Minden a lábnyommal kezdődött

Nagypusztás jellegzetes kelet-európai vidéki város: középpontjában néhány régi, klasszicista középület, két templom és egy pár paneltömb magasodik, melyeket mint keréktárcsát a gumiabroncs, úgy fog körül a kisebb-nagyobb családi házak rengetege. Egyetlen dolog teszi a helységet emlékezetessé egy arra járó átutazó számára, az pedig a két méter magas faszobor, amely a városhatárban áll, és egy nagy szakállú, szőrmebundákba bugyolált férfit ábrázol. A köznyelvben csak „Nagy Pásztor” néven ismert figura kezében hosszú botot fog, jobb lábával pedig éppen előre lép, a település felé. Mivel a szobrot közvetlenül a városba vezető út mellett állították fel, úgy néz ki, mintha a megyeközpont, a szomszédos Nagydombos irányából érkezett volna. Rossz nyelvek szerint a két helység közötti régi rivalizálás miatt akarták az itt lakók azt, hogy a hatalmas alak a hátát fordítsa a másik város felé – és akinek van tapasztalata az itteniekkel, hajlamos is lehet hitelt adni ennek a pletykának.

Noha híres szülöttekkel nem büszkélkedhet Nagypusztás, és hiába tekint vissza immár több száz éves történelemre, annak során egyetlen említésre méltó eseménynek sem adott otthont, mégis akad valami, ami a köztudatba emelte a nevét, és országszerte ismertté tette. Ez pedig nem más, mint a népszerű turistalátványosságnak számító, Pásztorvonulás elnevezésű rendezvény, amelyet minden évben Szent Vendel napján tartanak meg. A felvonulók menetét iskolások indítják, akik mindenféle szőrméket vesznek magukra, fejük köré pedig kendőt csavarnak, és az utcákon járva pásztorénekeket dalolnak. Őket követik az igazi pásztoremberek, a lakóhelyükre jellemző népviseletben. Kezdetben csak környékbeliek vettek részt az eseményen – a térségből egyedül a nagydombosiak nem képviseltették magukat –, majd ahogy teltek az évek, egyre messzebbről érkező pásztorok csatlakoztak be, manapság még az ország határain túlról származó vendégek is akadnak. A menetelés a város főterén ér véget, ahol pedig nagy tábortüzet gyújtanak. Eleinte egyszerű felvonulásként indult az esemény, később aztán pásztorételfőző versenyt, kirakodóvásárt és kisebb koncerteket is szerveztek mellé, így hát elmondhatjuk, hogy alaposan kinőtte magát.

Míg sok régi szokás kialakulásának körülményei mára ködbe vesztek, a nagypusztai Pásztorvonulás eredete szépen rekonstruálható a helyi anekdotákból, néhány korabeli levélből és naplófeljegyzésből. Ezek alapján úgy tűnik, a hagyományteremtés ötlete 1931. augusztus 22. langyos nyári estéjén született meg, egy is nem túl hosszú beszélgetés eredményeként, amely nagyjából úgy folyhatott le, ahogyan a következőkben leírom. Felmerült bennem, hogy a neveket esetleg lecserélhetném, de végül úgy döntöttem, a történeti pontosság jegyében ettől eltekintek.

*

Pisnyi János, Nagypusztás polgármestere tűnődve szívott a pipájába, miközben lassan végigjáratta a tekintetét vendégein. Az íróasztalával szemben lévő karosszékek egyikén Bukolik Mátyás, a helyi fiúgimnázium ősz hajú, pödört bajszú igazgatója ült, míg a másikon a nagydarab, kopasz Schwer Gerzson, az aprócska helytörténeti múzeum vezetője foglalt helyet, aki türelmetlenül tekintgetett körbe vastag szemöldöke alól. Tőlük nem messze, a kandalló melletti, párnázott fotelre telepedett le Kenyeres Rafael, a város Kulturális Bizottságának elnöke, aki a kezében tartott cigarettaszipkával, a keskeny bajszával és a csokornyakkendőjével úgy nézett ki, mint valami szórakozni induló művész. Noha a polgármester a jelenlévők mindegyikét jól ismerte, nem ez volt a megszokott társasága. De persze ezeket a férfiakat nem is azért hívta össze az irodájába, hogy kártyázzanak, iszogassanak, meg a város és az élet dolgairól társalogjanak, mint ahogy a közeli barátaival szokta. Ezúttal ugyanis nem kikapcsolódni akart, hanem egy fontos dologról beszélni.

Schwer hangosan köhintett, és értetlenkedve széttárta a karját.

