Adventi kalendárium

 

 

– Imádok falun lakni! Annyira jó, hogy ide költöztünk! Imádom a régimódi dolgokat! – csiripelt vidáman Ajsa, miközben útra keltünk, hogy, megkeressük az aznapi adventi ablakot a faluban.

– Falun élni régimódi? – szaladt fel a szemöldököm, ő pedig lelkesen magyarázott:

– Hát persze, hogy az! Alig jár erre autó! Az a kor jut eszembe róla, amikor királyok, meg királylányok laktak a várakban! Az pedig már nagyon régen volt, ugye? Régimódi a veteményezés, a kapálás, a gyomlálás, mert ilyet már szinte csak a nagyon öregek csinálnak, akik nem sokára meghalnak. Az olyan felnőttek, mint te, meg apa, már nem igazán csinálnak ilyet, mert a boltokban mindent megvesznek! És még a fára mászás is régimódi, meg fáról meggymagot köpködni, meg szőlőt szüretelni ősszel, meg csipkebogyót szedni a mezőn. Nyáron meg a patakban ebihalat keresni. Meg kis rákokat. Hát ki csinál manapság ilyet?! – tárta szét karját a nagy okfejtés végeztével, mi pedig férjemmel szinte egyszerre vágtuk rá határozottan és büszkén: „Mi!” De őt nem lehetett leállítani, csak mondta és mondta:

– Mindenkinek csak kutyája meg macskája van. Esetleg papagája. Vagy teknőse. A városokban biztosan. De nekünk tyúkjaink is vannak! Ugye milyen régimódi? Megetetjük a pipiket, meg összeszedjük a tojásokat, mint a régi emberek. Imádok Gyöngyössolymoson lakni! Soha nem akarok innen elköltözni! Falun élni a legeslegjobb az egész világon és én örökké ilyen régimódi leszek, mert ezt szeretem! Beleuntam én már a nyüzsgő városi létbe! Unalmas, nem nekem való az!

Igazán mulattató volt ezt hallani egy mindössze öt és fél éves kislány szájából. „Beleuntam a városi létbe!”, épphogy kilátszik a földből, még csak most csodálkozik rá önnön valójára, most kezdi megismerni a világot és rendszerezni ezt a kis tudást, amit birtokol és ő máris beleunt a városi életbe. Egy olyan életbe, amivel egészen költözésünkig kutya baja nem volt. Ahol egymás hegyén-hátán játszóterek vannak, mindig van kivel játszani, ismerkedni, mindig vannak szabadtéri programok, ahol kedvére bámulhatja a kirakatokat is. De ő hirtelenjében már bele is unt. Férjemmel összenéztünk és mivel Ajsa részéről ez egy igen komoly összegzés volt, igyekeztünk nem nevetni. Pedig annyira aranyos volt, olyan lelkes, hogy az ember önkéntelenül is megmosolyogja. Egyébként pedig igaza van. Lassan már faluhelyen is ritka a veteményes és a haszonállat tartása. Talán tényleg a régi időket idézi. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy jól döntöttünk, amikor ide költöztünk.

Sötét volt már. December közepén már elég korán nyugovóra tér az álmos nap. Csak az utcai lámpák és a csillogó, karácsonyi fényekkel díszített ablakok világították az utunkat. Kerestük a huszonharmadik adventi ablakocskát. Itt a faluban ugyanis van egy nagyon kedves szokás. Van Gyöngyössolymosnak egy adventi facebook oldala és december elsejétől egészen huszonnegyedikéig minden nap feltesznek egy rejtvényt, amit ha az ember megfejt, tudja, melyik utcában kell keresni az adventi kalendárium aznapi ablakocskáját. Csak el kell menni az utcába és figyelmesen végigsasolni az összes ablakot, hogy megpillantsd a karácsonyi motívumokkal kicicomázott, szépen kivilágított számot. Nagyszerűen hangzik, ugye? Ha odaértél, akkor pedig többnyire két lehetőség van: vagy ünnepi tasakban a kapura akasztva, esetleg  kis dobozban az ablakpárkányra téve apró meglepetés vár rád, amiből választhatsz: mézeskalács, szaloncukor, apró karácsonyfadísz, vagy pedig egy egész terülj-terülj asztalkámmal vár a boldog házigazda. Süteménnyel, zsíros kenyérrel, forralt borral, forró teával. Bármilyen is legyen az ablak, bárhogyan is várjanak- személyesen, vagy csak meglepetéssel- egy biztos: ezek az emberek szebbé varázsolják minden arra járó napját. A szürke, s télen néha kissé fagyos hétköznapokba fényt, boldogságot és melegséget csempésznek. Önzetlenül. Mert adni jó.

Kerestük tehát a huszonharmadikat. Íme a rejtvény:

„ Titkosírás és kódfejtés: ezeket szerette nagyon. Irodalmi személy, aki megbukott nyelvtanból. Rengeteg álneve volt.”

Töredelmesen bevallom, igen műveletlen vagyok és, habár a férjem ennek nem fog örülni, ha elolvassa, de ő is az! Elolvastuk a feladványt aztán lestünk magunk elé elménk rejtett bugyraiban kutatva valamilyen emlékért, ami segíthet. Végül úgy döntöttünk, hogy szégyen ide, szégyen oda, mi bizony segítségül hívjuk mindenki jó barátját, s beütöttük a google-be, hogy „nyelvtanból megbukott író”.

– Basszus! Ez Gárdonyi. Gárdonyi megbukott nyelvtanból? Ez komoly?! –hüledeztem.

– Hiteles az oldal? –nézett végig rajtam a kedvesem kissé gyanakvóan.

– Mit tudom én! …De… Több helyen is írják….ez durva… ki gondolta volna?…

– Valóban érdekes. Na, kanyarodjunk akkor balra, még jó, hogy legalább jó irányba indultunk! – mosolygott és már fordult is rá a Gárdonyi utcára. Ajsa alaposan megnézett minden ablakot, de az utca feléig érve bizony még se híre, se hamva nem volt annak a bizonyos ablaknak. Láttunk ház előtt álló feldíszített csillogó-villogó karácsonyfát, ablakba büszkén kipakolt mikuláscsomag kollekciót, LED-es világító betlehemi csillagot, de huszonhármas számot bezzeg nem. De nem bántam. Jólesett férjem erős karjába karolva andalogni és nézni, ahogy Ajsa minden házhoz vidáman ugrál és minden háznál csalódottan lelógatja kalimpáló karjait egy „Ez sem az!” sóhaj kíséretében. Aztán végül megtaláltuk. Fehér papírból türelmesen és precízen kivágott betlehem volt az ablakra ragasztva. Szinte az egész üveget befedte. Felette pedig az a bűvös huszonhármas. Lefotóztam a telefonnal. Aztán közelebb merészkedtünk. A kapu nyitva, halvány fény szűrődött ki az udvarról.

– Gyertek beljebb! De jó, hogy megjöttetek! Úgy vártunk titeket! – ölelt meg kedvesen egy középkorú, alacsony, mosolygós nő.

– Örülünk, hogy itt lehetünk, gyönyörű az ablakod! – válaszoltam. Mielőtt ide költöztünk, el sem tudtam volna képzelni, hogy idegen ember így örül nekem, akit talán még nem is látott engem soha. Amióta viszont advent van, már bármit elhiszek. Újra hinni kezdtem a csodákban. Már nem akadok fenn azon, ha számomra ismeretlen emberek a házukba, udvarukba invitálnak, hogy igyak meg egy csésze forró teát, és a barátságos ölelésektől is egyre kevésbé jövök zavarba.

– Gyertek, sütöttem bejglit, meg finom házi pogácsát. Teát, bort hozhatok? Hozok teát a kislánynak, biztos áthűlt amíg sétáltatok. Mindjárt jövök, addig egyetek nyugodtan! – azzal eltűnt a ház árnyékában, majd kisvártatva egy tálcával tért vissza. – Maradt még forró csoki is, hoztam mindhármatoknak. No, vegyétek el, ne kéressétek magatokat! Egyetek nyugodtan, azért sütöttem! Hol laktok egyébként? Nem rég költöztetek ide?

– Köszönjük szépen. Augusztusban költöztünk. A Virág utcában lakunk. –mondta a férjem kezében egy finom sajtos pogácsát tartogatva, s alighogy befejezte a mondatot, egyre közeledő patadobogás hangjára lettünk figyelmesek. Kisereglettünk a kapuba. Két tizenéves forma lány vágtatott el előttünk, nyereg nélkül, szőrén ülve meg a lovat. Tátott szájjal néztünk utánuk.

– Ez itt… mindennapos dolog? –néztem kérdőn a házigazdára.

– Persze, szinte minden hétvégén keresztülvágtatnak a falun. Megkapó látvány, nem igaz?

Elég későre járt már mikor elbúcsúztunk, s a kedves hölgy újra megölelt minket. Kellemes ünnepeket kívántunk egymásnak és az útról még integettünk is neki.

Azóta már eltelt néhány év és mi minden decemberben végigjárjuk a kalendáriumot, sőt, az előző évben vállaltunk is egy ablakot, hogy örömöt csempésszünk kedves kis falunk lakóinak életébe. Épp olyan szeretettel vártunk mindenkit, mint amilyen szeretettel akkor a Gárdonyi utcában fogadtak minket. Eltelt néhány év és már tudjuk, mennyire különleges ez a falu. Hogy teljesen normális, ha tizenéves lányok szőrén ülik meg a lovat és úgy vágtatnak az utcákon, vagy, hogy nem csak kutyákat, hanem kecskéket, vagy csirkéket is sétáltatnak pórázon emberek. De leginkább azért különleges, mert decemberben tapintható a szeretet.

Gulyás Klaudia
Author: Gulyás Klaudia

Azt hiszem, senki sem fog jobban megismerni attól, hogy leírom 1990-ben születtem. Attól sem, hogy elárulom: írni, olvasni a Cserhát ölében megbúvó, népviseletéről méltán híres szülőfalumban, Bujákon tanultam. Aztán Egerben folytattam ötödik osztálytól a tanulmányaimat egy nyolc osztályos gimnáziumban: az Angolkisasszonyoknál. Utána pedig az Egri Hittudományi Főiskolán tanultam teológiát, de abbahagytam. Szétszórt feledékenységemben nem tudom pontosan milyen újságokban, de tudom, hogy gyerekkoromban jelentek meg verseim. Van anyám, apám, vannak testvéreim, férjem és gyerekeim, sőt háziállataim is. Ebből ugyan nem sokat tud meg rólam senki, de ez olyan felnőttes dolog. Sok száraz információ, ami mérhetetlenül unalmas, de lehet hasonlítgatni másokhoz, bólogatni, meg rosszallóan fejet csóválni olvasása közben. Viszont amit szívesen elmesélek magamról az az, hogy pirinyó, csöpp lányka koromban mikulás akartam lenni. Hajthatatlan voltam. Nem érdekelt, hogy lány vagyok, hogy nincs szakállam, én akartam lenni az ablakokba boldogságot csempésző Pirosruhás. Valamint író. Még írni sem tudtam, óvodás voltam, de anyunak diktáltam gyermeteg meséimet. Aztán megtanultam írni, így megoldottam magam. Fene tudja miért, de az írás iránt szívembe oltott vággyal élek, mióta az eszemet tudom. Azért szeretek írni, mert új világokat teremthetek, amik bennem élnek. A kis világomat, gondolataimat csak át kell konvertálni írott formába és valóságos lesz. Olvasható, maradandó, nem száll...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

6 + 4 =

Versek
Halászné Magyar Márta

Pünkösdi Rózsa

Pünkösdi rózsa szára hajolva,  görbe a háta,  lába már sánta.    Életre hívták,  szülője nincs már.  Sima volt arca,  gond ránccal varrta.   Sápadt az

Teljes bejegyzés »
Názáreti templom kupolája, fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Ne feledd

Ne feledd, hogy nem vagy egyedül, Jóistennel minden kiderül. Kint a rétnek sok virága, nyílik néked vidámságra, míg vidámságod nem hagy egyedül. Ne feledd, hogy

Teljes bejegyzés »
Fényszívek, Fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Gazdag szegények

Gazdagok a szegények, kik az Úrban serények. Az életed drága kincs, e világon párja nincs. Gazdagok a szegények, kik az Úrban remélnek. Szeretetből megélnek, csak

Teljes bejegyzés »

Bántó szavaid

Szavaid marnak, mint tüdőt dohánypor, fájnak az igazságtalan jelek, a jókedv elillan, mint a kámfor, kár, ha szád bántó szavakat fecseg. Ne gondold azt, hogy

Teljes bejegyzés »
Közösségi kenyér, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Éva

Az élet kenyere

Nagyon éget a kemence, igen erős annak füstje. Nem szeretem dolgokban, nehézségben, poklokban. Az élet mégis varázslat, kenyeret süt parázsban. Van ereje, melege, benne sül

Teljes bejegyzés »
Egy csepp eső, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Ildikó

Egy csepp eső

Csak egy csepp volt, parány, jelentéktelen, mégis belefért a végtelen. Egy kis bogár véle szomjat olt, majd a fákon röptében gyümölcsöt olt. A te szíved

Teljes bejegyzés »