nagy szájuk volt!!!

Persze a farkasokat gondolta.

− Ugye? Na, mit választasz?

− Rabszolga – sóhajtotta és összeesett az izgalomtól.

Feltámogatták.

− Mehetünk vissza a többiekhez! De sok baj van veletek! Nők!

De akkor már vigyorgott egy kicsit a marcona ember.

Másnap elindultak. A rabokat persze őrizték, éjjelre meg is kötözték őket a szekérhez, de egyébként nekik volt a legkényelmesebb útjuk. Mert ők szekéren mentek, míg a többiek mind lovagoltak. Ez egyébként is szokás volt akkoriban. Az eladásra váró rabszolgákat kímélték az úton, hogy jó erőben legyenek. A szolgák közül csak tízet vittek magukkal, a többieket szélnek eresztették. Volt Teofilnak egy pecsétgyűrűje, azzal pecsételt rá egy pergamenre, annyiszor, ahány felszabadított szolga volt. Még hozzá is rótta, hogy mind szabad emberek a Krum kán kegyelméből.

Az ősz véget is ért, mire a Krímbe értek. Tél volt, de arrafelé az úgy látszik, nem járt különösebben nagy hideggel.

Az utazásról azt szokták mondani, hogy összehozza az embereket. Így volt ez ezúttal is. A három nő a szekéren általában halkan beszélgetett addig, míg egyszer a Márta kérésére Erzsébetet el nem választották a másik kettőtől. Attól kezdve ő is lovagolt, de… hozzákötözve a lovához.

Sokszor Nemvaló is hozzájuk társult. Látnivaló volt, hogy szeret az Erzsébet közelében lenni. És talán a lány sem volt olyan egykedvű, amikor a világos ruhás vitéz mellette tartózkodott. Ördög tudja, hogy mi közös témát talált a két, annyira különböző irányból jött fiatal ember.

− Ki az a Krum kán? – ezt Nemvaló kérdezte Teofiltól egy olyan időszakban, amikor éppen nem Erzsébet mellett lovagolt, és amikor az idősebb vitéz is nem volt éppen elfoglalt valamivel.

− Már azt hittem, hogy sosem kérdezed meg!

− Nem akartam tolakodó lenni.

− Na tehát, a lényeg. Krum, ugyanúgy Kuvrat ivadék, mint te magad is. Ő is második nemzedék. Tudtommal. Mert, én sem tudhatok mindent. Most éppen az Onglosban tartózkodik, a nagybácsijánál. De unja magát. Fiatal, harcos, tehát unatkozik. Arról álmodozik, hogy egyszer majd összegyűjti az eszékelyek közül azokat, akik katonának valók, és országot teremt nekik. Mert amúgy is olyan nevet adtak neki a bizánciak, a császár udvarában, hogy „Canizauci” kicsit hibásan, de ez azt jelenti náluk, hogy a zokelek kánja. Vagyis ura.

− No, ezt kezdhetné mindjárt Avarországban. Ott a Dunától napkeletre levő részben! Úgy sincs ott most semmiféle uralom. És törvény.

− Még lehet, hogy igazad van! Majd elmondhatod neki. Mert bemutatlak. Ez régi tervem. Elvégre, te is Kuvrat utód vagy!

Akkor az a beszélgetés annyiban maradt, mert Teofilnak eszébe jutott, hogy valamit ellenőriznie kéne a Márta és Erzsébet környékén. De mindketten emlékeztek rá később is.

Hatalmas vásár volt. Bár a télre való tekintettel – ronda, esős idő járt – nem sok rabszolga volt. Bosszankodtak is azok, akik venni akartak. De Teofil úgy határozott, hogy mielőtt a nőket eladná, valamiképpen utánanéz, rendes ember-e a vevő. Találtak is olyant, aki együtt megvette volna mind a hármat. Valami császári írnokféle volt. De végül is csak Margitot és Izabellát kapta meg.

− Van valami akadálya annak, hogy Erzsébetet én vegyem meg? Magamnak! – kérdezte Nemvaló.

− A törvény szerint nincs. Te ugyanúgy idegenből jöttél mint bárki más. Menjetek az írnokhoz!

És amíg odamentek, végig a hátukon érezték a Teofil és a Márta szemét. Tudták, hogy vigyorognak hozzá.

Az Úr születése után számított nyolcszáz és ötödik évben, Krum kán megindult Avarország ellen. Vagyis az ellen, ami abból még megmaradt. Nem volt az más, mint a nyugati fele, a Duna folyótól számítva. A császár ellenállt egy darabig, de aztán visszavonta a seregeit. Látta, hogy nem boldogul a kán ellen.

Voltak azért harcok és foglyok is estek. Azok közül, akik avarok voltak, a kán besorozta a saját seregébe. A többit, mint értéktelent, szélnek eresztette. Az eszékelyek közül, aki akart, vele tartott. Így tett Nemvaló is. És az öreg Teofil is. Nem volt képes megülni a hátsó felén. Úgy Nemvaló, mint Teofil, elvitték a családjukat a Don folyó mellé, Szárkel várába. Ott jó biztonságban voltak a harcok befejezéséig.

Nemvalónak három gyermeke született, két fiú és egy kislány. Teofilnak csak egy. Fiú. Aki szintén a Farkas nevet kapta. Még így is csodaszámba ment, hogy Márta ilyen idős korban még gyermeknek adott életet. Ilona, aki nagy tudású, bölcs asszony volt, ebből azt következtette, hogy a Farkas leszármazottaknak még sok tennivalója akad a későbbi történelemben.

− Vajon Izabella mit csinál? Hogy él? Hol él – kérdezte egyszer Erzsébet, amikor a férje véletlenül otthon volt. Mert sokáig hadakozott a kán Konstantinápoly ellen, amit végül is nem tudott bevenni. Ott is halt meg évekkel később, egy elfertőzött seb miatt.

− Jól vannak – válaszolt a férje. Nemrég üzent egy emberrel, hogy jól vannak, Margitot felszabadította a gazdája s el is vette feleségül. Még mindig Konstantinápolyban vannak, a Margit férje a császári írnokok között dolgozik. Izabella is szabad már az anyja után. Különben is csak nyolc évre voltak eladva. Annál kevesebbre nem lehetett.

A nyolcszáztizenötös év tavaszán, hogy meghalt a kán, a család visszaköltözött a valamikori Avarországba.

A Tisza melletti tanyát gazda nélkül, üresen találták. Hiszen jog szerint mindig is az övék volt. Letelepedtek hát, a két család egymás mellett.

Mert Farkas/Teofil halálát lelte az egyik utolsó csatában. Olyan szorosan kötődött életében a bolgár hatalomhoz, hogy lám, a halála is egyszerre következett be a kánnal. Aki különben soha nem tért vissza a két nagy folyó közé. Nagyobb álmai voltak, amiket később nem valósíthatott meg.

Márta akkor ugyancsak visszaköltözött a családhoz. Egyedül Ilona maradt meg a Don mellett. Nagyon tisztelték, mert bölcs öregasszonnyá vált az idők múlásával.

Az élet pedig továbbfolyt, nem kímélve senkit és semmit.