– Mikor tudjuk meg, hogy miért vagyunk itt, János? – kérdezte éles orrhangján.

– Csak még egy kis türelmet kérek! Nem akarom elkezdeni, míg nincs jelen mindenki, akit idehívtam – magyarázkodott Pisnyi, miután kifújt egy adag füstöt.

– Kire várunk még? – érdeklődött dörmögve Kenyeres.

– Zebulonra.

– Az izgága firkászra, aki az újságodba írogat? – a múzeumigazgató hangján érezni lehetett, hogy meglepte a felelet. – Na, most lettem igazán kíváncsi!

– Mondj, amit akarsz, Gerzson! Az emberek szívesen olvassák a karcolatait – szólt vállat vonva a polgármester.

– Ennek a városnak a lakói sosem a jó ízlésükről voltak híresek – vágta rá Schwer, és már éppen nagy levegőt vett, hogy folytassa, de aztán kopogás fojtotta bele a szót.

– Úgy tűnik, végszóra megérkezett az emlegetett úriember – mondta Pisnyi, majd kiszólt az érkezőnek, hogy jöjjön be.

A városvezetői iroda ajtaja halkan nyikorogva kinyílt, és belépett rajta Kurrens Zebulon, a Pusztási Szó nevű helyi lap újságírója. Enyhén gyűrött ruhát viselt, haja pedig össze-vissza állt, és bár ezzel a megjelenésével egyértelműen kilógott a tágas helyiségben összegyűlt társaság többi tagjától, ettől ő láthatóan nem jött zavarba. Halkan köszönt, aztán odasétált az ablakhoz, és nekidőlt a párkánynak.

– No, most, hogy immár mindannyian itt vagytok, elmondanám, miért hívtalak ide titeket – kezdett bele a polgármester, aki eddig az asztalnak támaszkodva állt, most viszont kicsit arrébb lépett, miután pipáját a tartójába helyezte. – Mind tudtok arról, hogy a gróf úr múlt héten elkezdett építkezni, és a második napon a kubikosok ásás közben egy megkövesedett lábnyomra bukkantak, amely valószínűleg egy ősi emberé. Gondolom, arról is hallottatok, hogy voltak itt a fővárosból múzeumi emberek, akik megvizsgálták a leletet. Természetesen a méltóságos úr azt akarja, hogy minél hamarabb folytathassák a munkát, mert már alig várja, hogy az új lovardájával büszkélkedhessen – Pisnyi keresztbe fonta karját. – Úgyhogy azt a fosszíliát ki kell emelni, és elszállítani az építési területről. A gond itt kezdődik. Délután ugyanis felhívott a kultuszminiszter úr, és közölte, hogy azt szeretnék, ha Nagydombosra szállítanák a leletet, mert ez elég nagy felfedezés, éppen ezért szerintük a megyeközpont múzeumában van a helye…

Az irodában ülők egyszerre mordultak fel, egyedül a zsurnaliszta fogadta csendben a hírt.

– Nehogy már ezt is elhappolják tőlünk azok a rátartiak! – csattant fel Schwer, és mérgében a térdére csapott. – Éppen olyan jó helye volna egy ilyen kincsnek minálunk, mint odaát!

– Ezt én is így gondolom, de sajnos nem az enyém a döntés – szabadkozott Pisnyi, és kezével nyugalomra intette a múzeumigazgatót.

– Nem tehetünk semmit, hogy mégis itt maradjon? – kérdezte Kenyeres.

– Próbáltam győzködni a miniszter urat, de sajnos ragaszkodott hozzá, hogy Nagydomboson állítsák ki a leletet – magyarázta a polgármester. – Annyit viszont sikerült elérnem, hogy ne egyből szállítsák el, hanem előbb egy hétig itt maradjon, amíg megtisztogatjuk. Ez alatt pedig mi csinálunk róla egy gipszmásolatot, ami a saját múzeumunkban lesz kiállítva – odabiccentett Schwer felé. – De ami ennél is fontosabb lenne, hogy valami módon a köztudatban összekapcsoljuk Nagypusztás nevét ezzel a nagyszerű lelettel. Hát ezért hívtalak most ide titeket! Ki kellene találnunk, hogyan csinálhatnánk saját szenzációt ebből a lábnyomból.

Először hümmögés volt a válasz. Aztán a múzeum vezetője szólalt meg:

– Az lenne a jó, ha valami érdekes történet jutna eszükbe az embereknek a leletről. Akármekkora szenzáció is egy évezredekkel ezelőtt élt ősünk lábnyoma, a nagyközönségnek nem olyan érdekes, mint mondjuk Lehel kürtje. A mögött a tárgy mögött jó kis história van!

– Remek meglátás! – helyeselt Kenyeres.

– Talán ha valamilyen érdekes, fontos személy nyoma lenne, az felkeltené az emberek érdeklődését – vélekedett Kurrens, aki szokás szerint hadarva beszélt.

– De ki lehetne az? – kérdezte a polgármester.

– Én egy ószövetségi figurára gondoltam. Olyasvalakire, aki vándor életmódot folytatott, így akár errefelé is megfordulhatott…

– Na hallja! Méghogy ilyesmit hazudjunk egy bibliai személyről! – szólt némi felháborodással a hangjában az öreg Bukolik. – Nem lehet csak úgy rábökni valamire, és azt mondani, hogy az egy fontos ember után itt maradt ereklye! Mindenki tudná egy ilyen állításról, hogy nincs alapja!

– Ez valóban nem volna szerencsés, Zebulon – jegyezte meg Pisnyi. – Mit szólnának az egyházak?

– Félreértenek! Nem akarnám azt hazudni, hogy ez, tegyük fel, Énok lábnyoma – az újságíró feltolta az orrán a szemüvegét, aztán védekezőn felemelte a kezét. – Úgy gondoltam, egy olyan cikket írnék, ami lényegében arról szólna, hogy ez a megkövült nyom az embert gondolkodásra készteti arról, ki hagyhatta maga után. Szóval egyértelművé tenném, hogy csak a fantáziám képzel oda egy bibliai alakot.

– Igen, ez már mindjárt más! Nem is rossz ötlet – ismerte el a polgármester, majd a gimnázium direktorához fordult. – Így már el lehet fogadni, igaz-e, Mátyás bátyám?

– Így igen. Feltéve persze, hogy a fiatalember nem fogalmaz tiszteletlenül!

– Eszembe sem jutott! – vágta rá sietve az újságíró. – De hogy ne kerüljön az újságba olyasmi, ami elfogadhatatlan a jelen lévők számára, javaslom, olvassák majd el, mielőtt nyomtatásba kerülne!

A többiek helyeslően bólogattak.

– Már csak az a kérdés, hogy kinek a személyét idézhetnénk meg a cikkel – mondta Pisnyi.

Minden tekintet az iskolaigazgató felé fordult. A szomszéd megyéből elszármazott újságíró kivételével a társaság tagjait az idős férfi tanította annak idején, ezért mintegy hallgatólagos megegyezéssel úgy döntöttek, ezt a döntést rá bízzák.

– Ha engem kérdeznek, szerintem Jábál legyen az, Káin egyik leszármazottja. Ő volt a sátorlakók és pásztorok ősatyja – válaszolta Bukolik pár perc gondolkodást követően.

– Egy nomád pásztor? Tökéletes! – lelkendezett Kurrens.

– Magam is támogatom a javaslatot – szólt Schwer. – Egy pásztortörténet tökéletesen illik Nagypusztáshoz. Mezőváros voltunk, és ma is mezőgazdaságból él a lakosság jelentős része. Majd érdekességként kitehetjük az újságcikket a múzeumban, a gipszmásolat mellé.

– Akkor ez eldőlt! – a polgármester összecsapta a tenyerét. – Amint közreadtuk a cikket, a szövegét elküldöm majd néhány ismerősömnek, hátha más lapok is lehoznák. Jó lenne, ha minél szélesebb körben hallanának róla, hogy ez a lábnyom a miénk!

– Kellene csinálni pár fotót is a leletről! – vetette fel Kenyeres. – Egy jól sikerült kép meg tud ragadni az emberek emlékezetében!

– Mindenképpen kellene illusztrációként a cikkhez fénykép is – hagyta rá Kurrens. – De azt nem tudom, szöveg nélkül is elég hatásos tudna-e lenni egy kövületről készült fotó.

– Önmagában valóban nem érdekes egy kődarab képe, viszont ha mondjuk odarakunk mellé valamit, esetleg valakit – Kenyeres elgondolkodva megvakarta az állát. – Azon gondolkodom, talán elhívhatnánk azt a színészt, aki mindig szigorú tanárt vagy professzort játszik a filmvígjátékokban. Valami Schwarz vagy kicsoda. Vele együtt kellene lefotózni a lábnyomot.

– Tetszik az elképzelés, de tartok tőle, hogy a művész úr ideutaztatását nem tudjuk egyik napról a másikra megszervezni – szólt Pisnyi.

– Lényegtelen! – legyintett Kenyeres. – Úgy is jó lesz, ha majd a másolat mellett fotózzuk le!

– Az is igaz! – a polgármester helyeslően bólogatott. – Holnap járj utána, hogy mikor tudna eljönni ide, és mennyibe kerülne ez nekünk!

– Nem rossz ötlet idehívni egy ismert embert, de kellene olyasféle fényképezni való is, ami aztán itt marad nekünk – a felvetést tevő Schwer végigsimított kopasz fején. – Valamilyen jellegzetes emlékmű vagy szobor. Olyan, ami kellően nagy, és elég jó helyen van ahhoz, hogy aki idejön, az meglássa és megjegyezze. Mint amilyen a tatabányai turul.

– Ha már Zebulon úgyis valami ősi pásztorról ír, akkor én amondó vagyok, hogy nekünk meg egy juhász szobra kellene. Olyan hosszú szakállal, mint ahogyan az ősatyákat is ábrázolni szokták – javasolta Kenyeres. – Nem kell nevet sem adnunk neki, lehetne szimbolikus figura is, aki ezt a hagyományos életformát jelképezi.

– Remek gondolat! Ütnünk kell a vasat, amíg meleg! Miután megjelent a cikk, és közzétettük a fotót, bejelentjük a szoborállítást. Addigra keresünk valakit, aki kifaragja nekünk a juhászunkat – Pisnyi nagy lelkesedéssel beszélt, ami lassan a többiekre is átragadt. – Aztán ha a szobor is elkészült, csinálunk valami emlékezeteset az avatásán. – az öreg Bukolikhoz fordult. – Mátyás bátyám! Az jutott eszembe, hogy nem tudnának-e a maga fiai valamit produkálni. Beöltözhetnének, mint a betlehemeshez, csak karácsonyi énekek helyett pásztornótákat adnának elő.

– Nem volnék ellenére! – az iskolaigazgató a bajszát sodorgatta. – Ha javasolhatom, időzítsük a dolgot októberre, akkor lesz ugyanis Szent Vendelnek, a pásztorok védőszentjének napja. Nincs már nagyon messze, viszont a szobrásznak addig bőven lenne ideje valami szépet kifaragni.

– Ejnye, tudtam én, hogy maguk az én embereim! – Pisnyi elégedetten csettintett. – Milyen szépen kitaláltunk mindent! Úgy vélem, ez bizony megérdemel egy áldomást!

Azzal odalépett az íróasztal fiókjához, hogy elővegye a pálinkásüveget.

A több pedig már történelem.

Barna Benedek
Author: Barna Benedek

Lengyel Menyhért és Veres Péter szülővárosában nőttem fel, a csodás világokat és különös figurákat felvonultató történetek bűvöletében. Idővel magam is elkezdtem ilyeneket kitalálni, a sztorik egy része pedig végül betűk és szóközök halmazaként egy lapon vagy fájlban végezte. Eleinte az ötleteimből többnyire rövidebb-hosszabb novellákat farigcsáltam – illetve néhanapján, ha az ihlet úgy hozta, megformáltam egy-egy versfélét is –, aztán a közelmúltban úgy döntöttem, hogy ideje nagyobb lélegzetű alkotásokba vágni a fejszét. A témát, műfajt, és hangulatot illetően szeretek kísérletezni. Terveimet pedig nem is számolom. Sokáig nem kerestem igazán a lehetőségeket a publikálásra, csak az utóbbi időben kezdtem ezzel foglalkozni, nagy örömömre nem is eredménytelenül. Egyik első hosszabb munkám – egy mesegyűjtemény – az Irodalmi Rádiónál talált otthonra, a 2024-re tervezett könyvkiadások között szerepel. Emellett elkezdtem ide, erre az oldalra feltöltögetni a szerzeményeimet, és időközben néhány rövid írásom nyomtatásban is megjelent: – „A gödör” című novella a „Cirkusz a moziban” antológiában (Irodalmi Rádió, 2023) – „A kivételes nap” című vers a „Szerelmemnek Bálint-napra 2024” antológiában (Irodalmi Rádió, 2024) – „A gép, ami minden kívánságot teljesít” című mese a „Szitakötő” folyóirat 65. (2024/1.) számában – A „Miért ment szabadságra a Húsvéti Nyúl?” című novella a „Mit rejt az üde függöny?” antológiában (Irodalmi...

Megosztás
Megosztás

2 Responses

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Árvák

                                                                Árvák   A városnak ezen a részén mindig sokan járnak. Itt a buszmegálló, csillogó-villogó áruház, helyijárat-megálló; bank, iskola, pláza, szerkesztőség, ügyészség, illatozó látványpékség, börtön.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »