Szindróma

Szeretem a feleségemet. Hogy mit szeretek benne, azt pontosan nem tudom, pedig többször kérdezte tőlem az évek alatt és mégsem tudtam rá válaszolni.

Szeretem az intelligenciáját, a kíváncsiságát, hogy könnyű neki örömöt okozni, mert bárminek örül, annak is, ha éppen az ölébe hull egy megsárgult falevél. Persze ennek a hátulütője az, hogy ugyanilyen könnyű megbántani is és olyankor óriási lehangoltság lesz úrrá rajta. Ezt nem szeretem, meg a hatalmas laza rendetlenséget sem a lakás azon részein, ahol az ő dolgai vannak. Valamint a „ráérünk arra még” hozzáállását sem. Meg, hogy úgy tud káromkodni, hogy a legcifrábban káromkodó kocsis is elismerően biccentene neki. Gyakran idézem fel a kezdeteket, amikor szikrázó tekintete tűzbe hozott és úgy játszott velem, mint macska az egérrel. Ez fogott meg benne igazán. Hogy nem adta magát, hogy udvarolnom kellett neki, pedig előtte soha senkinek nem kellett. Azt sem tudtam, mi fán terem az udvarlás művészete és minden találkozás előtt törtem a fejemet, hogyan tehetnék a kedvére, úgy, hogy ne legyek túl tolakodó, de ne is kerüljek át az esélytelen jó barátok kispadjára. Őszinte leszek: soha nem éreztem ilyet azelőtt. Szimpátiát és testi vonzalmat igen, de ez sokkal több volt annál és ő úgy vonzott magához, mint édes nektár a darazsakat. Racionális ember vagyok, aki az eszével él és soha nem hoz meg pusztán szívből döntéseket. Ő mégis lépre csalt és már majdnem feltettem neki a nagy kérdést, amikor eszembe jutott, hogy nem készítettem összesítést: pro és kontra. Megéri? Érdemes? Vagy tán mégsem? Ezért egy fárasztó munkanap utáni este belesüppedtem a forgószékembe, feltettem a számítógép asztalra a lábam, elővettem egy lapot és egy tollat és megcsináltam ezt az összesítést. Tökéletes. Majdnem. Egyetlen apró dolog szólt ellene csak, hogy valamiért igen féltékeny típus. De igyekszem nem okot adni erre. Így nyugodt szívvel hajtottam álomra fejemet. Még egy év sem telt el, s mi már kimondtuk az igent. Eltelt azóta néhány év, született gyerekünk is, én pedig még mindig rendületlenül szeretem. Amikor a szívemmel éppen nem is, mert lelkünk távolabb sodródott egymástól, akkor az eszemmel és az elhatározásommal, de akkor is szeretem. Persze az évek alatt sok minden megváltozott. Kevesebbet mosolyog, nem szikrázik a szeme sem és az én vidáman csacsogó, ugrabugráló kedvesem csendesebb lett, lomhább és sokkal borúsabb. Tudom, hogy oka van ennek, azt is tudom, hogy én vagyok az, mégis örülnék, ha megint cserfes kis pimasz nő lenne, hogy újra igazán kapcsolódni tudjak hozzá. De éket vert közénk egy furcsa, másoknak tán bizarr vágy. Nem tudom honnan jött és miért, de elemi erővel robbant be közénk, amit ő kérdés nélkül hárít. Neki ez nem fér bele, neki ez fáj és hiába próbálom a létező összes módszeremmel rávenni, nem sikerül. Tisztában vagyok vele, hogy előbb-utóbb, ha ez így megy tovább, leakasztja a fogasról azt a ronda, örökölt, magenta színű kopott kabátját és kisétál az életemből.

Sokat kutatott az interneten. Talált valamit. Azt mondja a leírás majdnem illik rám. Madonna-kurva szindróma. Nem értem. Elmagyarázza. Vannak olyan férfiak, akik külön választják a szerelmet a testiségtől. A szeretett nővel hálni olyan, mintha megbecstelenítenék. Egyszerűen bűn. Túlságosan nagy szeretettel és tisztelettel gondolnak a nőre, ezért nem akarják „bemocskolni”. Viszont ezek a férfiak a testiség örömére is vágynak, amit rendszerint egy éjszakás kalandokban élnek meg, ahol a nő nem szerethető és érzelmileg a legkevésbé sem fontos.

Felszisszenek. Ez miért illene rám?! Soha még csak eszembe sem jutott őt megcsalni, még gondolat szinten sem. Nem bámulok meg nőket, különösebben nem is kívánom őket, nekem csak a nejem kell! Én egészen biztosan nem vagyok szindrómás!

Ő folytatja, meg van róla győződve, hogy ez a furcsa szindróma áll minden mögött. Szerinte azért vágyok arra, hogy hűtlen legyen hozzám, mert attól kevésbé lesz szerethető, ellenben sokkal vágykeltőbb, mert akkor már nem lesz tökéletes és tiszteletreméltó a szememben, mert már bemocskolták. Ha pedig megtette más, akkor bűntudat nélkül tudom én is magamévá tenni. Mert bűntudatom van. Lassan mindenért. Azért, ha szeretkezem vele, de azért is, mert ilyen őrültségekre vágyom. De leginkább azért, hogy ezzel nyomasztom őt nap, nap után. Hát persze, hogy megszürkült szegény, ha folyton feszélyezve érzi magát, mert nem tudok leállni! Ha jobban belegondolok, elképzelhető, hogy tényleg igaza van ezzel a szindrómával kapcsolatban. De én nem vágyom más nőre! Arra vágyom, hogy ne csak a szívem királynője legyen, hanem egy tisztességtelen, ledér kis nő. Egy személyben. Lehetséges? Nem tudom. Lehet-e úgy élni vele, hogy a legmélyebben tisztelem és mégis, ha arra kerül a sor, egy vágyakat egekig korbácsoló, mocskos kis szajhát lássak benne?  Fogalmam sincs.

Ő bezzeg mondja és mondja és néha úgy érzem, olyan dolgokat tár fel bennem, amit még tán magam előtt is hét lakat alatt őrzök. Mondja. De megoldást bezzeg nem mond. Olyanok vagyunk, mint egy tojás: egy héjban, összefonva a fehérje és a sárgája, de ha hő éri, máris teljesen elkülönülünk egymástól élesen, de összetartva, egészet alkotva. Tehát igenis összetartozunk és megoldást kell találnunk a problémára. Megfelelőt. Ami nem csak nekem jó. Ami nem csak neki jó. Ami jó. Mindkettőnknek.

Közben kitaláltam. Szeretem a gondterhelt nejemet és nem akarom elveszíteni. Felkerestem egy pszichológust. Jövő héten lesz az első ülésünk. Talán jobban megértem a működésemet és tudok rajta dolgozni. A feleségemnek még nem mondtam. Tudom, hogy örülne neki, de szeretnék előtte valami eredményt elérni. Bár már az is eredmény, hogy ilyenre vetemedem. Agytúrkászhoz én? Mindenesetre, az első időpont még egy hét, sok idő. Addig is töröm a fejemet, mit tehetnék a boldog párkapcsolatért. Most az jutott eszembe, ha a nagyszülők többször vigyáznának Bogikára, elhívhatnám randevúra. Tudom, hogy gyanús szemekkel méregetne és várná az aljas vicceimet, amit mindketten tudjuk, hogy komolyan gondolok. De ha a fene fenét eszik is, megtartanám magamnak, egy ilyen sem hagyná el a számat és gyönyörködve figyelném, ahogy lassan újra elengedné magát és gyöngykacaja beragyogná az egész lényemet. Csak lassan, óvatosan, mint annak idején, úgy közelednék felé. Hetekig és hónapokig várva arra, hogy a boldog légkörben feloldódva újra hozzám simuljon. Mert szeretem.

Gulyás Klaudia
Author: Gulyás Klaudia

Azt hiszem, senki sem fog jobban megismerni attól, hogy leírom 1990-ben születtem. Attól sem, hogy elárulom: írni, olvasni a Cserhát ölében megbúvó, népviseletéről méltán híres szülőfalumban, Bujákon tanultam. Aztán Egerben folytattam ötödik osztálytól a tanulmányaimat egy nyolc osztályos gimnáziumban: az Angolkisasszonyoknál. Utána pedig az Egri Hittudományi Főiskolán tanultam teológiát, de abbahagytam. Szétszórt feledékenységemben nem tudom pontosan milyen újságokban, de tudom, hogy gyerekkoromban jelentek meg verseim. Van anyám, apám, vannak testvéreim, férjem és gyerekeim, sőt háziállataim is. Ebből ugyan nem sokat tud meg rólam senki, de ez olyan felnőttes dolog. Sok száraz információ, ami mérhetetlenül unalmas, de lehet hasonlítgatni másokhoz, bólogatni, meg rosszallóan fejet csóválni olvasása közben. Viszont amit szívesen elmesélek magamról az az, hogy pirinyó, csöpp lányka koromban mikulás akartam lenni. Hajthatatlan voltam. Nem érdekelt, hogy lány vagyok, hogy nincs szakállam, én akartam lenni az ablakokba boldogságot csempésző Pirosruhás. Valamint író. Még írni sem tudtam, óvodás voltam, de anyunak diktáltam gyermeteg meséimet. Aztán megtanultam írni, így megoldottam magam. Fene tudja miért, de az írás iránt szívembe oltott vággyal élek, mióta az eszemet tudom. Azért szeretek írni, mert új világokat teremthetek, amik bennem élnek. A kis világomat, gondolataimat csak át kell konvertálni írott formába és valóságos lesz. Olvasható, maradandó, nem száll...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Árvák

                                                                Árvák   A városnak ezen a részén mindig sokan járnak. Itt a buszmegálló, csillogó-villogó áruház, helyijárat-megálló; bank, iskola, pláza, szerkesztőség, ügyészség, illatozó látványpékség, börtön.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »