Kicsöngettek. Még gyorsan feladtam a házi feladatot és mentem a tanári felé. Már egész közel jártam a tanári ajtajához, amikor megláttam E.G. édesanyját az ajtó mellett toporogni. Mi a manót akar már megint? gondoltam magamban. E.G. az osztályomba járt, nem mondhatnám, hogy a legszorgalmasabb diákom volt.
– Jó napot kívánok! Engem vár? – kérdeztem E.G. mamáját.
– Jó napot kívánok kedves tanárnő! Igen, önt várom, mivel szeretnék egy nagy szívességet kérni – válaszolt kicsit zavartan.
– Miről lenne szó? – kérdeztem nem túl lelkesen.
– A fiam legutóbbi matematika dolgozatáról lenne szó. Szeretném, ha megnézné a matematika munkaközösség vezetője is, hogy az valóban elégtelen-e? Fiam úgy érzi, hogy szerinte az jobban sikerült. És tudjuk, hogy nincs itthon a matematika tanárnő. Esetleg ki lehetne venni a dolgozatot a szekrényéből? – mondta, miközben a táskáját szorongatta.
Hát, nem voltam túl lelkes a dologtól. Belenyúlni másnak a holmijába, ez nekem nem volt szokásom. De nem akartam rögtön nemet mondani. Fiatal tanár voltam. Mindegyik szülő jóval idősebb volt nálam. Kicsit próbáltam az időt húzni. Mit is mondjak? Végül kitaláltam.
- Kedves anyuka! Nekem ehhez nincs jogom. De tudja mit? Megkérdezem a munkaközösség vezetőt, hogy ő mit szól a dologhoz? – válaszoltam, miközben próbáltam kicsit arrébb állni a tanári ajtajától, hiszen folyamatosan érkeztek oda a kollegák.
– Nagyon megköszönném! És kérem szépen, hogy értesítsen! – mondta, majd elköszöntünk egymástól.
Kolleganőm egy jónevű ügyvéd felesége volt, aki sokat utazott külföldre. Egyik alkalommal valami baleset történt a férjével külföldön, ami miatt neki is el kellett utaznia. Ezért egy hét fizetés nélküli szabadságot vett ki ezért, hiszen mint tanárnak csak az iskolai szünetek idejére jár a fizetett szabadság. Tehát tudtuk, hogy egy hétig tutira nem jön be az iskolába. A diákoknak is elmondta, hogy egy hétig hiányozni fog, amint ez kiderült számomra az E.G. édesanyjával folytatott beszélgetésből.
Kollégái szerint nem volt túl jó tanár. Én ezt persze nem tudtam megítélni. A tanáriban velem szemben ült, így sokat beszélgettünk. Szerintem sokszor voltak jó meglátásai, de ezek a többi kollegát mintha nem igazából érdekelték volna. Csinos, kicsit alacsony, sovány nő volt. Mindig szépen öltözködött. Egyik jellegzetes szokása az volt, hogy a kicsi és csinos ridiküljét mindig magával vitte az órákra. Nem merte a tanáriban hagyni, hátha lopnak. Nekem ez ugyan soha nem jutott eszembe, de megértettem.
Osztályom alapvetően humán beállítottságú volt, amelyet a diákok sokszor hangoztattak is. De az iskola többi osztályára is ez volt a jellemző. A matematika minden osztály számára mumus tantárgy volt. A matematikát tanító kollegáknak éppen ezért nem volt könnyű dolguk. A diákok jelentős része gyakorlatilag csak a kettesre hajtott, és arra, hogy valahogy átmenjen az érettségin.
Az anyuka kérésétől valójában kicsit elszörnyedtem. Bementem a tanáriba és leültem a helyemre. Szinte kissé szédelegtem. De nem foglalkozhattam túl sokáig magammal, hiszen össze kellett szedjem magam a következő órára. Szerencsére az volt a szokásom, hogy amikor beérkeztem az iskolába, mindig első dolgom volt az aznapi összes órára kikészíteni a megfelelő könyveket, munkafüzeteket, jegyzeteket, így azokat csak fel kellett kapnom és már mehettem is a következő órára. Kísérletet nem terveztem, ezért a szertárba sem kellett elmennem. Bár akkor nem jöttem volna a szünetben be a tanáriba és az anyuka várhatott volna még. Még két órám volt aznap. Igyekeztem maximálisan a gyerekekre figyelni, de azért ott motoszkált bennem az anyuka furcsa kérése. Az óráim után megebédeltem, majd, amikor bementem a tanáriba ott volt a matematika munkaközösség vezetője. Megszólítottam.
– Kedves Pista! Az egyik szülő egy nagyon furcsa kéréssel keresett meg, melyben te tudnál nekem segíteni – kezdtem a beszélgetést.
– Mondjad, miben segíthetek - válaszolt.
– Tudod az én osztályomban Ica tanítja a matematikát, aki most egy hétig nem jön be. Ezt a diákjai is tudják. És az egyik anyuka azt szeretné, hogy megnéznéd te is a fia dolgozatát, hogy az valóban elégtelen-e! - mondtam kicsit sóhajtozva.
– Hát!!! Ez elég furcsa kérés. Nem szoktuk egymás dolgozatait megnézni, felülbírálni a másik osztályozási rendszerét. Had, gondolkozzam el ezen. Térjünk rá holnap vissza! Addig megálmodom - válaszolta és látszott rajta, hogy ő sem lelkesedik túlzottan a dologért.
Másnap reggel épp pakoltam ki az aznapi óráimhoz tartozó dolgokat, amikor Pista megérkezett.
– Sziasztok! Kata, azt gondoltam, hogy egye fene, nézzük meg gyorsan azt a dolgozatot a szülő és a gyerek megnyugtatására – mondta félig tréfásan.
Megkerestük a dolgozatot, majd Pista megnézte és megállapította, hogy az valóban elégtelen. Ezt elmondtam a szülőnek is, aki ugyan nem örült a hínek, de mégis megnyugodott. Kolleganőnknek pedig soha nem mondtuk el, hogy belenyúltunk a holmijába.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/
