Huszonöt év múltán, május volt akkor, a fiatal, Nemvaló nembéli Kerecse éppen a háza előtt állt és a folyó felé nézett. A hidast várta, s vele a bátyát. Ám a testvér nem egyedül jött. Egy lovas ember volt vele, aki azt mondta magáról, hogy ő magyar. Illetve úgy mondta, hogy „madzsgar”. És, hogy üzenetet hozott özvegy Nemvalóné, Ilonától. Volt levél is, de szóban is elmondta, hogy Ilona jól van, csak megöregedett. Nagyon tisztelik arrafelé, mert sokat tud.
Még maradt az az ember egy napot, aztán továbbment. Kérdezték, egyedül van-e?
− Nem! Sokan vagyunk, de most csak egyedül jöttem. Tervezzük, hogy egyszer majd végleg eljövünk. És itt is maradunk.
A férfi valami érdekes nyelven beszélt, ami hasonlított az eszékely nyelvre, de a bolgárok nyelvére is. Idős Nemvaló később azt mondta, ő ismeri azt a nyelvet, volt olyan helyen, ahol sokan beszélik.
Ez, nyolcszázharmincban történt, májusban.
* * *
A huszadik század utolsó évtizedében, annak is a közepe táján, öreg barátom, akit Pista bácsinak szoktam nevezni, és aki költő volt, pár napos utazást tett Magyarországon. Mivel az ő családneve is Nemvaló volt, kíváncsi volt a családja régi történetére.
Elvetődött – igazából elvitték – egy helyre a Tisza felső folyásánál. Hogy ott valamikor szintén éltek Nemvalók. Én is vele voltam akkor.
Takaros falu volt valamikor, nem is nagyon kicsi. Szép temploma volt, ma református, de azt beszélik, régen, a reformáció előtt katolikus volt. Na, annak a templomnak a papja, még ma is szolgál, pedig hol van már a falu, elnéptelenedett valamikor az osztrák betelepítések idején, mutatott neki egy régi, fekete-fehér fényképet. Nagy becsben tartotta, alig engedte meg, hogy lefényképezzem. Pedig megesküdtem, hogy nem fogok villanófényt használni.
Henger alakúra faragott követ ábrázolt a fénykép, s azon a kövön rovásfelirat volt. A kő alighanem homokkő volt, hogy faragni lehetett.
Pista bácsi értett a rovásfeliratok olvasásához, hát elolvasta. Ez állt rajta:
Amely nép nem becsüli az országát, elveszíti azt.
− Tudod Pista bátyám, az a kő már nincs meg. Egy éjjel ellopták. Alighanem beépítette valaki a házába. Ez már a kövek sorsa! Jó nehéz lehetett pedig, szekér kellett hozzá, hogy elszállítsák. Hát ezért őrzöm úgy ezt a képet.
− Mi a neve ennek a helynek? – kérdezte az öreg költő, amikor még ott voltunk.
− Várkony.
VÉGE
Marosvásárhely
2020. január 31.
Author: T. Igor Csaba
1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.
